Jó, ezt akkor többet nem kell meghallgatni. Újdonságértesítő

Vajon rájön-e Nicki Minaj, hogy bizony belőle is tud túl sok lenni? És vajon benőtt-e már Graham Coxon feje lágya? Tényleg megmenti-e a rockot az Alabama Shakes? Mire jó a Black Dice infantilis zajongása?

Nicki Minaj: Pink Friday: Roman Reloaded

C+

Várakozások: Nicki Minajt nem a mértékletessége miatt szokás szeretni - tudatunkba is úgy mászott bele, hogy minden elképzelhető közreműködési lehetőséget kihasznált. De már-már ikonikus, feltehetően szilikonos hátsója is egyesek szerint "olyan a mai popzenének, mint a hajmetálnak a frizura", ahogy nekem azt Szabó Sz. Csaba kollégám személyesen kifejtette. Így tényleg nem kell csodálkoznunk, hogy első albumának újratöltése is 19 számosra sikeredett, hiába az a sok negatív visszhang, amit a Stupid Hoe kapott. Amúgyis, amikor egyetlen szóval kellett leírnia a készülő albumot, a "szabadságot" választotta.

Eredmények: Hiába lett tényleg olyan a végeredmény, mintha Minaj "személyiségének minden egyes részét egymástól függetlenül a végtelenig erősítené fel", túl könnyű lenne ezt tekinteni fő hibájának. Holott alapvetően nem ez az - hiába lett még borzalmasabb ott, ahol eddig is az volt (Marilyn Monroe), de zsenialitásai is sokkal jobban domborodtak ki. Ki bírna ellenállni egy akkora bődületes kiállással megtámogatott cukorpop számnak, mint a Whip It? Pláne hogy ezen kívül még két ilyen szerzemény is van az albumom! Abban is nehéz kételkedni, hogy a nyitó Roman Holiday teljesen új szinte emeli a "metapopot" - azt a popzenét, melyben maga a STÁR keresi a saját identitását, és melynek olyan rangos képviselői akadnak, mint maga Marina And The Diamonds vagy Lady Gaga? És a Come On A Cone "faszom a szádba"-áriájának multikontextualitása is egyszerre zseniális és könnyen befogadható - ki ne szeretné ezt kb. bármikor elénekelni a munkahelyén?

Ugyan a szerkezetnek valóban szarvashibája, hogy a lemezt a 9. és 10. szám között szét lehet vágni egy "rap" és egy "pop" albumra (és pont ezért nem fogja senki sem önszántából egynél többször végighallgatni), de Minaj pont akkor hibázik a legnagyobbat, amikor a kettőt valahogy megpróbálja összemosni. Elég meghallgatnunk a Chris Brownnal közös balladát, ami egyesít mindent, amitől utálható a 2000-es évek mainstream R&B-je. Így is hiába fogjuk visszasírni az előző album standard kiadásának egyenletes színvonalát és jól eltalált középútját, amikor a végén csak úgy a semmiből előbukkan fáradtan a Stupid Hoe, mert a megoldás ennél sokkal egyszerűbb lenne a "szétesett személyiségű" Minaj számára. Ha az első három popszámot (Starships, Whip It, Pound The Alarm) a featuring nélküli rapszámokkal (ebbe beleértve a Stupid Hoe-t) és az értékelhető balladákkal (Young Forever, Fire Burns) karöltve adta volna ki, akkor kaptunk volna egy, a Fame Monster-höz hasonló, de B+/A- -as szintű anyagot, amely nemcsak hogy megerősítette volna pozícióját, de teljesen új utakat is mutatott volna a popvilág számára. De még ilyen magasságokon is megbocsáthatatlan az a mennyiségű töltelék, ami végül a végső kiadásra jutott.

Kiknek ajánljuk: Akik szerint a kiállások és a rapbetétek a fontosak a popszámokban. És nem félnek ocsmányságokat énekelni a munkahelyükön! (BD)