A pincén túl ott van Kalifornia. Garázsrocklemezek San Franciscóból

Rövid időn belül új lemezt adott ki a San Franciscó-i garázs- és pszichedelikus színtér három fontosabb zenekara is. Ty Segall talán még mindig inkább csak a Nagy Ígéret, de már megint az ő lemeze lett a legjobb. A Thee Oh Seesre sincs okunk panaszkodni, a Sic Alps viszont a klubok helyett ma már jobban szeret a ház előtt keseregni.

Ha van olyan zenei színtér, aminek a tagjaira elég, ha csak egy hosszú hétvégén nem figyelsz oda, és ők egész biztosan összedobnak minimum egy ep-t, de inkább egy nagylemezt, hát az a San Franciscó-i garázs- és pszichedelikus rock. A szcéna elmúlt tíz évben megszaporodó fiatal együtteseinek állandó önkifejezési kényszerrel társuló munkamániája egyrészt persze őrülten frusztráló a velük lépést tartani igyekvő hallgatók számára; másrészt viszont legalább biztonságérzetet is ad nekünk, hogy ha az előző kiadványt kihagytuk is, a következő lp-nél ugyanúgy gond nélkül tudunk majd visszacsatlakozni, mint a Gazdagok és szépekbe húsz epizód szkippelése után. És bár pont ezért nem is különösebben nehéz olyan együttállást találni, amikor egy hónapon belül a színtér három zászlóshajója is saját lemezzel jelentkezik, mi azért most mégis kihasználtuk az alkalmat, hogy egy cikkbe rendezzük az elmúlt egy hónapban megjelent anyagaikat.

A kultstátuszból a (mondjuk így) sztárstátuszba fordulásra a társaságból leginkább Ty Segallnak van - továbbra is még csak - esélye: egy helyes szőke fiatalember nagyon hangos gitárral és nem kis kattanással, ki tud ennek ellenállni, nem igaz? Hát én biztos nem, így a Melted (2010) óta igyekszem követni, mi történik vele; mondjuk az is igaz, csak több-kevesebb sikerrel. Pedig három éve ellopták a számítógépét, és nyilván az erősítőket leszámítva, de azóta tudatosan távol tartja magát az elektronikus berendezésektől, helyette pedig ismét felfedezte az élet olyan kis örömeit, mint a csajok felszedése és a csavargás az óceánparton (ez a mítoszteremtéshez is tökéletes sztori a Filter magazin őszi interjújában olvasható). Ezek után azt várnád, hogy legalább ő nem ontja magából megállás nélkül a divatos művészetet - ez sajnos egy óriási tévedés. Például 2012-ben mindjárt három albumot is készített. De hát ezért duzzogni nem fogunk, és nemcsak, mert olyan cuki, hanem mert a White Fence-szel felvett közös lemezét nagyon szerettük, még ha a Ty Segall Band néven kiadott Slaughterhouse-ról később hallgattunk is, az sem lett éppen rossz. És akkor most itt vagyunk az idei harmadiknál, a Twinsnél, ami már tényleg egy szólólemez.

Az ilyen koncertfelvételeket azért imádom nagyon, mert mindig világosan eszembe juttatják, hogy tulajdonképpen valahol erről kellene szólnia ennek az egész rockzenének: fiatal szép emberek játszanak fiatal szép embereknek egy szűkös és hamarabb ocsmány, mint jellegtelen helyiségben, közben meg a színpad mindkét oldalán minden résztvevőnek elmegy az esze. De különcsége és őrültsége mellett Ty Segallban az is tök jó ám, hogy a mezőnyben ő használja ki a legügyesebben azt, hogy a napfény- vagy szörfrockhagyományok éppen úgy csak egy karnyújtásnyira vannak tőle, mint a garázs- és a pszichedelikus rock öröksége. A negyedik lemezétől, a már említett Meltedtől kezdett el rá is érezni arra, hogy bár szuperklassz, talán mégsem mindig elég, ha egyszerűen csak nagyon hangos a zene, és megírta például a Girlfriendet, majd egy lemezzel odébb egy újabb halom slágerképes dalt a Goodbye Breaddel (2011).

A Twins ehhez képest sem előre, sem hátra nem mozdul, a katarzishoz ugyanolyan tökéletesen kidolgozott és nyilvánvaló lépésekben jutunk el, mint tavaly vagy tavalyelőtt. A lemez egy sistergés visszafojtott lélegzetével indul, és hiába tudod pontosan, mi fog történni, hiszen mindig ez van, az első gitárpengetés és Segall kiáltása éppen annyira revelációszerűen fog hatni, mintha egész eddigi életedben csak Zárayt és Vámosit hallgattál volna, a belső szerveid pedig azonnal zizegni kezdenek. Aztán jön egy óriási nekilendülés, hogy már a második számra tudd: lehet, hogy pontról pontra kiszámított rítus ez, de ahhoz, hogy A-ból B-be juss, közben meg még marha jól is érezd magad, ennek meg kell lennie. A Twins hol a fejvesztésre, hol a zsibbadtságra, máshol a karcosság mögötti napsütésre vagy pont, hogy a súlyos szomorkodásra hajt, és eközben végig lehetetlenné teszi, hogy mindezt ne élvezd nagyon is. És bár a lemez előadója talán továbbra is a nagy, soha be nem teljesülő ígéret marad, és Jay Reatard még mindig halott és továbbra sincs utódja, Ty Segallnál hibátlanabbul csak nagyon kevesen tudják érzékeltetni azt, hogy a garázsajtón, a dohos pincefeljárókon és a ki tudja milyen kábítószerek, vagy akár csak a Technokol Rapid halujain túl azért mégiscsak ott van Kalifornia. B+ (Drag City)

