Szépfiú voltam, imádtak a csajok - Török Ádám a Quartnak

65. születésnapját ünnepli Török Ádám, aki a Mini együttes vezetőjeként tette hozzá a magáét a magyar rock hatvanas-hetvenes évekbeli aranykorához. Miért nem lettek olyan nagyok, mint az LGT? Miért pont a fuvola? Melyik másik magyar zenekar miatt ütötte meg a guta? Továbbá csajok, bulik, sztorik a hőskorszakból.

A pályafutásod összenőtt a Bem rakpart 6. szám alatti művelődési házzal. Hogy kerültél oda?

A Várban nőttem fel, a nyitás óta jártunk le a Bem rakpartra. Az volt az első kerületi művelődési ház, oda jártunk Radics Béla- és Kék Csillag-koncertekre Závodi Janóval, aki gyerekkori barátom volt, és a Miniben is együtt játszottunk az elején. A művelődési ház legendás igazgatója, Margó néni egy nagyon elegáns, szép nő volt, már ismert bennünket, amikor elkezdtünk játszani. Aztán '69 nyarán volt egy óriási bulink a Minivel az Ifjúsági Parkban, amikor a Radicsékkal nyolcezer ember előtt játszottunk, és ez a hír eljutott hozzá, úgyhogy hívott is bennünket. Margó néni nagyon nyitott nő volt, '82-ig vezette a helyet.

A Bem rakpartból következett, hogy a Tabánban is elkezdtetek játszani?

Pontosan. Mi találtuk ki a tabáni koncerteket is Margó nénivel ketten. Az LGT-vel turnéztunk '71-72-ben, és beszélgettünk Laux Józsival, hogy kéne csinálni valami közös bulit: játszottunk egy közös koncertet a Bem rakparton, ami zseniális volt, és akkor jött az ötlet, hogy legyen ilyen a Tabánban is. Az első buli LGT és Mini volt, és óriási sikere volt, ötvenezren nézték. Ez még fent volt a Gellért-hegy oldalában, ahol a víztározó van. A hetvenes évek közepétől kerültek le a koncertek a Tabánba, és én lettem ezeknek a házigazdája, az utolsót '86-ban rendeztük. '90-ben aztán újrakezdtük, és csináltunk oda koncerteket augusztus 20-án is, ám ezekre ma már nincs szponzor. Most csak a május 1-jék maradtak, azokat a Rózsa Records szponzorálja.

Karácsony János is azt mondta nekünk, már nincs pénz arra, hogy az LGT a Tabánban játsszon.

Ez így van, több tízmilliós költségvetésű buli ez, ha nagy neveket akarunk felléptetni. Ha meg fiatalokat hívunk, arra a közönség nem kíváncsi annyira: amikor ilyen underground zenekarokat hívtunk, akkor csak pár ezren jöttek el, azt a közönséget, úgy látszik, nem vonzza a Tabán. Nekem óriási mázlim volt, hogy már fiatalon szereztem oda közönséget, de még most is látni ott fiatalokat, akik felfedezik ezt.

Mint a generációdból csaknem mindenki, te is a rockból indultál, de mi volt az a pont, amikor elindultál a jazzesebb vonal felé?

'70-ig mi blues-rockot játszottunk Janóékkal, annak az évnek a nyarán ismerkedtem meg a Balatonon jazz-zenészekkel, ott fogott meg ez az egész. Nagyon későn találkoztam a műfajjal, de akkor megismertem Miles Davis, a Weather Report, Herbie Hancock zenéjét, és a rabja lettem. Hülyeség volt, mert utána nem is foglalkoztam a rockkal: '71-ben még az Emerson Lake & Palmert hallgattam, de onnantól kezdve csak jazzt és jazzrockot, közben meg rockot játszottam. Persze átvettem elemeket a jazzből, hiszen akkor az egész világon nagy szám volt a jazz fusion, aminek '69-ben volt a nagy áttörése: a Blood Sweat & Tears, a Dreams és a többiek adták meg az irányt, és itthon páran próbáltuk követni ezt az amerikai trendet, többek között én is. Ugyan a kutyának nem kellett, de legalább fejlődtünk. [nevet]

Azért akkor elég komoly közönsége volt ennek a műfajnak itthon is, vagy nem?

