Nyerj űrhajóban fekvő meztelen nős naptárat! A Voivod budapesti koncertje

Péntek este a Dürer kertben játszott a kanadai thrash/progmetál legenda, a Voivod. Mire jó ez a zenekar a legfontosabb tagja nélkül? Koncertbeszámoló.

A Voivod régóta előkelő helyen áll a képzeletbeli "zenekarok, akiket szeretnék szeretni, de nem megy" listámon. Jó lenne szeretni, mivel ami a metálban kísérletező, fura, színes, összetett, pszichedelikus/progos vagy a fősodortól/fősodroktól eltérő, tehát az általam izgalmasnak tartott metálzenék tekintélyes hányadát elég nagy részben közvetlenül vagy közvetetten a kanadai együttes munkásságára szokás visszavezetni. Ezt a hatást elég könnyű belátni, a nyolcvanas évek második felétől kezdve akármelyik Voivod-lemezt tesszük be, a progrockos eredetű, jellegzetesen kicsavart, disszonáns dallamok és váltások, amelyekhez hasonlókat ők használtak először a műfajban, azonnal beazonosíthatók. Ennek megfelelően a zenekar afféle bennfentes alapkedvencnek is számít a jobb ízlésű metálosok körében, már ha ez valakit befolyásolna.

Azt is érteni vélem, hogy mi tart tisztes távolságban engem, illeve úgy en bloc az extrémebb zenéken nevelődött fiatalságot a Voivodtól mégis. Az együttes ugyanis fénykorában mindezeket az invenciókat egy mára rég letűnt kor (a nyolcvanas évek thrash metálja) manírjaiba csomagolta. Később aztán poposodva kifejezetten bájos és könnyed is tudott lenni, az Angel Rattel megcsinálta minden idők talán legaranyosabb metállemezét, ez nagyjából a Syd Barrett-es Pink Floyd metálgitáros változata volt, ám hiába készült negyedszázaddal később, mint a Piper At The Gates Of Dawn, valahogy mégis sokkal idejétmúltabbnak hat nála. A zenekar experimentalizmusát úgymond indokolttá tevő súlyt, atmoszférát vagy koncepciót egyedül a kilencvenes évek végi, modernizált hangzású Phobos lemezben sikerült felfedeznem, ezen kívül viszont az olyan, (többé-kevésbé) különböző stílusú és felfogású követők, mint a Converge, a Ved Buens Ende vagy a Deathspell Omega csúnyán beelőzték őket az említett területeken.

A koncerten nem nagyon történt más azon kívül, mint hogy az imént leírt prekoncepcióim igazolást nyertek. A Voivod, bár új gitárosával januárban új lemezzel jelentkezik, a fő zenei agy Denis "Piggy" D'Amour 2005-ös halála óta gyakorlatilag saját maga emlékzenekaraként funkcionál, ennek megfelelően egy best of jellegű nosztalgiaprogramot hallhattunk nagyrészt a nyolcvanas évek prog-thrash számaiból, kiegészítve néhány ezek szellemében született, új dallal. A zenekar kiállása is pontosan illeszkedett a zenéjükről bennem alkotott képhez: itt is a régisulis thrasher retró keveredett a "kedves őrültséggel". Ez utóbbit a frontember Snake képviselte, aki hol bábszínházszerű, kígyózó pantomimmozgással, némileg elnagyoltan ripacskodott, hol a révbeért, kiegyensúlyozott öreg rocker visszafogott sármjával tüzelte a közönséget, összességében pedig azt sugallta, hogy itt vannak ezek a jópofa és izgalmas sci-fi kalandjáték labirintusok, amik a dalaink, ha megtaláljátok a kivezető utat, nyerhettek alienes vagy űrhajóban fekvő meztelen nős naptárat. Az együttes láthatóan nem törekszik arra, hogy a komoly és súlyos zenekar szerepében tetszelegjen, ami persze simán tekinthető szimpatikusnak is.

Ebből a koncepcióból egyedül az lógott ki, amikor a már említett Phobosról vették elő a Forlorn című dalt, ez súlyos, fojtogató atmoszférájával már megint más minőségnek tűnt, nincs mit tenni. Ezen kívül még élveztem egy-két olyan számot, mint a Nothingface vagy a Chaosmongers, ahol a kitekert témákból valahogy meglepően görcsmentes és fogós módon hegesztettek össze kitekert dalokat, összességében azonban egy idő után egyre jobban untam az egészet. Értem, hogy miért fontos zenekar és hasonlók, aktualitás szempontjából meg ma már szinte az egész metál, úgy ahogy van, lehúzhatja a rolót, de ez így nekem akkor is csak C+.