Jó, ezt akkor többet nem kell meghallgatni. Újdonságértesítő

Vajon rájön-e Nicki Minaj, hogy bizony belőle is tud túl sok lenni? És vajon benőtt-e már Graham Coxon feje lágya? Tényleg megmenti-e a rockot az Alabama Shakes? Mire jó a Black Dice infantilis zajongása?

Black Dice: Mr. Impossible

B-

Várakozások: Ahhoz képest, hogy a Black Dice finoman szólvan nem könnyen emészthető zenét játszik, mi több, még csak nem is popot, meglehetősen sokan ismerik - vagy hát ki tudja, mit jelent ez manapság, mindenesetre a nemzetközi sajtó elég sokat szokott írni róla. Már mi is többször megtettük ezt: először itt, hogy: "Fog a zenekar valami rockos, vagy néha egészen popos akármit, gitár- és szintihangokból összerakott, erős-ideges, határozott kontúrokkal rendelkező dallamszerű izét - és akkor azt ismételgeti, variálja, dobálja, cincálja. Megszórja effektekkel és zajokkal, röpteti és kikacagja." Aztán itt, hogy: "Folytonosan azt a látszatot kelti a Black Dice, mintha több lenne, mint ami; másrészt viszont mindig kiderül, hogy itt csak a felszín van, semmi mélység." Budapesti koncertjük alkalmából még interjút is készítettünk Aaron Warrennel, aki némi meglepetésünkre azt mondta, tulajdonképpen punkzenekarnak gondolja a Black Dice-t, szerinte igazából egész hagyományos zenét játszanak. Az ismertségnek legalábbis az egyik oka az, hogy több igen nagynevű kiadónál megfordultak: adott ki tőlük lemezt a DFA, az előző évtized egyik legkomolyabb trenddiktálója; az Animal Collective-féle Paw Tracks; az újat pedig a Ribbon jelentette meg, ami pedig a tekintélyes független Dominóhoz tartozik.

Eredmény: Akármit gondoljunk a Black Dice-ról, az biztos, hogy annyira sajátos hangzásvilágot sikerült kialakítaniuk, hogy az itt végighallgatható Mr. Impossible elsősorban a korábbi lemezeikhez viszonyítható, nem más együttesekhez, trendekhez, műfajokhoz (a Black Dice az a zenekar, amire tényleg rá lehet mondani, hogy "besorolhatatlan"). Tehát a korábbiakhoz képest itt sokkal inkább előtérben vannak a ritmusok. Ezek jelentik az album fő vonzerejét: nem fifikásak, sőt, legtöbbször majdnem pofonegyszerűek - mégsem triviálisak, sőt: de erre leginkább akkor jöhetsz rá, ha elkezded figyelni, mert amúgy sodornak rendesen. Kivéve persze amikor hirtelen megtörnek vagy éppen a visszájukra fordulnak, de ez amúgy nem fordul elő gyakran. Mellettük hallhatók a szokásos csiszatoló-nyiszatoló, bugyborgó, zörgő, nyígó, néhol érdes, máshol kifejezetten rugalmas, mindenesetre legtöbbször ilyen tapintással kapcsolatos metaforákkal megközelíthető érzetű hangok. Viszont az általuk ismételgetett motívumok-dallamszerűségek a korábbiaknál kevésbé tűnnek olyannak, mint amik popból, punkból, funkból stb. jöhettek volna. (Bár természetesen korábban sem jöttek onnan, hanem a Black Dice-lemezek kontextusában születtek és alakultak.) Sokkal inkább az az érzésünk lehet közben, hogy a számok úgy születtek, hogy a próbateremben azt mondta az egyik: "Figyi, srácok, mennyire idióta szintihangot sikerült előállítanom", mire a másik addig nem nyugodott, amíg a gitárból nem sikerült még idiótább hangot kihoznia - az pedig, hogy mit is játszanak, szinte mindegy is volt számukra. A legbiztosabb referenciapont a gyerekdalok, -mondókák világa lehet, legalábbis a még a többihez képest is teljesen hülyére effektezett ének dallamvilágával kapcsolatban - illetve a Battles, annak is leginkább a tavalyi lemeze. Az infantilis hangcsiszatolás annyira áthatja a lemezt, hogy elsősorban attól függ, hogy mit kezdesz vele, ha egyáltalán bármit, hogy ez mennyire szórakoztat vagy kerget ki a világból. Én mondjuk önértéknek nem tartom, de elviselem, ha a zene mellette valami mást is ad. Ebből a nézőpontból elég vegyes a Mr. Impossible. Egy darabig elviszik a ritmusok, találok egy-két idiotizmusa mellett egyben érdekes hangzást vagy dallamtöredéket; aztán elkezd idegesíteni és legszívesebben kikapcsolnám; és bizony nem mindig jön időben a következő élvezetes ritmus vagy érdekes hangzás: van, hogy szenvedni kell addig egy kicsit. Nem sajnálom, hogy öt-hat hallgatásra rászántam az időt az életemből, de ennyivel, úgy érzem, ki is merítettem (lásd fent: nincs itt semmi mélység) - és azért megkönnyebbülés is volt bennem, amikor elhatároztam, hogy jó, többet akkor nem kell ezt betennem.

Kinek ajánljuk: Az infantilizmus rajongóinak, vagy legalábbis azoknak, akik képesek ezt elviselni, ha cserébe jó kis ritmusokat kapnak. (RA)