A hetvenes évek első felében óriási jazz- és progresszív közönség volt, teleraktunk minden helyet. Elsősorban a Syrius, aztán mi, Szakcsiék, a Kis Rákfogó, az Új Rákfogó, akárcsak az akkori jazz nagyjai, mint Pege Aladár. Ehhez képest ami ma van, az tragédia. Sajnálom, mert iszonyú jó zenészek vannak, de már világszinten se nagyon megy ez a műfaj. Most voltam például Bécsben, ahol a Szene Wienben léptem fel Pete York előtt, aki a Spencer Davis Group dobosa volt, és sokáig a legjobb angol dobosnak tartották. Hetvenöt fizető néző volt, úgy, hogy York zenekarában is csupa legendás zenész játszik. Szóval a jó élő zene mindenütt válságban van a világban, sajnos.

De hát nemrég Ian Anderson telt ház előtt lépett fel a Kongresszusi Központban.

Az más. Budapestnek óriási zeneértő közönsége van, és természetes, hogy a nagy világsztárokra azért kiadják a pénzt. Amikor a Steps Ahead a MüPában lépett fel, tizenéves lányok kívülről énekelték mellettem a szövegeket. Van itt kereslet erre a zenére, de a magyarokra vagy a kevésbé ismert külföldiekre már nem mennek el. Kettészakadt a világ: Madonnára és Rihannára is óriási pénzeket adtak ki, de aki nem nagy sztár, az nem érdekli a közönséget. Ez van.

Ez mennyire tesz megkeseredetté?

Semennyire. Teljesen elégedett vagyok a pályafutásommal, de tény, hogy sok zenész van, aki valóban megkeseredett, mert hiába tehetséges, nem volt esélye komoly közönséget csinálni. Ez tragédia, mert ma már inkább az a nehéz, hogy eladd valahogy a tudásodat. Én mázlista vagyok, mert mindig volt valamekkora közönségem. Persze jó lenne, ha én lennék Miles Davis, de hát nem én vagyok.

Miért nem disszidáltál?

A fene tudja... A nők miatt. Szépfiú voltam, imádtak a csajok. Ez nekem bőven elég volt, meg a zenélés. Egy háromszögben éltem: a Tabán, az Ifipark és a Bem rakpart, utána átmentem Pestre az éjszakába, az Erzsébetbe vagy a Royalba. Ez elég volt.

Azt mondtad az előbb, hogy hülye voltál, amiért csak jazzt hallgattál. Ezt hogy érted?

Mert elhagytam a rockot teljesen, nem figyeltem, mi történik benne. Ha nem így történik, akkor jobban lépést tudok tartani, és az egy könnyedebb műfaj volt, amiben nagyobb sikereket tudtam volna elérni. Én nem voltam jazzer, nem is lett az belőlem. Ha úgy vesszük, a karrierem szempontjából nem volt jó döntés, hogy mégis a jazz felé fordultam.

Hogyan kötöttél ki a fuvolánál?

