Gwen Stefani hajába belekap a szél - No Doubt: Push And Shove kritika

A No Doubt 11 év kihagyás után jelentkezett új lemezzel. Régi hangzásukat új elemekkel egészítik ki - de vajon van-e itt dubstep?

A kilencvenes évek derekán berobbant No Doubtnak fel volt adva a lecke, hiszen 2001-ben adtak utoljára sorlemezt (Rock Steady), és 2004 és 2009 között nem is koncerteztek. Persze ez idő alatt Gwen Stefani életben tartotta a banda múltját és tolta előre saját szekerét: két szólólemezéről (Love. Angel. Music. Baby., The Sweet Escape) kipottyantott egy halom slágert, lehúzott két világturnét, divatfanatizmusa és ikoni rangja révén megjárta a számottevő magazinok címlapjait, sőt még egy saját ruhamárkával is emelte saját hírnevét. A zenekar többi tagja, Tony Kanal, Adrian Young és Tom Dumont inkább a családalapítás, -fenntartás és a hobbyzenelés örömeinek hódolt, de kimondva-kimondatlanul mindannyiukban ott volt a közös visszatérés vágya.

Ezt pedig nem is tervezhették volna másként, mint egy hátraarccal: hiszen a biztos sikerhez elengedhetetlen a jól bevált hangzás leporolása, amit ügyesen és mérnöki pontossággal, a mai közkedvelt műfajok elemeivel is megkevertek. Persze azonnal felvetődik a kérdés: ők is megfertőződtek is a dubsteppel? Nem, nem lettek Skrillex-követők, de az erős dancehall- és szintipopbűvölet mellett azért a dubra is rátették kezüket. Persze ne felejtsük el, hogy a dél-kalifornai ska színtérről érkező zenekar az évek során előszeretettel dobálta le magáról a ráaggatott címkéket, a stílusok kavalkádjában pedig kimérve ott volt a pop, rock, ska, punk, reggae, dancehall és a hiphop is. Kétségtelen, hogy eközben a produkciót Gwen Stefani hangja és karaktere viszi el a hátán. Ő 43 évesen is bombasztikus formában van, a mai popmezőnyben is simán az élvonalba tartozik.

A Push And Shove, a hatodik stúdióalbum nagyjából ott folytatódik, ahol a Rock Steady lezárult; ugyanaz a producer, Mark 'Spike' Stent dolgozott rajta, és bejött a terv: a No Doubt újra a nemzetközi listák élére ugrott. A lemezről nagyjából a számlista sorrendjében hozzák ki a klipes számokat, illetve a lemez második fele az elsőben bemutatott stílusokat veszi újra, ezért érdemes sorban menni. Az új albumot beharangozó Settle Down kritikus füllel elég gyenge beugrónak tűnt, de a kereskedelmi adók imádták a napos, reggae-befolyásolt dance-lekvár dalt. A visszatérést pumpáló energia csak nyomokban jutott a dalnak, a nem teljesen hibátlan start a listákat sem gyújtotta fel - egyedül Stefani hangja mutatja magát tökéletesnek a dallamokat meglovagolva. Az album erősebb felvételeihez tartozó Looking Hot már a korábban említett trendekhez igazított dance-bomba, ami a "Do you think I'm looking hot?" kérdés köré épül (bár már a választ is tudjuk). A dance popos számban van némi újhullámos behatás is, aztán egy trombitás ska-kiállás töri meg a lendületet - nagyon is kijáró fellélegezésként. A One More Summer az album egyik legegyszerűbb popdala: fájóan síró szintetizátor és gitárok alkotnak napsütéses kórust Stefani énekéhez, ami máris elénk vetíti a képet: az énekesnő hajába belekap a szél, egy kabrióban száguldva szeli a forgalommentes, végtelen sivatagi utakat. Na pont ennyire egyszerű.

Egyértelműen kiemelkedő dal a címadó Push And Shove , amiről Tony Kanal basszusgitáros azt nyilatkozta: ez a No Doubt Bohemain Rhapsody-je. Vagyis - a Major Lazer és Busy Signal közreműködésével - beletettek mindent, újat és réget, gyorstüzelő rímeket (a "yoga" - "Soca" - "Livin 'La Vida Loca" gyilkos) és drámaira fokozott, belassított refrént - az eredmény egy minden terepen működő slágerbomba. Az Easy lírai balladája már a kortárs elektronika elemeivel indít, számítógéppel manipulált énekhangokkal szál el nagyon könnyen; a hangulatot aztán a középtempójú Gravity is fenntartja. A Stefani férjéhez, Gavin Rossdale-hez írt szerzemény a maga megható vallomásaival igazán szép lenne, ha boldogságuk kikiáltása mögül kihagyták volna azt a közhelyes electro-tapétát, amit az elmúlt években David Guetta és Calvin Harris is jó párszor elsütött.

Innen már kissé sablonosan és könnyen kiismerhetően követik egymást a számok, amik az első öt dalba épített stílusokat veszik nagyító alá. Az Undercover akár a Gravity és az Easy újragyúrt kistestvére lehetne; az Undone akusztikus fájdalmai pedig Madonna komolykodó American Life albumának lírai felvételeit idézik meg. A Sparkle abszolút reggae, tipikus fúvósai és fodrosan hullámzó dallama miatt hamar bekúszik a banánszoknyás strandok koktélbárjaiba, de ennél többet nem is nagyon akar. A záró Dreaming The Same Dream pedig azért lehet érdekes, mert ez szemlélteti legjobban, milyen is ez a lemez. A világot megváltani már nem akarják - azt megtették a '95-ben a Tragic Kingdommal -, inkább háztáji grill pop-skájuk nosztalgiája alá gyújtanak faszenet a tömör, következetesen felépített Push And Shove-val. Jól tudták, hogy húsz éves pályafutásuk legjobbjait - Just A Girl, Spiderwebs, Hey Baby - túlszárnyalni nem fogják, inkább fogták magukat és a mai pop és a nyolcvanas évek könnyed szintihullámaival futtatták fel - az élőben jóval rockosabbra hangszerelt - limonádé, boldog pop-ska zenéjüket. B