Másik világból érkeztek. Iggy & The Stooges a Volton

Iggy Pop természetesen félmeztelen, Mike Watt megdugja az erősítőt. Halljon végre valami rendes zenét is a gyerek!

Nincs túl nagy tömeg az Iggy And The Stooges koncertjén, ami a Volt nagyszínpadán az utolsó. Az emberek azért szellősen megtöltik a színpad előtti lejtőt, de a fiatalabbak érezhetően többnyire csak belekukkantani jöttek egy úgynevezett legenda koncertjébe - aki ránézésre harminc éve a halál szélén van, úgyhogy akkor még gyorsan meg kéne nézni. Akár az első sorokba is nagyobb nyomulás nélkül könnyedén el lehet találni. Viszont megjelent ezúttal a közönségben a bakeliteket őrizgető, zenebuzi apuka prototípusa, aki azért hozza ki a fiát a fesztiválra, hogy az végre halljon valami rendes zenét is, ne csak azt a sok szennyet, ami a tévéből, a rádióból meg az internetes világhálóból áramlik.

Aztán nem is kell csalódnia. Idős zenészek küszködnek a színpadon, de egyfelől nem lehet probléma, amíg velük van a világ egyik legszerethetőbb frontembere, Iggy Pop; másrészt pedig a Stooges számai általában jól öregszenek, pedig érezhetően egy másik világból érkeztek. Iggy természetesen félmeztelen a teljes koncert alatt, és olyan fonnyadt, mint mindig. Nem sokkal a koncert kezdete után viszont már embereket hív fel a színpadra, mondván: neki táncosokra van szüksége; aztán mindenkinek megrázza kicsit a csontos seggét. Arról sem feledkezik meg, hogy lemenjen a közönségbe, és lehetőség szerint lepacsizzon mindenkivel, akit csak ér. A rendezők a legjobb pillanatban vágták a kivetítőkre a figyelmeztető, felhívó üzeneteiket, így nem láttam, hogy tényleg át is mászott-e egy kicsit közönségbe, vagy csak a kifutóban mozgott.

Amellett, hogy Iggy megcsinálja a showt, már egy-egy jellegzetes pózától elmosolyodik az ember, teljesen szerethető figura, aki úgy tűnik, tényleg élvezi a szereplést és a közönséget. A koncert vége felé például megkérte a rendezőket, hogy kapcsolják le a fényeket. Aztán amikor megint visszakapcsolták őket, Iggy a színpad elején guggolt, az egyik kezével a mikrofont tartotta, a másikkal pedig úgy integetett, ahogy a kisgyerekek az édességért nyúlkálnak. Ha a mókás seggrázásától és a levegő erőtlen öklözésétől, vagy az elesettnek tűnő, csípőficamos mozgásától éppen nem is lágyul meg az ember szíve, akkor a közvetlenségétől és ebből következő gesztusaitól mindenképp. A zenekar többi tagja (köztük a három éve meghalt Ron Asheton helyére beugrott, de szintén régi tag gitáros, James Williamson) is rendesen teljesített, bár amikor a basszusgitáros, az ősz, pocakos Mike Watt az erősítőt dugta, hogy gerjedjen a gitárja, az azért inkább csak vicces volt.

A Stooges pedig tényleg jobban érzi a rockot, mint talán bárki más, aki idén megfordult a fesztiválon, legyen az a Faith No More vagy a Snow Patrol. A korábban őrült, vad és kaotikusnak hangzó számok azért az idővel megszelídültek, de képesek meglepést tartogatni. A Funhouse-ban bőven akadt erő, a koncert felénél elhangzó Johanna (bár talán nem teljes értékű Stooges-szám) például majdnem annyira monumentális és extatikus élőben, mint mondjuk a Velvet Underground Venus In Furssze. A fellépést elvitte a lendület, bár több azért nem volt benne, mint kábé másfél óra higgadt bólogatás, vagy ütemes lábfejmozgatás. Az utolsó dolog, ami hirtelen az ember eszébe jutna az Iggy And The Stooges-ról, hogy sikerült méltósággal megöregednie, de csak sikerült. Iggy-t ugye felmenti a szerethetősége, a többiek pedig nem tudnak hibázni a blues és a punkolás keverékéből álló zenével. B+

További fotók itt vagy a képekre kattintva.