Pusztul a világ - a Muse a Sportarénában

A Muse tényleg a világ legnagyobb rockegyüttese lett az elmúlt években, és ezt a Papp László Sportarénában is visszakézből bebizonyította. Igazán impesszív koncertertet adott Matt Bellamy triója. Az előadás hatására alkalmi kritikusunk egyrészt elmerengett a világ dolgai felett, másrészt többcsatornás okoskodásba bonyolódott. Unatkozni viszont nem sok ideje volt.

A stadionrock halott, és mégis él - gondoltam, mindjárt az elején elsütöm a Muse kedd esti budapesti koncertjének egyik legfontosabb tanulságát. Megmagyarázom. Matt Bellamy közel húszéves együttese ennek a gitáros műfajnak a legkurrensebb képződménye napjainban, úgy értem, világszerte. Wembleyket töltenek meg. Nálunk ehhez képest szerény háromnegyed házat tudtak összehozni, ami szép teljesítmény ugyan az öt évvel ezelőtti egyharmadhoz képest (arról a koncertről itt írtunk, szintén a stadionrockon elmélkedve), mégis furcsa valamennyire. Sok oka lehet ennek, nem most fogom mindet megfejteni.

Kettő eszembe jutott. Az egyik: a rockzene annyira sokféle lett az utóbbi időben - millió szubkultúra keresi a híveit millió platformon -, hogy szinte semmi sem tud általánosan kiválasztódni és kinőni. Hol vannak azok az idők - hálistennek -, amikor a széles néptömegek számára az volt a kérdés, metál, diszkó vagy új hullám, pláne Beatles vagy Rolling Stones? A másik: mintha a magyar fogyasztó nem kapná meg azokat a dózisokat, amelyeket mások igen, mintha az ízlését még mindig a kereskedelmi rádiók és a német gyökerű zenetelevíziók alakítanák. Nem ficamos magyarokon akarnék lovagolni, csak arra volnék kíváncsi, miért tűnik néha úgy, mintha egy elszigetelt rendszerben élnénk. Másképpen: miért kell - sarkítok - egy zenésznek ötven-hatvan fölé öregednie, hogy tízezres vagy még nagyobb közönséget csináljon Budapesten?

A Muse a kilencvenes évek első felében alakult egy devoni kisvárosban, Matt Bellamynak, Chris Wolstenholme-nak és Dominic Howardnak elég sokat kellett küzdenie, mire innen eljuthatott a Showbiz című lemezig. Amellyel jelenidejűleg nem találkoztam, az első album, amivel aktuálisan futottam össze, a kétezerhármas Absolution volt, a lehető legátfogóbb ismertséget és az abszolút áttörést pedig a kétezerhatos Black Holes And Revelations hozta meg az együttesnek - aligha függetlenül attól, hogy a Supermassive Black Hole c. slágert beszerkesztették az egyik Twilight-film soundtrackjébe. Azóta a Muse nagy - és annak is akar látszani. A következő lemezek, a kétezerkilences Resistance és az idei The 2nd Law már mindenképpen ezzel az igénnyel készültek. Különösen utóbbi szeretné egyrészt megfejteni a világot, másrészt annyit elmondani róla, amennyit csak lehet.

A kritika öntermészeténél fogva nagyon szeret előképeket és irányokat keresni. A Muse kezdeti korszakában kézenfekvő volt a pályafutása csúcsán tartózkodó Radioheadet emlegetni. Utólag könnyű kötözködni, de azt leszámítva, hogy Thom Yorke és Matt Bellamy hangfekvése néha kísértetiesen hasonló, meg azt, hogy a Showbiz producere a Radioheaddel is együtt dolgozó John Leckie volt, más ordító egyezéseket nem látok. Szinte a kezdetektől az van, hogy míg Yorke az életről szeretne mesélni - nemegyszer elvontan, elszállásra hajlamosan, Tarr Bélá-san -, addig Bellamynak a világ fáj, és mindig sokkal konkrétabb. A Resistance óta a Queent is szokás felhánytorgatni, nyilván főként a nagyívű zenei megközelítések miatt, hiszen nem rémlik, hogy Freddie Mercuryt különösebben aggasztotta volna a megújuló energiaforrások dilemmája. A 2nd Law-ról nekem már a Pink Floyd is eszembe jutott, nemcsak azért, mert a nagyon óriási progrock együttes egyik lemezének és az utolsó Muse-lemez egyik dalának ugyanúgy Animals a címe. Hanem mert a Muse is óriásodik. Koncepcióiban, témáiban, vállalásaiban, sokféleségében - minden tekintetben.

