Ákos a profizmus oltárán - Ákos: 2084 kritika

Ákos 17. szólólemezén újra elővette a szintiket, hogy meglepje velük rajongótáborát. Vajon saját magát meg akarja-e lepni? Kritika.

Azt mondta Ákos, és azt ismétli nagyjából összes kritikusa és rajongója, hogy a 2084-nek idő kell, hát megadtam neki. Megpróbáltam elvonatkoztatni attól, milyen problémákba ütközik az Ákos-jelenség kritikai megítélése (ezekről A katona imájáról szóló cikkünkben írtunk részletesen), csak magát a lemezt nézni - tegyünk úgy, mintha ez lehetséges volna. És szerettem volna, hogy a 2084 jó legyen. A zenekritikusok a közhiedelemmel ellentétben ugyanis azt szeretnék, ha az emberek jó zenéket hallgatnának (mi másért írnánk?), és hát ezt fogják hallgatni sokan. Ráadásul amikor az Előkelő idegen kijött, hosszú idő után úgy éreztem, hogy Ákos nekem is szólhat: ugyan én annak idején (néhány évvel később, de képzeljétek, ugyanabban a gimiben!) nem voltam akkora szintipop-rajongó, mint ő - azért azok a dobhangok megérintettek bennem valamit. (Viszont lehet, hogy az én Throbbing Gristle-kazettám rám nagyobb hatást gyakorolt, mint Ákosra az övé.)

A neki adott idő alatt szépen kidomborodtak a 2084 erényei, és egyre jobban meg tudtam fogalmazni, hogy miért nem és nem bírom szeretni. Mert erénye tényleg van számos. A slágernek szánt számok kiugranak és tényleg fülbemászó, sőt, kivakarhatatlan dallamokat tartalmaznak; amik nem ilyenek, azok sem töltelékek, megvan a funkciójuk, hogy oké, ez nem húzódal, de itt lehet elelmélkedni, elandalodni, elszomorodni, korunkra reflektálni stb. Ezek a dallamok ráadásul úgy jellegzetesen ákososak, hogy egyben képesek a megidézett szintipop hagyomány toposzait is maguk képére formálni (bár nyilván ez a "maguk képe" részben a szintipop által formálódott, de mára el is szakadt tőle). Ákos az évtizedek alatt jól kiismerte hangjának korlátait és megtanulta kihasználni a lehetőségeit. (Egy-két lassú szám egy-két hangrezegtetésénél nekem rezeg a léc, de végülis oké - viszont megjegyezném, hogy a dvd-n hallható, elég pocsékul megszólaló Sziget-koncertfelvételre felkerült több zavaró hamisság: aztán a záró Adjon Isten... felteszi a koronát).

A zene jól szól tényleg, és bár nyilván nem azon a pályán versenyez, amelyen zenészek tömegei kutatják a legizgisebb új és régi-új szintihangzásokat, azért a vállalásához mérten van benne elég sok szellemes megoldás - többek között a kis elektronikus zizzenésekből-zörgésekből összerakott ritmusok: oké, aki követi az elektronikus zenét, már sok ilyet hallhatott, de akkor is jól estek egy Ákos-lemezen. És nem, egyáltalán nem bonanzás, sokkal csillogóbb-villogóbb, telítettebb (részben pont abban az értelemben szól jól, hogy teljesen kitölti a terét) és mondjuk így: tudatosabb - még ha nincs is telerakva idézőjelekkel és kacsingatásokkal, és amikor igen, akkor sem nyomja ez el magát a zenét. A szövegek pedig: Ákos képes arra, hogy olyan sorokat írjon, amiket tök jól lehet együtt énekelni-skandálni, frappánsak és közben a rajongóknak alkalmat adnak arra, hogy mindenféle mélységeket találjanak bennük. És pont ilyen a jó dalszöveg; nincs objektíve mérhető mélysége. Persze, a versnek sincs, de a dalszöveg jobban az énekes-hallgató közti viszonyra bízza magát: ha alkalmat ad arra, hogy találj benne mondanivalót, akkor már betöltötte a küldetését. Én nem annyira kerestem, de így is meg kell adni, hogy például a Keserves fényűzés jó (a giccsel talán kacérkodó, de abba át nem forduló) képekkel fogalmaz meg egy állapotot.

