Valódi zenekar lett a Coldplay

Brian Eno megpróbálja kiküszöbölni a Coldplay bosszantó sallangjait, és teszi mindezt sikerrel, így a Coldplay most tényleg egy valódi zenekarnak hangzik. Alanis Morissette szakítását dolgozza fel új lemezén, de nem fullad önsajnálatba. Lil Wayne a csúcsra tör, és trilógiája utolsó darabjával oda is érhet, a N.E.R.D. ismét a lelkét villantja fel ahelyett, hogy a pénztárgép csilingelésére figyelne, a My Morning Jacket egyszerre három irányba is elindulna, velük ellentétben a Fratellis a bevált glamrockos sablonokra esküszik.

My Morning Jacket: Evil Urges

Várakozások: A közel egy évtizede működő amerikai zenekar szép csendben, kétévente kiadott albumaival lépésről lépésre közelíti meg az első ligába került indie rockzenekarok (lásd: Wilco, Flaming Lips, stb.) sikerét, és eddigi utolsó sorlemeze, a Z nemcsak a kritikusok év végi listáin tűnt fel, hanem a Billboard százas listáján is. A Jim Jones vezette louisville-i zenekar addig egy reményteli, közepesen konzervatív, hamisítatlanul déli rockegyüttesnek tűnt, ám a pszichedéliát és prog-rockot is felölelő, ambiciózus Z nagy lépés volt előre, és egyből az amerikai rockzene legnagyobb reménységei közé katapultálta a zenekart, mely az elmúlt három évben egy koncertalbummal vétette csak észre magát, közben azonban készült a nagy dobásra, mely tényleg az élcsoportba repítheti a My Morning Jacket-et.

Eredmény: Ha a Z-t nagy lépésként aposztrofáltuk, akkor az Evil Urges is legalább akkora, bár közel sem olyan egyértelmű irányba, mint elődje. A Z ugyanis minden grandiózussága és újszerűsége ellenére logikusnak tűnt: ilyen lemezt csinál egy jó amerikai rockzenekar, melynek inspirációi között remekül megfér egymás mellett Neil Young és a Flaming Lips, és amelynek nem utolsósorban vannak saját ötletei is. Ezzel szemben az Evil Urges nyitó dalai egyértelműen tanúskodnak arról, hogy Jim James Prince-t is hasonló becsben tartja, hiszen fejhangon énekelt, funk-rockos és a My Morning Jacket eddig megszokott stílusától bizony élesen elütő dalok váltják egymást, és ezen a sokkon még az sem tud sokat enyhíteni, hogy ezt követően countrys dalok tompítják a nyitó blokk élét. A lemez utolsó harmada pedig ízig-vérig déli rock'n'roll, és ezekkel a jól elkülöníthető részekkel csak annyi a gond, hogy olyan, mintha három különböző albumot, sőt, három különböző zenekart hallgatnánk. És bár vannak meggyőző dalai a funkos, a countrys és a klasszikus rockos My Morning Jacketnek, ebből az albumból leginkább mégis úgy tűnik, hogy egyszerre három lovat szeretne megülni egy fenékkel a zenekar. Ezzel önmagában nem is lenne még baj, de mégis nehezen lehet egységes, önálló entitásként gondolni erre az albumra, és olyan együttes esetében, melynek még nincs egyedi hangzása (akárhogy is nézzük, a My Morning Jacket ilyen), ez veszélyes is lehet. Akkor már inkább a nyolcperces zárószám, a lassan építkező, és egyáltalán nem stílusgyakorlatnak ható Touch Me I'm Going To Scream Part 2 lehetne irányadó példa.

Kiknek ajánlható: A Flaming Lips-Wilco-Neil Young háromszög által határolt közönségnek.

Olyan, mint: Három zenekar egy testben.

(IB)