Zenésznek lenni nem biztonságos - az Electric Wire Hustle a Quartnak

Az új-zélandi Electric Wire Hustle, amelynek 2009-es, 2010-ben nemzetközi terjesztést kapott lemezét nagyon szerettük, nagyjából neo soult játszik. A zenekar tagjaival a Szigeten, koncertjük után beszélgettünk hosszan hazájuk sajátos tereiről, ritmusáról, horizontjáról és zenei színteréről; meglepő hatásokról, egyenlőségről és sikerről.

Nem ismerünk olyan sok új-zélandi zenét, de azok alapján, amit igen, van egy olyan érzésünk, mintha sokra jellemző volna valami speciális melankólia...

[nevetnek]

Myele Manzanza (dob, a fenti képen): Inkább valamiféle, mindannyiunkra jellemző energiáról van szó, ha lehet ezt mondani. Talán az ennek a forrása, hogy eléggé elzárva, távol élünk a világ egyéb részeitől. Ezért lehet, hogy nagyon nyitottak vagyunk a világból érkező mindenféle hatásra, bátran kísérletezünk ezekkel. Mármint vannak olyan új-zélandi zenészek is, akiket nagyon nagyra tartunk, de egy csomó mást is hallgatunk, főleg brit és amerikai zenéket. És mivel nem ott élünk, nem az a saját közegünk, ezért a magunk módján tudjuk összedolgozni ezeket a hatásokat. A másik jellemző, hogy Új-Zéland eléggé nyugis hely. Emiatt lazább, nyugisabb az új-zélandi zene, van tere lélegezni, lassan, fokozatosan építkezni. Például ismeritek a Fat Freddy's Dropot? Amolyan reggae-soul zenekar. Ha jamaicaiak vagy britek lennének, sokkal izgágább lenne a zenéjük.

Taay Ninh (szintetizátor, elektronika, a lenti képen): Van egy barátunk, Steve Spacek [Spacek, Africa HiTech], akivel volt szerencsénk együttműködni. Amikor ő Új-Zélandon járt, lementünk a partra, és emlékszem, mennyire megrázta, hogy körbe-körbe látszódott a teljes látóhatár. Az Ausztráliához közeli partszakaszon voltunk, mindenfelé csak a föld és tenger látszódott, a végtelen, lakatlan táj. Egy ilyen helyen természetes, hogy mindennek megadod az idejét; figyeled, ahogy fokozatosan érkezik a dagály és az apály, ilyesmik. Nem pont az a fajta hektikus energia, ami mondjuk Londonra és a hasonló nagy központokra jellemző, ahol felnézel, és csak épületeket látsz: a kilátást mindig kitakarja valami.

Szóval ezért tartott három évig, amíg elkészültetek az új lemezzel.

[nevetnek]

Mara TK (ének, a következő képen): Most már majdnem készen vagyunk, a poszt-produkciós fázisban még hátra van egy-két finomítás, de aztán készen áll arra, hogy megjelenjen.

Milyen lesz? Pörgősebb, mint az első?

Mara TK: Több minden lesz rajta, köztük olyan dolgok is, amikre talán nem számítasz tőlünk. De a lényeg az, hogy ez továbbra is a mi zenénk. Remélem, nem hangzik úgy, mintha csak magunkkal foglalkoznánk, de szerintem az a legfontosabb, hogy mi magunk elégedettek legyünk a zenével. Meg persze azok, akik már régebb óta követnek minket, akik eljöttek ide meghallgatni minket; vagy akik most találkoznak velünk először.

A két-három új számban, amit játszottatok, a brit elektronikus zene, például a garage hatását is fel lehetett fedezni, amire nem számítottunk tőletek. Ez annak hatása, hogy Berlinben éltetek több hónapot az európai turné alatt?

Taay Ninh: Berlinben nagyon sok zenével találkozhat az ember, olyanokkal is, amiknek a hatását lehet, hogy még mi magunk sem vesszük észre a saját zenénken. De szerintem inkább az számított, hogy abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy nagyon sokat turnézhattunk, Európában és főleg az Egyesült Államokban, és ezalatt rengeteg olyan zenét fedeztünk fel, amivel egyébként nem találkoztunk volna. Például játszottunk a Deviation fesztiválon, ahol Joy Orbison lépett fel utánunk, baromi jó volt. Hasonlóan módokon futottunk bele egy csomó olyan producerbe, akik ilyen broken beat, garage zenéket játszanak, vagy akárhogy nevezik őket manapság.

Van olyan színtér Új-Zélandon, aminek a részei vagytok?

