A düh virággyermekei. A Stooges pályája

Állj félre, Woodstock, nyertünk! - kezdte a köszönőbeszédét Iggy Pop 2010-ben, amikor beiktatták a Stoogest a Rock And Roll Dicsőségcsarnokba, utalva Chuck Berry Roll Over Beethoven című vízválasztó dalára. Vajon mit is nyert Iggy Pop, a Stooges - és mit a popzene? Pályakép a fesztiválszezon legnagyobb hatású fellépőjéről.

1967-ben, amikor a hippik a rockzene krémjével együtt a szeretet nyarát ünnepelték a Monterey Fesztiválon, egy Jim Osterberg nevű figurának elege lett abból, hogy egy unalmas chicagoi blues zenekarban dobolgat, és felhívta a középsuli idején egy lemezboltban megismert Asheton-testvéreket, Ront és Scottot, valamint Dave Alexandert, akik magukat Dum Dum Boysnak nevezve a környék outsiderei voltak. A srácok hazatértek a Detroit melletti Ann Arborba, és megalakították a Stoogest, először még Psychedelic Stooges néven; Jimet pedig egy régi (The Iguanas) és az új zenekar után átkeresztelték Iggy Stooge-nak, amiből kisvártatva Iggy Pop lett.

A helyszín, az egyetemi kampusz és a műveletlen gyári munkások lakhelye közt elhelyezkedő, egyszerre motiváló és visszahúzó Ann Arbor azért is lesz fontos a zenekar története szempontjából, mert itt már alakulóban volt egy szintér (MC5, The Up, Death), ami az éppen csökkenő népszerűségű garázsrockot vitte tovább, azaz próbálta minél agresszívebben játszani. Iggyék számára az első két év a garázsrock és a blues közti, valamint azokon túli utak kereséséről szólt. Korai koncertjeiken még számaik se nagyon voltak, mindenféle háztartási eszközök, porszívó, turmixgép és házilag gyártott hangszerek segítségével próbáltak valami zajos, primitívségében is pszichedelikus zenei világot felépíteni; de elsősorban a dobketrecből kiszabadult frontember, Iggy pusztító, szélsőséges, korábban nem látott előadásmódja miatt lettek ismertek. Érdekesség, hogy a rockzene mellett a '70-es évek performanszaira is nagy hatást gyakoroló Iggyt a (zenélés miatt megszakított) antropológiai tanulmányai alatt kezdték el foglalkoztatni az emberben meglévő kultúraelőtti, állati vonások.

Amikor az MC5-ot és az Upot is szerződtető Elektra Records főnöke látta az amolyan kistestvérként előttük tomboló Stoogest, rögtön megérezte bennük a potenciált, és csak annyit kérdezett tőlük, hogy: na és számaik vannak-e, mert ez a káosz, amit a színpadon csináltak, mégse adható ki lemezen. Iggyék mondták, hogy, persze, írnak, majd a felvételeknél megjelentek öt darab egymástól eléggé különböző dallal, köztük a zenekar első és talán legnagyobb slágerével, a csörgőkkel és zongorával feldobott, egyszerre lötyögős és vad I Wanna Be Your Doggal; a tíz perces, keleties kántálással és kiábrándult énekbeszéddel kísértő We Will Fall-lal, vagy az anti-Woodstock himnusznak is tekinthető, egy lebutított Byrds-riffel induló, nihilista 1969-nal. Persze ez így kevés volt a kiadónak, úgyhogy a legenda szerint egy óra alatt írtak további három dalt, amihez Iggy olyan kifejezésekből rögtönzött szöveget, amiket amúgy is folyamatosan használtak egymás között.

A Woodstock hetében megjelenő, cím nélküli bemutatkozó lemez ha nem is tudta teljes mértékben rögzíteni a koncerteken felszabaduló energiákat, azért jó lenyomat lett a zenekar korai éveiről. Az egészen az alapokig lecsupaszított, a bluesos akkordmenetektől szándékosan eltávolodó, primitív dalok nagy része ugyanis általában két perc után elveszíti a kereteit és átcsúszik improvizálásba. A gitárosnak választott, magának való, koncerteken náci ruhákban parádézó Ron Asheton szabadjára engedhette a hagyományok által nem determinált, részben amatőrségéből fakadó zsenijét. (Érdekes, hogy a húsz évvel későbbi gitárforradalom egyik hőse, Kevin Shields is bevallottan azért próbált máshogy játszani, mert amúgy nem volt olyan jó.)