Ezen a ponton el is érkeztünk az együttes életének és munkásságának, illetve a budapesti koncertnek a kulcskérdéséhez. Ami ugyanis nagy, az könnyen válhat önmaga paródiájává. Giccsé. Számtalan példát ismerünk a rockzene történetéből, amikor ordítóan tehetséges előadók a kontrollt elveszítvén ingoványos talajra léptek. Ez nem feltétlenül kudarc - attól függ, honnan nézzük. Zárójelben jegyzem meg - ha a Pink Floydot amúgy is szóba hoztam -: az elmúlt pár év legkínosabb koncertélménye Roger Waters The Wall című előadása volt számomra. Bánatosan figyeltem két órán át minden idők legfájdalmasabb közhelyeinek diadalát. Csakhogy ez sem jelent mindent. A Muse-műsorra tartva láttam a plakátot: a projekt visszatér hozzánk is, sokkal nagyobb publikum elé, a Puskás Ferenc Stadionba.

Matt Bellamy nem tart itt, semmilyen tekintetben. Ahhoz túl tehetséges, invenciózus és okos, hogy homlokig süllyedjen az egyszerű igazságok mocsarába. A 2nd Law komolyabbnak akar látszani a kelleténél, de a "pusztul a világ" elempés üzenetét mégis elég színesen sikerült megfogalmazni benne. Meg kellett néznem, pontosan hogyan van ez, íme: a termodinamika második főtétele azt mondja ki, hogy egy elszigetelt rendszer állapota időben termikus egyensúly felé halad. A tétel egyik következménye, hogy nem létezik másodfajú örökmozgó. Ez van. Az mindenesetre eszembe sem jutott volna, hogy a 2nd Law: Unsustainable c. számmal - fenntarthatatlan! - olyan hatásosan lehet elindítani egy koncertet, ahogyan az a Muse-nak sikerült. Hogy a 2nd Law: Isolated System klassz klipje is él egy arénában, az tényleg a hab a tortán.

A Muse-nak nemcsak a start sikerült, hanem lényegében minden. Kiválóan szóltak, megalkották az utóbbi évek leglátványosabb színpadképét - úgy volt sok, hogy nem volt túl sok -, frappánsan építették a setlistet. A dalok szűkebb felét az új, eklektikus lemezről válogatták, amelyek meglepően jól passzoltak bele a rendszerbe. Azt is akarom ezzel mondani: világos volt eddig is, hogy a Muse bír szuper dalokat írni - a Hysteria, a Plug In Baby, az Uprising vagy a Knights Of Cydonia sokkal több, mint hibátlan -, de a műfajok és stílusok sokaságát összekotyvasztó 2nd Law-t az első néhány hallgatásra jóval kevésbé véltem slágeresnek.

Most meg kiderült, hogy - élőben legalábbis - nagyszerűen működik a Madness, az Animals és a Liquid State is, a Survivalről nem is beszélve, bár utóbbival kapcsolatban eddig sem voltak kételyeim. Olyan koncert mindazonáltal nincs, amelynek ne lennének hullámvölgyei. Képtelenség két órán át átlag feletti szinten tartani az érdeklődést. Én az Explorers és a Follow Me alkalmából pihentem kicsit - de hosszasabban unatkozni időm és késztetésem sem volt. Ha lankadtam, a rengeteg világító okostelefont és fényképezőgépet nézegettem fentről. Ezeket rendszerint gyűlölöm, de most illettek a színpadképhez és az egészhez.

Egy szó, mint száz: masszív, impresszív koncertet adott a Muse Budapesten, még meggyőzőbben igazolva saját szerepét és helyét a világtörténelemben, mint a két év előtti Sziget-előadáson. Az is lehet, legközelebb telt házat csinálnak. De egyvalamit meg kell jegyezni még: a Muse-nak ebben a pillanatban a kiterjedése hatalmas inkább, a mélysége sokkal kevésbé lenyűgöző. Innen el lehet még indulni a Roger Waters-i úton is. Na, azt nagyon nem kéne. B+

A koncertről készült további képek a fotókra vagy ide kattintva tekinthetők meg.