Mindig szerettem volna egy hangszert, mert addig csak ordibáltam a színpadon. Aztán volt egy szerencsés pillanat: a Traffic játszott a Kisstadionban '68 nyarán. Ott ültünk Orszáczky Jackie-ékkel a közönségben, és mindannyian el voltunk ájulva. Az egyik csávó elkezdett fuvolázni és szaxofonozni, és fantasztikus volt. Aztán az első külföldi turnénkon az NDK-ban vettem egy furulyát, és utána hallottam először a Jethro Tullt. Azt hittem, hogy abban is furulya van, aztán később láttam képeket róluk, amikből kiderült, hogy az bizony fuvola. Utána jött egy még nagyobb hatás, a Syrius, amiben '69 őszén már Ráduly Misi fuvolázott és szaxofonozott. Zseniális zenész volt, sajnos már abbahagyta, de nekem kezdettől fogva mentorom volt. A következő évben megvettem a fuvolámat nagy nehezen, mert nem volt egy fillérünk sem, szerencsére anyukám segített. Játszani pedig a színpadon tanultam meg rajta. Voltak is nagy sztorik: '70 nyarán a keszthelyi Béke étteremben játszottunk, ott csörömpöltünk mezítláb, hosszú hajjal, hatalmas hippiparádé volt. Nem tudtak kirúgni, mert nagyon jó szerződésünk volt, és az üzletvezető hiába rimánkodott, hogy játsszunk már népdalokat, mert erre csak azt mondtam, hogy várjuk a kottákat, és játszottunk tovább összevissza, én pedig tanultam a fuvolázást. Egyszerre odajött egy fickó, és bemutatkozott, hogy ő valamilyen rendőrfőnök, és mindig ott szokott ebédelni. Ad egy százast, ha nem tilinkózom, ameddig eszik. Így is történt, de nagyon helyes lánya volt, őt azért később kezelésbe vettük. [nevet] Így jött a fuvola, de sajnos későn kezdtem, már 22 éves voltam akkor. Talán, ha korábban kezdek fuvolázni, kimehettem volna Amerikába én is.

Nem mentél ki, viszont itthon a Mininek sokáig nem jelenhetett meg lemeze.

Ez így volt, megvoltak ennek is az okai. Azóta kikértem a dokumentumaimat a Történeti Hivatalból, és azokból kiderült, hogy tizenegy évig megfigyelt az állambiztonság, egészen '82-ig.

Tudod már, ki volt köztetek az ügynök?

Az egyiket tudtam azonosítani: egy rajongóm volt, aki később zenész lett. Utána exkuzálta magát, amikor megjelent Szőnyei Tamásnak a tárgyban készült könyve. Akkoriban Erdős Péter is mondta nekem, hogy "jött magáról felülről egy levél, hogy maga nem úgy él, mint a szocialista ember". Pedig engem nagyon kajált Erdős.

De mégsem jelenhetett meg a Mini-lemez. Erről Erdős feje fölött döntöttek akkor?

Engem, amíg nagy sztárnak számítottam, hippivezérnek tartottak. A '72-es, március 15-ei megemlékezés után kezdtek figyelni, az utána következő két évben be is vittek az évforduló előtt, de semmit nem tudtak rám bizonyítani, illetve Margó néni is védett, ahogy tudott. Az igazi mázlim az volt, hogy ez valójában operett kommunizmus volt: az NDK-ban például az ilyen figurákat elütötte az autó, a nyomozást pedig ugyanazok vezették. Sok mindenki volt persze, akiket itthon is ellehetetlenítettek, de a zenészekkel az volt a legrosszabb, ami történhetett, hogy nem lehetett lemezük. Ha nekünk megjelenhet akkor a lemezünk, az LGT-vel emlegetnek együtt. Ez biztos, mert olyan magas szintű zenekarom volt akkor, Papp Gyulával és a többiekkel, hogy az minden idők egyik legjobb magyar együttese volt. Ezek megint csak olyan dolgok, amelyek miatt nincs bennem keserűség, de tény, hogy valószínűleg szétbaszták ezzel a karrierem elejét. Most nemrég olvastam a Bors Jenő 1979-es feljegyzését, amiben úgy ír rólunk, mint "a magára találó Miniről", amely az első ötben van itthon. Ekkor ugye már kiadták a lemezeinket, addigra már nem is volt akkora közönségünk, mint korábban. De legalább megjelenhetett, és tévéműsorokba is behívtak, szóval nem lehet egy szavam sem, csak akkor már korántsem voltam akkora sztár, mint hat-hét évvel azelőtt. Már nem is néztem ki olyan jól, megkopaszodtam és megnőtt a hasam. [nevet]

Voltak feszültségek közted és azok között az együttesek között, amelyeknek lehetett lemezük?

