Jan Assmann: Az európai út a hibák elismerése

Jan Assmann német kultúrakutató a tudományos világ egyik sztárjává vált, amikor az ezredforduló fontos kulturális fordulatát, az emlékezet kérdésének előtérbe kerülését prognosztizálta az azóta már világhírűvé vált, 1992-ben megjelent A kulturális emlékezet című könyvében. A professzor most az Eötvös Loránd Tudományegyetem vendégeként járt Budapesten, ez alkalommal beszélgettünk vele Kelet-Európa különleges emlékezetpolitikai helyzetéről, a náci filmekről és arról, hisz-e Istenben, fél-e a jövőtől egy ókortudós.

- Úgy látom, a modern Németországnak elég erős és életképes új identitást sikerült kialakítania nagy részben épp az emlékezésre építve. A kelet-európai országoknak - például Magyarországnak - is nagy szükségük lenne valami hasonló társadalmi terápiára, hogy megszabaduljanak a traumáktól. Van az emlékezésnek olyan stratégiája, ami adaptálható lehetne Kelet-Európára? Miért nem tudunk mi szembenézni ugyanúgy a múlttal, mint ahogy Németország tette?

- Először is nem gondolnám, hogy Németország olyan erős identitást alakított volna ki. Ez az identitás ugyanis negatív előjelű, a bűntudatra épül, és arra a szenvedésre, amit a második világháború alatt más népeknek okozott. Ez éppen az ellenkezője a nemzeti büszkeségnek - nemzeti szégyen.

- De a közös szégyen - ha már így nevezte - ugyanúgy képes összetartani egy társadalmat, mint a közös büszkeség. Vagy nem?

- Nem olyan erősen és tartósan, hiszen senki nem szereti magát bűnösnek tartani, fellázad ellene. De azt mondhatjuk, hogy a szégyen annyiban mégis erősség, hogy Németország ennek köszönhetően az első volt, amely hivatalosan elismerte történelmi-politikai bűneit és kifejlesztette a bűnbánás politikáját. Ez sok más ország számára nyújtott példát. A késő nyolcvanas, kora kilencvenes évek óta más államok is tettek lépéseket a felé, hogy történelmi bűneikről számot adjanak. Például Japán, Korea vagy az Egyesült Államok. Igaz, ők csak a rabszolga-kereskedelem ügyében, az indián lakossággal szemben elkövetett bűnöket még nem ismerik el történelmi bűnükként. De biztos vagyok benne, hogy fogják, ez csak idő kérdése. Az emlékezés modellje egyre szélesebb és szélesebb körű elfogadást nyer. Nincs történelem konfliktus és másoknak okozott szenvedés nélkül, ezt be kell látnunk. Azt gondolom, az a pillanat is eljön majd, amikor Törökország nyilvánosan beismeri az örmények ellen elkövetett bűnöket, Izrael a palesztinok ellen elkövetett bűnöket és így tovább. Ez a német modell.

- És Kelet-Európában is csak idő kérdése lenne az egész?

- Itt sokkal bonyolultabb a helyzet, a német modell nem alkalmazható egy az egyben. A kelet-európai országokban a történelem ambivalens, nem csak a bűnösség története, hanem a szenvedésé is. Egyik oldalon vannak a német fasizmus áldozatai, a másik oldalon meg egy bizonyos mértékű bűnrészesség. Bizonyára tanítják önöknél az iskolákban, hogy ezekben az országokban léteztek fasiszta szervezetek, amelyek együttműködtek a nácikkal. Romániában is, Magyarországon is így volt. Ez a történet keveréke a szenvedésnek és a bűnösségnek. Bonyolult emlékezetpolitikai szituáció, amelyhez nehéz jól hozzányúlni. Csak most, az utóbbi tíz évben kezdett foglalkozni ezek közül az országok közül némelyik a bűnrészesség problémájával, például Franciaország a Vichy-rezsimmel.