Ty Segall-lal ellentétben a Thee Oh Sees ki tudja, hanyadik lemezétől (én ez alapján találgatni mernék) igazából semmi különöset nem vártam. Tetszett az együttes őrültködése, még szép, hogy tetszett; csak egyszerűen soha nem éreztem rajongható zenekanak: amit ezek a srácok csinálnak, úgy jó, ahogy van, cserébe viszont nem találtam azt a pontot, amiért akár a magaménak érezhetném, akár meg tudnám azt különböztetni bárkinek az anyagától, aki valaha szerepelt a Nuggets vagy a Pebbles válogatásokon, vagy legalábbis hallotta ezeket. Viszont ahogy hallgattam a Putrifiers II-t, megint rájöttem, hogy ez az egész, több évszázada a Művészetet csinálókat és fogyasztókat nyomasztó újdonságeszmény (hogy hogy ha valamit kiadunk a kezünkből, annak mindenképpen kell valami korábban soha nem látott-hallott vonást tartalmaznia) - hát ez aztán tényleg egy erősen túlértékelt hülyeség. Mert igaz, hogy sok úgynevezett eredetiség nincs a Thee Oh Seesben, cserébe viszont egész egyszerűen iszonyat menő.

Az ilyen eszetlen dobokkal mondjuk engem eleve bármikor meg lehet venni, de ezen túl is tökéletes sodrást, kíméletlen gitárokat, füstbe burkolózó őrült arcokat találsz a lemezen mindenhol. És akkor itt van a Lupine Dominus, amit hallgatva konkrétan bármire képesnek érzed magad. De komolyan, próbáljátok ki utcán, meglátjátok, hogy amíg a többiek idegesen leskelődnek, mikor szaladhatnak át a piroson, ti addig ennek a számnak a pofátlan kúlságától eltelve hűvösen magatok elé nézve doboltok majd a lábfejetekkel, és egyszerűen csak elítélitek ezt az egész körülöttetek zajló bolhacirkuszt, a lámpa pedig pontosan abban a pillanatban fog zöldre váltani, amikor ti akarjátok. Ez egyfelől rohadékság persze, mert ahogy a számnak vége, annyi a menőségnek is; másfelől viszont meg ha három és fél percre is, de mégiscsak tartást ad az Embernek, és hát ennél többet egy popszámtól igazán felesleges is várni. És ez igaz azzal együtt is, hogy mire a Sic Alpsra vált a médialejátszó, tulajdonképpen már egyetlen hangot sem tudnék felidézni a Putrifiers II-ról. B (In The Red)

Tempóban és hangerőben is elmarad két társától a Sic Alps lemeze, ami ugyan már negyedik a sorban, de a zenekar nevét viseli címként, és rögtön el is kezdünk gyanakodni: talán Mike Donovanék valamiféle korszakhatárhoz léptek, és csak most kezdődik a Sic Alps Valódi Története? De ebbe ne éljük nagyon bele magunkat. Mert a bazi hangosból a nem is olyan hangosba vezető váltás már az előző anyagon, a Napa Asylumon (2011) megvolt, most csupán folytatódik ez az irány. A zenekar - aminek egy időben Ty Segall is tagja volt, de most meg már nem - a kelleténél egy kicsit talán jobban is kezdi otthonosan érezni magát ebben az állapotban, és a klubban a haverokkal őrültködés helyét helyenként a ház elé kiülő, féllábú bluesöregek enervált merengése váltja fel, néha szinte singer-songwriteresen. A kezdés amúgy kimondottan ígéretes, bár a sok-sok töréssel repedezetté tett dalban a továbbra is hangsúlyos garázsrock vagy blues nyerseségét kicsit Grizzly Bear-es freak folkba csomagolták - akárcsak a lemez későbbi jobb pillanatait (Wake Up It's Over II; Moviehead). A gond azonban nem is ezzel van, hanem a lemez álmosan haladgató többi részével: itt-ott még még lírai zongorarészek is próbálnak valamiféle távlatot adni a gondolataidnak.

Pedig a San Franciscó-i garázs- és pszichedelikus rockszcéna varázsát éppen a pillanathoz kötöttség és változatlanság adja. Lehet, hogy sokszor az egész inkább egy nagy masszának, mintsem egymástól jól elkülöníthető zenekarok halmazának tűnik - de amíg hallgatod, elhiszed, hogy az Electric Prunesnél vagy a 13th Floor Elevatorsnél nagyobb találmány a Földön nincs, utánozza csak őket mindenki, nem is baj, csak az a fontos, hogy zúgjon és rezonáljon minden. Hogy ezen a Sic Alps már túlvan, az nyilván nem baj; az albumon túlsúlyban lévő eseménytelen részekre viszont nincs mentség. B- (Drag City)