Azért voltak, igen. Az úgynevezett élvonalból többen kicsit nagyképűek lettek, miközben mások rosszul jártak. A legjellemzőbb példa a Syrius, amely a világ egyik legjobb zenekara volt akkor, voltak is külföldi meghívásaik, de a lemezgyárból mégis másokat futtattak. Nem lehet már ezt bizonyítani, de majdnem biztos, hogy az LGT-t küldték ki helyettük külföldre, miközben a Syrius a szakma szerint sokkal jobb zenekar volt, más kérdés, hogy nem játszott túl populáris zenét. Ettől függetlenül én az LGT-t is elismerem, ugyanúgy, ahogy az Illést vagy az Omegát is. Utóbbiról két jellemző sztori is eszembe jutott: összehaverkodtam pár svájci zenésszel, elég sokat járok ki oda. Volt menedzserünk is, aki egy idő után annyira megkedvelt, hogy elhívott a lakásukra vacsorázni, és ott iszogattunk, megmutogatta a géppisztolyát, ott mindenki katona is egyben, Frank Zappát hallgattunk, ilyesmi. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudom-e, ki volt neki régen a legnagyobb kedvence? Azzal előhozott két Omega-lemezt. Engem a guta megütött, de ha valaki ezt el tudja érni, az óriási dolog. Még egy gutaütés: 2006-ban vagy 2007-ben játszottam Winterthurban, és az első beálláskor jön egy jóképű svájci pali a feleségével - kiderül, hogy ő a hely tulajdonosa. Elkezdünk beszélni angolul, és egyből kérdezi, hogy ismerem-e az Omegát, mert hogy ők klubtagok. Jöttek is ide, amikor az Omega pár koncertre összeállt akkoriban. Pedig abban a kocsmában világsztárok szoktak fellépni. Szóval azok az együttesek azért megérdemelték, az tény. A magyar rockzene csúcsa egyébként is 1971 és 1973 között volt: akkor melózott az LGT, az Omega, a Bergendy, a Mini és a Generál - mind világszínvonalú volt. Mai füllel az Argent, ami egy akkori angol progressziv rockbanda volt, ugyanazt a zenét játszotta, csak az ének kicsit jobb, hiszen angolul kornyikálnak benne, magyarul sokkal nehezebb volt. A hangszeres játék viszont semmivel sem jobb.

Nem lehet, hogy az is problémája a magyar zenének, hogy sokan csak a hangszeres tudást tartják fontosnak, a többi pedig majd úgyis jön magától?

De, biztos ez is benne van. Pedig csodás fiatalok vannak, csak szegényeknek nincsenek lehetőségeik. Kinek kell ma egy kurva jó orgonista? De ez, mint már mondtam, nem csak magyar probléma. Túltermelési válság van világszerte jó zenészekből, a kérdés az, ki tudja jól eladni magát, mert önmagában nem elég, ha valaki jól zenél. És most már annyian vagyunk, mint a nyű, mindenki zenél. [nevet] Ami egyébként jó, csak ebből megélni már nem nagyon lehet.

Te például miből tudsz megélni?