De. De a zene egyszerűen halottnak tűnik számomra, és ezen nem bírom túltenni magamat. Ami szenvedély, maró gúny, emelkedettség, röhögcsélős vicc, düh, szomorúság, fölényesen megfogalmazott ítélet, dinamika, történés van a lemezen, az mind a szövegekben jelenik meg, illetve csak az énekben. Még ez utóbbiban is van valami rutinosság, de az természetes, hogy egy évtizedek óta pályán lévő énekesnek kialakulnak az eszközei, hogyan adja elő, hogy pl. feldúlja őt a haza / világ erkölcsi állapota, vagy pl. bezárva érzi magát egy kapcsolatban stb. Viszont a zene, az a bizonyos szintipop: ebből egyszerűen hiányoznak a fenti dolgok, amik élővé tennék. Vannak lassú és gyors dalok gondos rendben egymás után illesztve, a számokon belül vannak intrók, váltások, fokozások, a refrénhez új hangzás érkezik meg minden ilyesmi, ahogy kell - de pont ez az, az ahogy kell. Minden egy előre adott sémába van szépen (tényleg szépen) belepasszintva. Én elhiszem, ami az alábbi videón (és a dvd-n is) látható, hogy Ákos csuda jól szórakozott, miközben buherálta a hangszíneket; de ez a szenvedély csak a készítés során volt meg benne, és a végső eredményből eltűnt, el kellett tűnnie: fel kellett áldozni a profizmus, igényesség és társaik oltárán. Nem érzem azt, hogy a zenészt bármikor is olyan helyre vinné a zenéje, amire ő maga sem számított.

Emiatt nincs - hogy egy dologra szűkítsük a problémát - igazi, élő dinamikája a zenének: még a nagyobb felbuzdulásoknak is a pontosan meghatározott helyre és szintre kell megérkezniük, és ezt végig szem előtt is tartják a buzdulás közepette. Még nagyobb gond, hogy hiányoznak a kis egyenetlenségek, ingadozások, mi több, gyakran még az egyszerű hangsúlyozások is. Jellegtelenre elsimított, statikus és gépies az egész. Persze, gépzene, de számos példát ismerünk arra, hogy a jó értelemben vett gépiesség összefér akár az erotikával, akár a feszültséggel stb.

Hallgassuk meg például az Előkelő idegent úgy, hogy megpróbálunk elvonatkoztatni az énektől. Hiányzik valami jellegzetesebb, dinamikusabb hangsúlyozás a fő szintidallamról; az, hogy a például 1:49-nél, 2:53-nál berakott rövid kiállások után ne pont ugyanarról az energiaszintről folytatódjon tovább minden; hogy a háttérben úszkáló szinticskék ne pont ugyanazzal az egykedvűséggel úszkáljanak végig, és még sorolhatnám. Az ének egy darabig képes elfedni a zene dinamikátlanságát, de a teljes album hallgatása egy idő után nagyon terhes lesz emiatt.

Mondhatjuk persze azt is, hogy ez nem hibája Ákos lemezének abban az értelemben, hogy valami kiszámíthatatlan, vad dologra törekedett volna, csak nem jött össze. Elég volt meglepnie a rajongótábort egy szintis lemezzel, önmagát nem is akarta meglepni. Mondhatjuk, hogy ez a fajta profizmus Ákos produkciójának a leglényege, és aki ebbe beleköt, idegen elvárásokat kíván ráhúzni a zenéjére. De nekem itt van a határom: Ákos lemezéből minden erénye mellett pont az hiányzik, ami miatt én a zenét az egyik legjobb dolognak tartom az életben. C+