A független szektor ébredt korábban - lemezajánló

Még a közepesen híresnek számító zenekarok is pihennek még januárban, úgyhogy e heti lemezajánlónkban csak független előadókról olvashatnak, de ez nem jelenti azt, hogy ismeretlenekről lenne szó. Itt van mindjárt Cat Power, aki borítékolható, hogy rövidesen a legkedveltebb amerikai énekes-dalszerzőnők közé tartozik majd. Itt van továbbá a mai déli rockzene zászlóshajójának számító Drive-By Truckers, a megdöbbentően tehetséges MGMT és a pszichedelikus rockzene megmentőjének kikiáltott Black Mountain.

Black Mountain: In The Future

Várakozások: Bár ami a popzenét illeti, Kanada sokáig csak a kisebb, déli szomszéd után kullogott, ráadásul jónéhány lépéssel lemaradva, az elmúlt években nagyot fordult a helyzet. Talán ma már senkinek nem jelent újdonságot az, hogy a helyi független pop-rock színtér, a 2003/2004 körüli - nevezzük csak így - nagy áttörése óta izgalmasabbnál-izgalmasabb zenekarokkal áll elő, jobbára az egészen tágan értelmezett "indie"-zsáner vonzáskörzetén belül, és ez a kanadai-invázió pedig még korántsem tekinthető lezárt történetnek. Így idénre is jutott egy juharleveles trónkövetelő, a vancouveri Black Mountain, amely jó eséllyel zárkózhat fel pillanatokon belül az ország független-rockzenei elitje, az Arcade Fire, a Hot Hot Heat, a Broken Social Scene, a New Pornographers és a többiek mellé. A Pink Mountaintopsot is működtető Stephen McBean vezette pszichedelikus rockzenekar már túl van többek-között egy pozitív sajtóvisszhangot kapó, három évvel ezelőtti bemutatkozó-lemezen és egy, a Coldplay-jel közös turnén is (ez utóbbi leginkább annak köszönhető, hogy a Coldplay-gitáros, Jon Berryman a banda elszánt rajongója), egy ilyen ígéretes kezdés után pedig tényleg akármi megtörténhet.

Eredmény: A Black Mountain debütalbuma már egy egészen határozott és kiforrott koncepcióval bíró zenekart mutatott, így talán nem túl nagy meglepetés, hogy a csapat az új lemezen sem kanyarodik le a pályáról, és körülbelül - a kurrens rock-piacra kivetítve, és kicsit egyszerűsítve - a Mars Volta és a Wolfmother közé pozícionálja magát. Talán már ebből is kiviláglik, hogy az In The Future is javarészt a hatvanas évek végének-hetvenes évek első felének bűvöletében született, egy képzeletbeli Led Zeppelin-Velvet Underground-Pink Floyd háromszög középpontjában. Ez a három igazodási pont pedig többé-kevésbé le is fedi, hogy mit várhatunk a lemeztől: néhol már-már metálosra vastagított, már pszichedelikusan búgó, vagy bluesos gitárokat, hosszú, prog-rockosan kalandos dalszerkezeteket, illetve az azokat ellenpontozó egyszerű, zajos popdalokat, jó izéssel adagolt idézeteket jó harminc-negyven évvel ezelőttről (a Black Sabbath-tól egészen mondjuk a Funkadelicig), szóval egy komplett, kissé zavaros, de nagyon mutatós, LSD-ből kikevert szivárványt. Akiket pedig feltétlenül érdemes kiemelni, az egyrészt a ragyogó vintage hangszereket megszólaltató billentyűs Jeremy Schmidt, és a leginkább a Jefferson Airplane-ből ismerős Grace Slickre emlékeztető hangú, bájos énekesnő, Amber Webber, az ő szereplésük nélkül sokkal középszerűbb lenne, az egyébiránt egész pofás dalokat, de sajnos kevés eredetiséget tartalmazó In The Future.

Kiknek ajánlható: Fiatal, tanácstalan indie-rockereknek, akik szeretnének, de még nem mertek belemélyedni apukájuk lemezgyűjteményébe.

Olyan, mint: Egy egyszerű hetvenes-évek retrónál már sokkal jobb, de nagy durranásnak még kevés.

(SZSZCS)