Fekete és hideg, kavargó álmok a Sátánról - a Witchcraft és a Siculicidium lemezei

Két magyar black metal-lemez. A Witchcraft a norvég metál bűvöletében zenél, magyar szöveggel; a Siculicidium groteszk és művészi.

WitchcraftNeverheard Distro2012

A Witchcraft már régóta dagonyázik a hazai underground legmélyén. Ők azok, akik számára a kilencvenes évek elejének norvég black metal korszaka sosem ért véget, akik feltehetően most is ugyanazt az öt zenekart hallgatják, mint 15 éve, és 15 év múlva is ugyanazt az öt zenekart fogják hallgatni - ettől az attitűdtől pedig nem is csak hiteles, de jó is lesz, amit csinálnak. Semmi újat nem találnak ki, a cd-n, vinylen és kazettán megjelent Hegyek felettemről dalokat sem igazán lehet kiemelni, egyetlen folyamatos, görcsmentes lendület söpör végig az egész laza, mégis jelentőségteljes örömzenének ható anyagon, ha nem is olyan hibátlanul, mint mondjuk az Immortal Pure Holocaustján, ami a kedvencem a stílusból. De akit el tud kapni a műfaj hangulata, az nyugodtan beteheti ezt is a húsz évvel ezelőtti klasszikusok után.

Meglepően jó döntés volt a Witchcrafttól, hogy a dalszövegek ezúttal a megszokottól (és a zenekar korábbi dolgaitól) eltérően magyarul szólalnak meg. Maguk a szövegek és a károgás abszolút a műfaj sablonjaihoz illeszkednek, angolul senki nem kapná fel a fejét rájuk. Viszont magyarul hallani olyanokat, hogy "letöröm a szárnyad, felégetem a házad, izzó karddal öllek, megölöm a nődet" vagy "fekete és hideg, kavargó álmok a Sátánról" - ez egy kicsit mégis ijesztő, körülbelül úgy, mint amikor egy általunk nem ismert nyelvű beszélgetést félálomban hallgatva minket fenyegető magyar szavakat kezdünk felfedezni. Mintha az anyanyelv sugallta közvetlenség, sérülékenység valamilyen látszatvédelmet nyújtana az ellen, hogy az efféle, szubkulturális kliséként használt és régen szétironizált nagy, mitologikus kijelentések modern korunkban szükségszerűen idétlenné válnak. Ez utóbbi mondat úgy, ahogy van, vonatkoztatható az egész zenekarra és lemezre, amely afféle korszerűtlen, naiv reakciós csemege. B+

SiculicidiumSun & Moon2012

A Siculicidium már excentrikusabb és véleményesebb társaság. "Anyjából kivágom a csecsemőt, falhoz vágom és kibelezem" mint refrén; ezzel szemben pedig Swans-feldolgozás Weöres Sándor-verssel; egy másik dalban kvázi VHK-tribute saját szöveggel, sámánokkal és morajló Kárpátokkal; klasszikus expresszionista horrorfilmekből összevágott videoklipek - a szélesebb látókör, a groteszk és az artisztikus pózok iránti vonzalom tehát nyilvánvaló. A black metalra általában jellemző melankolikus, gonosz hangulatok, az egyszerű, húzós zenében és fricskaszerűségben megnyilvánuló punkos attitűd és a szándékosan, groteszkül idétlen önparodikus gesztusok között egyensúlyoznak, néhol a már említett, kicsit rosszmájúan nyitottmetálos-namedroppingnak is érezhető kitekintésekkel.

Jobban áll a zenekarnak, amikor közelebb marad a black metalos gyökerekhez, így A rothadó virágok színüket vesztik című ep-n a legjobb dal egyértelműen a nyitó Zuhanás, amelyben semmi különösebb csavar nincs azt leszámítva, hogy a metálban kissé szokatlan módon elsősorban nem témaváltásokkal, hanem vertikálisan, a hangszerelés egyre intenzívebbé válásával építkezik. A mindent elnyomó hangzású cincsapkodás és a fojtott orgonahangszínű szinti tényleg a leghatásosabb primitív-sátánmetálos eszközök közé tartoznak. Működik a szövegileg és kicsit talán zeneileg is VHK-s Halványan az idő ellen és a belassult, depresszív Ökörtej is. A legtöbbeknek azonban nem ezek a dalok fognak feltűnni a lemezről (már ha az eljut hozzájuk), hanem a klippel is ellátott Holnap majd felgyújtom az erdőt, amelyben viszont szerintem kissé elvetették a sulykot az idétlenség-faktor szempontjából. A vélhetően elérni kívánt sötét groteszkség helyett inkább csak olyasféle kommentekhez sikerült alkalmat szolgáltatni, mint mondjuk "hát ez nagyon trúúúúú xDD ez a zene, nem David Guetta xDDDDDDDDD" vagy "Ácsi, én 15 éve hallgatok metált és 12 éve gitározom, majd ha utánam játszol egy Dream Theater gitárszólót, akkor mondd, hogy az egész műfajt röhögöm ki". A Csihar Attila-féle Tormentor népmese-korszakának hatása valószínűsíthető, de nekem például a L'art Pour L'art társulat és a Halalnihil nevű, újabban viszonylagos underground hírhedtségű morbid vicc-noise projekt is eszembe jutott. Kicsit hasonló felfogású, de visszafogottabb a Sajnálat utolsó lehellete (Taxidermia). Ezen kívül két rövidebb akusztikus átvezető szerepel az ep-n.

A sokféleség és az artisztikus törekvések tehát a zenekarnak nemcsak vonzerejét, de neuralgikus pontját is jelentik, ugyanis a különféle komponensek egyelőre legalábbis nem állnak össze egy határozott egésszé, úgy, mint mondjuk a többé-kevésbé hasonló összetevőkből és hozzáállással dolgozó Peste Noire, Bethlehem vagy Woods Of Infinity esetében. A különböző jellegű részek, bár magukban sokszor hatásosak, élesen elválnak egymástól; nincs igazi egyéniség, amely összefogná őket és valóban igazolná jelenlétüket. A Siculicidium ezzel együtt is jó, hogy van és megpróbálkozott valami ilyesmivel. Az anyag jobb pillanatai alapján lehet bennük potenciál, hogy a későbbiekben kiforrjanak és igazából erősek legyenek. Örülnék neki, és a magyar életérzéshez is illene (bár a csapat hangsúlyozottan erdélyiként határozza meg önmagát), ha lenne egy tényleg stílusosan groteszk, zavarbaejtő, humorosan nyomasztó metálzenekarunk. C+