Az első Stoogesból nem fogyott túl sok és nem is lett igazán jó lemez a klasszikus értelemben, inkább burjánzó szétszórtságában rejlik a jelentősége. Az amúgy Brian Jones-rajongó Ron Asheton hol lávaszerűen ömlő, máskor agresszíven szaggató, aztán néha meg egész visszafogottan úszkáló vagy épp slamposan odacsapott gitárjai a shoegaze-től kezdve a noise-on, a hardrockon, a punkon át az avantgarde rockig megannyi stílusnak lettek az ihletői. Persze, túlzás lenne azt állítani, hogy a Stooges nélkül mindezek meg sem történtek volna, mégis ők voltak azok, akik jó időben, jó helyen túrtak bele mélyen a zavarosba, otthagyva szinte mindenen a kézjegyüket.

Míg az első lemez mai füllel hallgatva meglehetősen erőtlennek tűnhet, addig az 1970-es, a címében az Ann Arbor-i színtér kommunájára utaló, kvázi élőben rögzített Fun House-t hallgatva már nem nehéz elképzelni, mitől üthetett akkorát a Stooges annak idején. Ezen már nem tapsikolás kíséri a dalokat, hanem ököllel verik a falat. Itt már nyoma sincs az első lemezen tapasztalható tapogatózásnak, egy magabiztos, ereje teljében lévő zenekart kapunk, ami hiteles, megrázó háttérzenét adott a céltalan fiatalok fókuszálatlan dühének, és úgy általában a nagyvárosi frusztrációnak. A Funhouse pofábamászó, agresszív, néha hipnotikus (TV Eye), máshol egész popos (Loose, Dirt) lett, és már a káosz is sokkal módszeresebb volt; ugyanis az album második felére belépő Steve MacKay szaxofonosnak köszönhetően a proto-punktól (1970) eljutnak egészen az freejazzig (L.A. Blues).

Ugyan a Fun House-ból azóta legenda, hivatkozási alap lett, megtermékenyített újabb néhány rockzenei irányzatot (grunge, hardcore punk), annak idején viszont rosszul fogyott. Az Elektra kirúgta őket, a különböző drogok miatt (Ron Asheton kivételével valamennyien heroinfüggők voltak) amúgy is széthullóban lévő zenekar fel is oszlott. Ezzel véget is ért a Stooges első fejezete, aminek amolyan epilógusaként megemlítendő, hogy bő harminc évvel a szétesés után Iggy összehívta a formáció még életben lévő tagjait, azaz az Asheton-testvéreket, az 1970-ben alkoholproblémái miatt kilépő/kitett, '75-ben pedig a 27-esek klubjához csatlakozó Dave Alexander helyett pedig Mike Watt (ex-Minutemen) lett a basszusgitáros. Ezután több évig, egészen Ron Asheton 2009-es haláláig, headlinerként, teltházak előtt turnéztak az első két lemezzel, sőt 2007-ben még egy új albummal (The Weirdness) is megtoldották a közben klasszikussá lett diszkográfiájukat; ami ugyan jó rossz volt (részletesen lásd a Quart kritikáját), de mégis valahogy így lett kerek a dolog - hiszen amikor jót csináltak, akkor korántsem kapták meg a kívánt figyelmet.