Én mázlista vagyok. Elmegyek akár tizenöt rongyért is fellépni, mert imádok játszani. Játszom egyedül, duóban, trióban, de van egy héttagú új bandám is, a Mini Corporation, amivel újrahangszerelve játsszuk a régi dalokat. Van sokféle műsorom, de hangzásbolond vagyok, úgyhogy mindegyik úgy szól, ahogy kell. Nem sajnálok elmenni vonattal sem, főleg, hogy most betöltöm a hatvanötöt, és onnantól ingyen utazhatok. Nincs is kocsim, mindig villamossal vagy busszal jártam. Jogdíjat is kapok valamennyit, a nyugdíjam is nagyon jó: harmincezer-ötszáz forint. Az a gyógyszereimre pont elég. De hát azt mondják, az a néhány zenekar, amik az ORI- és Interkoncert-turnékon futottak, nem fizetett semmilyen járulékot, mert a régi koncertszervező vállalatok könyvelése eltűnt. Ezért a magyar államnak kellene helytállnia, és sokan azt is mondják, hogy pereljünk, de hát ez nyolc-tíz év lenne, több ügyvédet kellene fizetni, ráadásul problémás lenne megkeresni minden egyes koncertet utólag.

Hogy úsztad meg annak idején a kábítószert?

Csak piáltam hál' istennek. Nem is dohányoztam soha, hiszen sokáig sportoló voltam. Nem érdekelt ez a dolog: jól bepiáztam, elvittem két csajt, és ugyanaz az érzés megvolt. De hát mázlim volt, hogy jól néztem ki. Volt akkoriban, hogy mentem haza, és ott vártak a lépcsőházban, ültek a lépcsőn a lányok.

Zavart, amikor elkezdtél kopaszodni?

Persze, próbálkoztam is a Bánfi hajszesszel, ami annyira büdös volt, hogy hányingert kaptak tőle a csajok, abba kellett hagynom. Aztán egyszer láttam magam egy tévéműsorban, ahogy szenvedek azzal a két-három szál hajammal, nem sokkal később pedig voltam Hawaiin egy barátomnál, ahol minden tele volt Michael Jordan hatalmas, kopasz fejével, úgyhogy hazajöttem és lekaptam a maradék hajam.

Bergendy István azért ebben megelőzött.

Igen, jó pár évvel. Róla mindig az a sztori jut eszembe, amikor együtt turnéztunk a Szovjetunióban, és a búcsúvacsorán, Leningrádban ilyen cipőtalpszerű húst szolgáltak fel, amit senki nem evett meg. A Bergendy szólt, hogy adjuk oda neki, és megevett belőle negyvenhat darabot. Már akkor is kopasz volt, azt hiszem. Aranyos pali és nagyon jó muzsikus, arról nem is beszélve, hogy a Latzin Norbert, Demjén Rózsi fémjelezte Bergendy annak idején az ország vezető zenekara volt.

Mondtad, hogy téged csípett Erdős Péter. Más lenne a mai popzene, ha ő nem lett volna?

Dehogy. Őt mint az ördögöt festik a falra, holott egy rendkívül intelligens pali volt, aki annak idején a Nagy Imre titkára volt. Még '55-ben letartóztatták elsőként, aztán miután kijött, az Aczéltól ezt a posztot kapta. Lehetett volna egy sokkal szigorúbb káder is nála, aki nem enged semmit. Igaz, hogy nekem sokáig nem lehetett lemezem, de ezt én a megfigyelés mellett annak is tulajdonítom, hogy Papp Gyula elment a Skorpióba.

Mi lesz a születésnapi koncerten?

Korábban mindig a PeCsában csináltam, de most nem tudtam szponzort szerezni. Úgyhogy ott van nekem a Bem rakpart, az új igazgató is nagyon aranyos szerencsére, legalább nem szakad meg a jogfolytonosság. Mindkét napra telt ház van, mondjuk nem is nehéz megtölteni, mert a West Balkán óta szigor van. Bemutatom a Mini Corporationt, aztán lesz a legendás Papp Gyula-féle felállás: mi ketten, Németh Tamás és Nagy Pista, eredeti hangszerelésben, a végén pedig az ereszd el a hajam, Závodi Janóval, Németh Lojzival, Köves Pinyóval és Németh Karcsival. Marha jó lesz!