Mara TK: Igen, van. Nagyszerű közösség van, olyan zenészekkel, akik hozzánk hasonló zenéket játszanak; pontosabban nagyon széles a műfaji paletta, de a különböző területen dolgozó zenészek gyakran együttműködnek egymással. Mindenki ismeri mindenkit: a drum and bassből, a jazzből, a beat-szcénából, még a rockból és az indie-ből is ismerjük egymást, együtt zenélünk különböző formációkban. De ezen kívül is sokat beszélgetünk egymással a zenéléshez kapcsolódó dolgokról; gyakran turnézunk együtt más műfajban dolgozó előadókkal. Mi is kábé millió bandában játszottuk az Electric Wire Hustle előtt. Mondjuk mostanában viszonylag keveset voltunk ott. Meg lehet, hogy ez máshol is így van...

Hát Magyarországon azért sokkal élesebbek a határok.

Taay Ninh: Az nagyon jó, hogy ha nem is ugyanabban a műfajban játszunk, de ettől még egy rengeteg a közös vonás a zenészekben. Ugyanaz az életstílus. Például egy-egy turné egy csomó olyan élménnyel jár, amit megoszthatunk egymással, amivel kapcsolatban segíthetünk egymásnak.

Mindannyiótoknak vannak szólóprojektjei és egyéb elfoglaltságai. Hogyan tudjátok ezt menedzselni?

Mara TK: Már jó ideje az Electric Wire Hustle az első mindannyiunk számára. Abban, hogy ennyi projektünk van, a szükség is szerepet játszik. Új-Zéland egy kis ország, kevesebb mint 5 millió emberrel [a Wikipedián szereplő statisztikai adat: 4,43 millió]. Úgyhogy ha a zenéből akarsz megélni, akkor tényleg szükségszerű, hogy több zenekarban is játsszál, mert így több lesz a lehetőséged. De persze ez öröm is, hogy különféle emberekkel játszhatsz, tanulhatsz tőlük. A nemzetközi turnézás is ilyen, hogy a szükség is rávisz minket, hogy csináljuk, nem lenne kifizetődő csak Új-Zélandon játszani; de ezt is nagyon élvezzük. Ami a projekteket illeti: különböző emberek vagyunk különböző érdeklődési területekkel, úgyhogy természetes is, hogy ezeket ilyen formában éljük ki.

Gondoltatok arra, vagy javasolták nektek, hogy a karrieretek érdekében költözzetek mondjuk az Egyesült Államokba vagy Berlinbe?

Taay Ninh: Éppen most várjuk a végső megerősítést egy pártfogónktól, aki meghívott minket a kastélyába lakni, ahol rengeteg szoba van, úgyhogy mindannyian elférünk a családdal együtt... vagy lakhatunk kint a mezőn is, elvégre művészek vagyunk. [nevetnek] Úgy hívják a helyet, hogy Sanssouci, nincs messze Berlintől. [nevet]

Myele Manzanza: Az elmúlt két-három évben minden nyarunkat az északi féltekén töltöttük, és ilyenkor jó, ha valahol ki tudunk alakítani egy bázist, legyen akár az Új-Zélandon vagy Berlinben vagy bárhol. És akkor innen kiindulva tudunk eljutni más helyekre... De akárhol eresszünk gyökeret, biztos vagyok benne, hogy a legtöbbet ki tudjuk majd hozni belőle. A zene egyetemes nyelv, meg ilyesmik. [nevetnek]

A színpadon egy vonalban vagytok mind a hárman, ami azt sugallja, hogy itt három egyenlő fontosságú zenészt látunk.

Taay Ninh: Igen, ez abszolút így van. Koncert közben mindhárman elindíthatunk különböző folyamatokat, nincsen köztünk diktátor, aki megszabná, hogy a többiek merre menjenek.

Dalszerzés közben is megvan ez az egyenlőség?

Mara TK: Igen. Mindhárman benne vagyunk az beatek készítésétől kezdve mindenben; mindig meghallgatjuk a többiek véleményét, és a legjobb ötlet kerül ki győztesen a vitából. Dave-nek [Taay Ninh polgári neve] vannak ötletei a dobhoz, Myele-nek az énekhez stb. Ezek a srácok nagyon értenek a zenéhez, úgyhogy komolyan kell venni a véleményüket, még akkor is, ha néha pont az ellenkezőjét gondolják annak, amit én [nevet]. Ilyenkor általában elkezdek aggódni, de aztán a vitának mindig lesz valami eredménye.

Mennyire improvizatívak a koncertek? Például az ének?

Mara TK: Mindannyian improvizálunk. Én mondjuk gyakran úgy vagyok, hogy nem tetszik maradéktalanul, amit felénekeltem a stúdióban, úgyhogy szeretném másként csinálni; a többiek is szeretik újraértelmezni a maguk részét. A zenében gyakran érzed azt, hogy jobban is lehetne ezt csinálni, úgyhogy miért ne próbálnánk ezt meg?

A lemezfelvétel és a koncertezés között valamelyik fontosabb a számotokra?

