Buli a köbön

Avicii, Calvin Harris és Dizzee Rascal: mindhármuknál alapkövetelmény, hogy pillanatok alatt a legnagyobb buli kerekedjen. Beszámoló.

Jöhet akárhány tévés tehetségkutató, centizhetnek a nagykiadók sikerre és slágerre optimalizált előadókat, azért véletlenek és a vargabetűk szerencsére még mindig óriási szerepet játszanak a popbizniszben. Mert hát a kelet-londoni gettóban, csonka családban felnőtt Dylan Kwabena Millsről a gimiben még senki meg nem mondta volna, hogy a balhékat és az utcai életet maga mögött hagyva Dizzee Rascal néven először a grime stílus - mestereit túlnövő és kritikailag is hozsannázott - első számú előadója, majd pedig diszkókirály lesz, zsinórban négy no. 1. slágerrel. Hasfájással és hőségundorral állok oda az egyre növekvő tömegbe - és akármilyen közhelyesen is hangzik, az első basszushullámra rápergetett hadarás/ugatás hatására már el is múlik mindkét nyavalya. Szerencsére a színpad egész este bitangul szólal meg, így még a pólóm is remeg a Chase & Statusszal közös Heavy basszusaitól, vagy épp a KRS-One-idézettel induló Sirens gitárjaitól.

A program nagyon hasonló a tavalyi Szigeten elhangzotthoz, így nem meglepetés az egyelőre csak a koncerteken hallható Bassline Junkie sem. A szám címéhez hűen az egész fellépés a basszusnak és a bulinak van alárendelve, ami kissé izgalommentes, de baromi élvezetes. A kivételt a Dirtee Disco jelenti és bár ennek suhancnak már nem nevezhető, lassan harmincéves figurának szinte minden jól állt eddig, amihez nyúlt, nekem ez már túl vásári és prosztó (diszkó! diszkó! diszkó!). Persze mindjárt elnézőbb leszek ezzel és a koncert közepére elhelyezett házibuli jellegű dj-s bénázással kapcsolatban is, amint olyan régebbi, elsőlemezes dalok jönnek, mint a Fix Up, Look Sharp, az I Luv U, de főként a heveny bólogatásra késztető Jus A Rascal (igaz, sajnos a második lemezről például semmi sincs). Meglepő, hogy az aránylag agresszívnek tekinthető zenére mennyivel több csaj jött el és rázza hevesen a popót. Persze ezt Dizzee is észreveszi, meg is invitál pár néhány, az első sorban incselkedő fruskát némi életérzésre a backstage-be. Nagyjából nekik szól a Florence + The Machine You Got The Love átirata (ezt a dalt egyébként a Nagyszínpad másik két fellépője is fontosnak tartotta lejátszani). Ez össze is foglalja, miről van szó: a düh, a keménykedés, a sztorizgatás már csak mutatóban maradt meg a koncertet egyébként végigvigyorgó Dizzee-ben, további vargabetű nem igazán várható tőle a következő években (az új single pl. az ibizai rezidens Erick Morillóval készül). Egy fesztiválon persze pont, hogy zene, szeretet, tánc és basszus az élet. B

Dizzee Rascalénál kevésbé valószínűtlen Calvin Harris pályája, de azért az ő első, a nyolcvanas évek műanyag funkját és kacatdiszkóját hol jobban, hol zavaróan bénán újrahasznosító első lemezéből sem következett az, hogy az elmúlt években fősodorbeli és trenddiktáló producerévé és az eurodisco megújítójává nője ki magát. Mivel a 2010-es fellépéséről igen kellemes emlékeket őrzök (szerintem ő is, lásd ezt a fotót), ezért jó kedvvel vártam a fellépést; de valamilyen hírről tuti lemaradtam, mert nem a szigeteshez hasonló élő buli volt ez, hanem dj-szett. Mivel interjúra vártam éppen, ezért csak hellyel-közzel figyelhettem meg a Basement Jaxxtől a svéd house-on át az Awoogabarbárságáig terjedő szettet. Nem vagyok ellensége a stadionokat célzó monumentális elektronikus tánczenének, sőt, de ez kérem a népszerű budapesti suttyó-partik nagyszínpados megfelelője volt, csak dj pult mögött nem szerethető srácok állnak, hanem egy sótlan angol faszi. Sehol egy kikacsintás, egy trükk, vagy valami finomság. Barbárságot említette: ha Aviciit nem is olyan rég az új barbárság előhírnökének aposztrofáltuk a Quarton, akkor Calvin Harrisnek minimum kijár az apostoli rang. Akárki akármekkorát is bulizott erre, zeneileg ez szinte teljesen értékelhetetlen, házibuli djzés volt. C

Akármekkora sztár Avicii már huszonévesen is, azért itt nem tudta ugyanazt a nézőszámot produkálni, mint például tavaly Zamárdi díszpolgára, David Guetta. És azt a mulatság hangulatú népünnepélyt sem, amit egy órával előtte Calvin Harris. Az más kérdés, hogy számomra mindkettőnél értékelhetőbb dolgok történtek a színpadon, mind a zene, mind a látvány szempontjából. A ledfalakon futó animációk még a gyengébb pillanatokban lekötötték a figyelmet, és bár a számok szelekciója itt is ritkán mutatott túl a mértanilag megszerkesztett pumpa-varázslás-szélvihar háromszög ismétlelgetésén, azért a nüanszok sokat számítanak. Ilyen nüanszok a hangulati váltások, a dallamos house-ból a komorabb, technósabb témákhoz és vissza. De klassz az is, amikor a semmiből egy indie zenekar, a Naked And Famous Young Bloodjának refrénjét úsztatja be, vagy amikor néhány másodpercig klasszikus rave-szintik, vagy a svéd srác karrierjének kezdetét idéző chiptune-os puttyogások hangzanak fel. Ilyenből akad rossz pillanat is, hiszen az RHCP Otherside-jánál közhelyesebb dolgot el sem tudok képzelni (lefelé jövet a mellettem ülő lányok izgatottam tárgyalták, hogy vajon lejátssza-e; ki érti ezt).

Természetesen a single-ök aratták a legnagyobb sikert, amelyek közül hozzám leginkább a Silhouettes bája és a Seek Bromance gejl nyár-érzete áll közelebb, de el kell ismernem, hogy élőben a Levels sokkal jobban működik. Az Etta James hangmintával összeszőtt happy house mindent visz; mondjuk sokkal jobban élvezném, ha a körülöttem álló lányok nem rohangálnának folyton oda hozzám azzal, hogy mégis micsoda dolog, hogy nincs a levegőben a kezem. B-