Iggy végül a Stoogesban már koncerteken másodgitárosként bemutatkozó James Williamsonnal megírta a Raw Powert, aminek a felvételeihez, mivel nem találtak mást, aki elég vad lett volna, az ambiciózus Williamson számára, visszahívták az Asheton-testvéreket, akik nagy duzzogva elvállalták a dobot és a basszusgitárt. A Bowie által kevert harmadik lemezt a túl tiszta hangzás miatt sokat kritizálták, főleg azért, hogy a gitárzseni, de Ashetonnál sokkal konvencionálisabb Williamson végleteket hajszoló gitárjátéka és Iggy éneke mögött a ritmusszekció nem kapott elég nagy hangsúlyt. És hát valóban, a glam és kicsit a pub rock fele is nyitó Raw Power egyszerre lett az első két lemez ironikus karikatúrája, valamint visszakacsintás a hazai gyökereket jelentő garázsrockhoz is. Az első Stoogeshoz hasonlóan bár nagy hatású lemez lett, de tökéletesnek azért nem nevezhető, inkább úgy tekinthető szükségszerű következménynek a Fun House című csúcslemez után, ahogy amaz a szükségszerű előzménye volt. A Raw Powertől joggal várhatták az áttörést, hiszen egyszerre őrizte a korai lemezek vadságát (Raw Power, Death Trip), de voltak slágerei is: például a Vietnam-tematikát az éjszakai életbe behozó Search & Destroy, vagy a tiszta gitárokból kibomló Gimme Danger vad balladája.

A lemez azonban mégis bukás lett. Az önmaga paródiájává lett zenekar tagjai között a drogoknak köszönhetően megszűntek az emberi kapcsolatok, a koncerteken Iggy már-már az életével játszott: egyszer ő vágta meg magát úgy, hogy kórházba kellett vinni, máskor meg egy felhergelt motoros banda tagja ütötte le. A visszaemlékezések szerint ez utóbbi volt az utolsó grádics a zenekarnak. Bár ebben az időben is folyamatosan írtak számokat (Cock In My Pocket, Open Up And Bleed stb.), de ezek zeneileg már nem sokat tettek hozzá az eddigiekhez. Ezután még letoltak néhány katasztrófális koncertet, majd miután tojások, pénzérmék és üvegek záporában eljátszották ráadásként a Louie Louie Louie Louie című garázsklasszikust Iggy által sebtében aktualizált szöveggel, az önmagából kifordult, elállatiasodott közönség előtt, mindannyian érezték, hogy ennyi volt, nincs tovább.

A feloszlást követő hónapokban aztán a mentálisan és fizikailag szétesett, önveszélyes frontembert végre lekapcsolta a rendőrség, tulajdonképpen megmentve ezzel az életét. Iggy '75 nyarán, amikor kiengedték pár órára az ideggyógyintézetből, még összerakott egy talán méltatlanul elfelejtett, sötét, de letisztult lemezt James Williamsszel (Kill City). Aztán abban a bizonyos 1977-es évben, a - milyen igazságos a sors - épp általa megmentett Bowie segítségével készített, a punk miatt már reflektorfénybe érkező első szólólemezei hozzák meg számára az áttörést. De ez már egy másik történet.

Mikor Ron Asheton meghalt, Iggy Pop ugyan azt mondta, hogy ezzel vége a Stoogesnak, de nem sokkal ez után hozzátette, hogy a harmadik lemez zenekarának, az Iggy & The Stoogesnak még csak most jön a második felvonása. Az időközben programozóvá, családapává lett James Williamson közel 40 év után ált újra színpadra, hogy learassa a '72 és '75 közti időszak termését a most, 2012-ben 65 éves Iggy Poppal, amiért nem is lehet rájuk haragudni. Hiszen tényleg az elsők között voltak, akik kiutat mutattak az Altamont Fesztivállal lezárult hatvanas évek után a következő legalább két évtized ifjúsági kultúrájának, megteremtve annak vadabb oldalát.

Csak hát, ugye, ez a Stooges már egy teljesen más környezetbe érkezett. Legalább a Nirvana óta tudjuk - amikor is Kurt Cobain nem tudott olyan marhaságot csinálni, amire ne az lett volna az MTV reakciója, hogy "Jaj, milyen különleges, milyen más!", sőt: "Milyen kedves!" -, hogy roll over, agresszió, roll over, régi Stooges; minden eladható, végső soron csak popzene van, csak színpadi látványosság. És amikor a fénykorában ön- és közveszélyes Stooges végigtáncoltatja a színpadon a világ fesztiváljainak fiataljait (igen, igen, azokat, akik akkor nem is éltek még), akkor nagyon úgy érzem, hogy igazából Woodstock nyerte ezt a csatát. Mindezt csak úgy mondom, nem baj, sőt, talán szerencsére.