Taay Ninh: Mindkettő egyformán fontos. A stúdióban megvan a lehetőségünk az apró változtatásokra, hogy hozzáadjunk a számhoz, finomítsunk rajta, vagy akár véletlenül rábukkanjunk egy jó megoldásra. A koncertezésben is megvan ennek a megfelelője, de az számunkra inkább visszatérés a zenélés gyökereihez: hogy egyszerűen csak élvezzük, hogy játszunk. Meg hát pont azért megy az ember koncertre, hogy valami mást, többet kapjon, mint hogy a zenekar lenyomja a számait, amik a lemezen vannak.

Kiadótok van már a lemezhez?

Mara TK: Dolgozunk rajta [nevetnek].

Taay Ninh: Tárgyalunk többekkel, de egyelőre még nincs végleges.

Hogy látjátok, hogy az első lemez kapott olyan visszhangot, amilyen benne volt? Mi úgy érezzük, hogy nem igazán. Persze nem "divatos" zene, de sok embernek megmutattuk és a legtöbbnek nagyon tetszett.

Taay Ninh: Hát egyrészt mindannyian úgy gondoljuk, hogy a következő lemezzel többet el fogunk tudni érni, eljutunk több emberhez; másrészt azért az egyetlen lemez után több mint három éven át turnéztunk a világ körül, vagyis nagyon is szerencsések vagyunk. Nincsenek igazán grandiózus céljaink; szeretnénk azt csinálni, amit szeretünk, és közben egy kicsit kényelmesebben élni.

Mara TK: Tudod, ellátni a családot, biztonságot teremteni számukra... Zenésznek lenni eléggé őrült dolog, és nem éppen a legbiztosabb foglalkozás a világon. Szóval igyekszünk, hogy meg tudjunk maradni ezen a pályán, csinálni a dolgunkat a lehető legjobban, ahogy tudjuk. Azt nem tudnánk megtenni, hogy csak a siker kedvéért játsszunk valami szemetet. De a kritikai siker már megvan, úgyhogy már félúton vagyunk a célunk felé; egy csomó mindenért már most is hálásak lehetünk.

Myele Manzanza: 2050, vigyázz, jövünk! [nevetnek]

***

Mint azt kritikánkban részletesen fejtegettük, az Electric Wire Hustle számai nemcsak azért jók, mert nagyszerű (szívhezszóló stb.) dalok; nagyon fontos az a rengeteg apró részlet is, amik közül sok csak figyelmes, esetleg fejhallgatós hallgatással hallatszik. Nyilvánvaló volt, hogy ezt élőben nem lehet reprodukálni. Lehetett volna az is, hogy a dalszerűséget helyezi előtérbe a zenekar, ám ehelyett pont hogy ezt számolta fel.

Igazi pszichedelikus soul volt, vagy inkább a soulból (és hiphopból, elektronikából, környező műfajokból) elrugaszkodó pszichedelikus zene, amiben egy-egy megfogható dallam csak pillanatokra merül fel és ad kapaszkodót, hogy aztán elsodródjon. Vagyis ez lett volna, de ezt inkább kikövetkeztetni lehetett. Nem is csak az aránytalan megszólalás miatt, hanem mert a helyszín úgy általában alkalmatlan volt erre: túl nagy, mindenféle intimitás nélküli. Ezen helyen Mara TK inkább csak egy nagyon rokonszenves figurának tűnt, akiből azonban hiányzik az a fajta karizma és/vagy magamutogatás, amit a méret megkövetel (amúgy színpadon kívül mindannyian nagyon rokonszenves fickók, ez, reméljük, kiderül a leírt szövegből is). Meg hát az a nem sok, de amúgy nem is kevés ember is sokkal jobb lett volna, ha egy közepes klubot tölt meg lazán, mint így, hogy egy nagy hodályban szóródott szét.

A koncert hőse Myele Manzanza volt, akit valamiért a hangosítás is aránytalanul az előtérbe helyezett. Ő tényleg nagyszerű dobos, ami nem is a rockosan felpörgő részekből derült ki leginkább, hanem abból, ahogy a kiforgatott, megbillenő groove-okat úgy tudta játszani, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna - mármint nemcsak számára (értsd: csöppet sem látszott rajta, hogy ezt nehéz lenne ledobolni), hanem a közönség számára is (úgy lehetett bólogatni, mintha nem is volna itt semmi csavar). Taay Ninh csúszós, gyakran elég lágy szintijei viszont nagyon elvesztek. Mara TK improvizatív, a lemezről ismerős dallamokhoz csak néha visszatérő, egyébként pedig egyes részeket kiemelő, ismételgető, kisebb-nagyobb távolságokra eltávolító éneke sem kapta meg azt a hangsúlyt az összképben, ami kellett volna ahhoz, hogy igazán hasson. Ezzel együtt is voltak nagyon erős részei a koncertnek, úgyhogy megfelelő körülmények között biztos elájultunk volna tőle (már csak azért is, mert rajongók vagyunk). A mi lehetett volna - mi volt között átlagot számolva legyen mondjuk B.