Németországban ugye a helyzet sokkal tisztább és egyértelműbb, a bűnösség egyoldalú, nincs helye vitának, Németországnak ezért muszáj volt szembenéznie ezzel. A második világháború közös európai emlékezete most azon a közmegegyezésen alapul, hogy a németek okolhatók az összes szenvedésért, az egész katasztrófáért, ami történt. Németországnak, hogy úgy mondjam, monopolhelyzete van, de lassan kezd a történet komplexebbé válni az emlékezetben.

- Bonyolult emlékezetpolitikai helyzetet említett. Hogy látja, hogy fogják ezt megoldani a kelet-európai országok?

- Attól függ, melyik utat választják. Van egy nacionalista és egy európai út. Nézzük például Lengyelországot, a Kaczynski testvéreket, vagy akár Václav Klaust a cseheknél - ez a nacionalista út. A lengyelek történelmi traumája régre nyúlik, amikor az országukat felosztották egymás között az oroszok és a poroszok. Lengyelország a saját történelmét az örökös áldozat történeteként látja. Ez lett a nemzeti mítoszuk. Vagy beszéljünk Szerbiáról és a szerb nacionalizmusról. A kilencvenes évek elején bosnyák archívumokat pusztítottak el, Szarajevóban a nemzeti könyvtárat tönkretették. Oroszországban is két különböző attitűd létezik egymás mellett. Az egyik, a hivatalos, megszépíti a múltat. Sztálint mint nemzeti vezetőt és a második világháború diadalmas győztesét értékeli, akinek teljesítményét nem árnyékolja be a Gulag áldozatainak emlékezete. A másik oldalon viszont megszületett egy ellentétes mozgalom, amely az áldozatok emlékezetét helyezi előtérbe. Ez a két irány éles küzdelemben áll egymással Oroszországban. A jövő tehát nem egyértelmű, ezek az országok mehetnek ebbe az irányba, de az ellenkezőbe is. Az európai út a hibák és a tévedések elismerése, és a rájuk való folyamatos emlékezés. Nem elfeledni a Gulagot, a holokausztot, újra és újra emlékeztetni magunkat saját történelmünk árnyoldalaira is. Ez semelyik országnak nem könnyű.

- Ön valóságos bölcsészikon lett azzal, hogy a kilencvenes évek elején megjósolta, hogy az emlékezet kérdése fogja meghatározni a következő évtizedekben a kultúratudományokat. Most lát bármit, ami - hasonlóan az emlékezethez - új irányt szabhat a kérdésfelvetéseknek?

- Nos igen, az emlékezet valóban valamiféle új paradigma lett a kultúratudományokban, amikor írtam a könyvemet a kilencvenes évek elején (Jan Assmann: A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, 1992 - a szerk.). Részese voltam valaminek, ami épp akkor volt megszületőben. Valaminek az elején jártunk, ami az azóta eltelt időben egyre fontosabb és fontosabb lett. De közben elindult egy, az emlékezetparadigma ellenében ható folyamat, amely inkább a cselekvésre ("performance") helyezi a hangsúlyt. A kultúrát mi úgy látjuk, mint egy szöveget. Például egy város architektúrája nekünk egy szöveg, amit olvasni kell - ez volt a mi megközelítésünk. És most itt van egy ellentétes irányú felfogás, ami a közvetlenséget, a jelenlétet és cselekvést részesíti előnyben. A szellemi kulturális örökség fogalma jó példa, az UNESCO pár évvel ezelőtt (2003-ban - a szerk.) fogadta el a szellemi kulturális örökség védelméről szóló egyezményt. A műemlékek, a szövegek, a képek - ezek az anyagi örökségeink. A szellemi az, amit az emberekben, szokásokban, életmódokban ölt testet, amit nem rögzít írás. Ez is nagyon fontos, az emlékezetnek egy teljesen más oldala. A személyes oldal. Ennek a két megközelítésnek az ötvözete új paradigmát fog létrehozni.

- Amióta ön figyelmeztetett minket, hogy eltűnőben a generáció, amely tanúja volt a történelem legsúlyosabb gaztetteinek, eltelt majdnem húsz év, és feltűnt egy teljesen új nemzedék, amelyiknek már semmi emléke nincs a történelemről. Mi a legjobb módja ön szerint az emlékek, a történelmi tapasztalatok átadásának - az érzelmi hatás vagy a tényeken nyugvó tanítás? Meghatni vagy megértetni?

