Már csak alig rémisztgetnek. A Gojira új albuma

Az utóbbi években a metálzene egyik legnagyobb reménységévé emelkedett a francia Gojira, amely most négy év után jelentkezett új lemezzel, jókora várakozások közepette.

A bayonne-i Gojirát több helyen a metálzene megmentőjeként mutatták be, ami képes lehet új utat nyitni a mocsárba süllyedt műfajnak. Az utóbbi években persze rendre felbukkan egy-egy együttes, amelyiket hasonló lelkesedéssel imádnak a kritikusok. Az előző albumukat mi is kedveltük, úgy írtuk le, mintha egy brutális horrorfilm elevenedne meg, sőt azt is feltételeztük, hogy a Way Of All Flesh ott lesz a legjobb 2008-as lemezek között. Ahogy akkor fogalmaztunk, az 1996-ban alakult zenekar folyamatosan tökéletesíti a zenéjét, aminek csúcspontja az akkori album volt. Kíváncsian vártam, hogy tovább tudnak-e lépni Gojira zenészei, pláne, hogy a kritikák azt sugallták, hogy persze, simán. Ehhez képest sajnos kifejezetten lehangoló lett az eredmény.

Az kétségtelen, hogy a Gojira változtatott. Öröm és vidámság, hogy sikerült például megoldaniuk, hogy ne váljon két-három szám után fárasztóvá a zenéjük, ami a 2008-as album szinte egyetlen negatívuma volt. Az ötödik albumon egész könnyen végig lehetett futni, csak az utolsó néhány dalnál éreztem azt, hogy a zenekar nyomasztó világa mellett levegőre van szükségem. Ez leginkább talán a gyakran alkalmazott groove-metálos részeknek és a szuperdallamos énektémáknak köszönhető, amik az első néhány hallgatás alatt az album legnagyobb erősségét jelentik. Undergroundnak, meg death metálnak, meg egyéb nehezen megközelíthetőnek megpecsételt zenében nagyon régen nem lehetett ennyire dallamos, sőt slágeres témákkal és dalokkal találkozni. Valahol ez okozza a Gojira zenéjének vesztét is.

A francia együttes albuma ahelyett, hogy ténylegesen új utat mutatna, sajnos ezúttal csak összegzi azokat a dolgokat, amik az utóbbi időkben kifejezetten bosszantóvá váltak a keményzenében, és hozzáteszi a maga groove-metálos hangzását, ami szintén csak eleinte szórakoztató. Többnyire az évekkel ezelőtt elhasznált metalcore-ból, az elnyűtt Meshuggah széttördelt döngöléséből és progresszívnak nevezhető hangszeres csellengésből áll a zene, a korábban említette groove-ok mellett, amikből sajnos annyira sokat sütnek el a L'enfant Sauvage-on, hogy a végére unalmasan önismétlővé válik. Amíg az előző albumon szereplő Oroborus lendületes, üdítő színfoltot jelentett, addig az itt sorjázó groove-ok lassan kiölik azt a kevéske izgalmat is a zenéből. Az meg borzasztó idegesítő, amikor sokadszor is fel-le huzigálják a pengetőt.

Hangulatteremtésben szerencsére még mindig erős a Gojira. Ismét sikerült sötét, groteszk világot alkotnia, bár valamivel azért egysíkúbbá vált, mint korábban. Ezért is lehet sajnos könnyen átsiklani az album leggyengébb számai felett. A Planned Obsolescence, a Mouth Of Kala vagy a Gift Of Guilt az album sűrű szövetéből kiragadva, egyenként meghallgatva meglehetősen egyszerű és fantáziátlan. Az ellensúlyozásukra persze ott lehetne a címadó szám, a legerősebb, magába szippantó énektémával rendelkező Pain Is A Master vagy a borongós Born In Winter. Viszont ezektől a szuperdallamos témáktól olyan érzésem támad, mintha a hátsó ajtón szeretne visszaszökni a nu metál a műfajba, amit azért nem nagyon akarhat senki sem. Egyfelől tehát király, hogy megint vannak slágeres témák, másfelől viszont valahol szomorú, hogy kapásból a metál egyik legmókásabb, legzavarosabb korszakát idézik.

Az albumra egyébként rá lehet kapni, különösen a hasonló műfajokban alkotó Lamb Of God (groove-metál) és Meshuggah (leginkább Meshuggah-metál) mellett, hiszen idén csaknem mindketten a földbe álltak. Egy-két hallgatás után viszont elmúlik a Gojira varázsa, és csak az üres slágeresség marad, ami az egykori nu metál együttesek sajátossága is volt. Kár érte, a negyedik albumon úgy tűnt, sikerült továbblépniük. Hiába próbál meg mindenhova trükkös díszítéseket illeszteni a dobos, kavarognak a gitárok vagy énekel hihetetlenül dallamosan az énekes - állítólag rendkívül filozofikus és környezettudatos dolgokról -, hogyha a Gojira teremtményei, illetve szörnyei csak rövid ideig rémisztgetik a hallgatókat. 14 és 18 között amúgy bárkinek ajánlható. A legrosszabb értelemben vett modern metálalbum született egy-két kiemelkedő résszel. C+