Táncos temetés az éledező budapesti klubszíntérről

Két évvel ezelőtt többek között azzal a törekvéssel indította útjára a kultúrtárca a PANKKK (Program a Nemzeti Könnyűzenei Kultúráért) elnevezésű programot, hogy kezdő zenekaroknak nyújtson segítséget abban, hogy a nagyközönség elé juttathassák produkciójukat. Nos, idén huszonöt pályázó zenekar kapott anyagi segítséget ahhoz, hogy elkészítse első nagylemezét, és közülük most a napokban jelent meg két együttes, a Hangmás és az EZ Basic debütáló albuma is, és mivel valamennyire szintén ide sorolható a független budapesti gitárszíntér egyik prominens zenekara, az Óriás is, az ő bemutatkozó EP-jüket is meghallgattuk a másik két lemez mellett. Egyiket sem bántuk meg.

Hasonló előképeket idéz meg és szintetizál (ráadásul két zenekar célközönségeinek közös halmaza is jelentékeny, nem volt véletlen az együtt szervezett, dupla lemezbemutató) a budapesti Hangmás, mégis egészen máshova jut vele, mint az EZ Basic. A 2002-ben alakult zenekar elsősorban azzal tűnt ki a hazai, egyre szaporodó indie-pop/rock zenekarok közül, hogy a gyökerei legalább annyira kapaszkodnak a nyolcvanas évek pesti undergroundjába, mint mondjuk a manchesteri Factory Records örökségébe, jóllehet ez leginkább akkor válik feltűnővé, amikor nem angolul szólalnak meg a dalok. Merthogy Hangmásék sajátos tánczenéje kezdetben kizárólag magyar nyelvű számokkal bírt, így a végeredmény néha - kis túlzással - olyan volt, mintha a New Order az Hacienda klub helyett a korabeli FMK-ban adott volna koncertet, a mikrofonnál mondjuk a fiatal Menyhárt Jenővel. Ez a dicséretes "helyi érték" persze mára sem veszett ki teljesen a zenekarból, de a beépített hatások számának növekedésével (a már fentebb is említett posztpunk revival tájékáról) és az angol dalszövegek megjelenésével némileg tompult.

Tehát a játék neve ezúttal is a posztpunk, annak is leginkább a feszes ritmusokra kihegyezett válfaja; a Funeral Party Budapest így pedig legalább annyira tánclemez, mint amennyire pop, ez a nagybetűs Diszkó-faktor pedig talán a Hangmás egyik legnagyobb erőssége. Bár két gitárossal áll fel a zenekar, a vezető szerep mégis inkább a ritmusszekcióé, azon belül is leginkább Kabai Gergely parádés, már-már funkos basszusai adják a meghatározó lüktetést, de mindenképpen érdemes még kitérni Molnár Kata mindvégig markánsan jelenlévő, szellemes-játékos, retrofuturista szintetizátor-futamaira is, amelyek kimondottan széles spektrumban mozognak; a Kraftwerktől kezdve az electroclashen át egészen az ész nélküli technóig minden belefér. A lemezcímben ígért 'Party' tehát kipipálva, a 'Funeral'-ról pedig a néhol kimondottan klausztrofób, baljós atmoszféra gondoskodik.

A rokonlelkű, kortárs angolszász zenekarokra (a Braverytől egészen a Bloc Partyig) rendre ráaggatott eposzi jelzők, mint a 'nagyvárosi', 'elidegenedett' vagy 'neurotikus', a Hangmással kapcsolatban is megállják a helyüket, akár a gyakran szorongásos, elkiabált, kántált szövegeket, akár a Joy Division (Minda Endre énekesnek köszönhetően pedig Ian Curtis) előtti elmaradhatatlan tiszteletköröket nézzük. Mindamellett a lemez minden okosan beépített hatás ellenére mégis bír valami sajátos ízzel (amit nevezhetünk akár 'hazainak' is, így a 'Budapest'-et is letudtuk), ráadásul végig egyenletes, töltelékszámok nélküli munka. Csalódás kizárva!