- Megértetni. Ez nem zárja ki a könnyeket, természetesen. A megértéssel ugyanúgy együtt járhat a sírás és az együttérzés. De az érzelmi ráhatás mindig nagyon veszélyes. Gondoljon csak a filmekre! A filmek hajlamosak fekete-fehér képet adni a világról - miközben színesek, persze. De hajlanak a leegyszerűsítésre. Vannak a jófiúk, vannak a rosszfiúk. És ezekben a filmekben mindig a németek a rosszfiúk, egy népet démonizálnak. Gyűlölnek minket. Németként ezt én valamiféle fenyegetésként élem meg. A németeket úgy láttatják, mint azt a népet, amelyik hajlik az erőszakra, a kínzásra.

- De ha a történelmi tényeket sulykoljuk, akkor ott a veszély, hogy unalommal, közönnyel, sőt elutasítással találjuk szembe magunkat.

- Tökéletesen igaza van, ez valós veszély. És ezért a megértésnek magában kell foglalnia az érzelmeket is. Ez nagyon fontos. A fiatalok - akár az ön generációja - nemcsak azért megy Auschwitzba vagy Dachauba, hogy tanulmányozza a történeti adatokat, de azért is, hogy érzelmileg kapcsolódjon ahhoz a helyhez. Az együttérzés fontos hajtóereje a megértésnek. Odamész nagy várakozásokkal, és amit kapsz, az csak unalmas leírás, ez valóban nem túl célravezető. Az emlékezés egész kultúrájának meg kell változnia, hogy elkerüljük az unalmat és erősítsük az érzelmi oldalt. De közben el kell kerülni a fekete-fehér igazságokat, egy ország, például Németország démonizálását.

- Az önnel készített interjúkból úgy tűnt számomra, hogy ön az iszlám és a nyugati világ konfliktusát az iszlám vallás agresszív természetével magyarázza. Rosszul értettem, vagy valóban ez a véleménye?

- Nem nevezném az iszlámot kimondottan agresszívnek, de az biztos, hogy politikával erősen átitatott vallás. A zsidó vallás szerint az emberiség majd csak a világvége eljövetelekor egyesül az egy igaz vallásban, így szól a mennyei prófécia. Az utolsó napon az összes ember elzarándokol Zion hegyéhez, és felismeri Adonájt. Ez a felfogás bizonyos fokig szekularizálja a földi életet, hiszen a világ végéig várnod kell, türelmesen várnod. A keresztények különbséget tesznek civitas terrena és civitas divina - földi királyság és isteni királyság - között. Isten királysága egy másik világhoz tartozik, viszont a földi életnek is van egy királya. Meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és az istennek, ami az istené. Az iszlám vallás egyikhez sem hasonlít, az iszlámban a hitetleneket még ebben a világban kell áttéríteni. Természetesen ez utóbbi koncepciónak megvan a maga veszélye. Ezzel nem akarom kisebbíteni a kereszténység bűneit, amely szintén erőszakkal terjesztette saját világnézetét. A keresztények nem követték Jézust és tanításait, már ami az e világi életet illeti, ők is híveket akartak szerezni.

- Ön hisz Istenben?

- Micsoda kérdés! Huh. Hát nem nevezném magamat ateistának, de még agnosztikusnak sem. Inkább nyitva hagyom a kérdést, és meghagyom Istennek az esélyt, hogy egy kicsit egyértelműbb legyen.

- Egyiptológusként, ókori vallások kutatójaként ön az egész életében a múlttal foglalkozott. Nem tűnik a munkája néha feleslegesnek, mikor a jövő - az éghajlatváltozással, a vallási és energiaháborúkkal, a túlnépesedéssel - olyan reménytelenül fenyegetőnek látszik?

- Nehéz kérdés. Az emberek között kialakult valamiféle munkamegosztás. Valakik a múlt kutatásával foglalják el magukat, más meg ügyel a jövőre. Fontos, hogy képet kapjunk az emberi történelemről ahhoz, hogy tudjuk, hogy alakítsuk a jövőt. A jövő az a múlt, ami még előttünk van.