A sötét szoba győzelme a tengerpart felett - a Daughter és a Wild Belle lemezei

Adott egy londoni zenekar, melyet az elmúlt hetekben XX-esített Daft Punk feldolgozásának köszönhetően az is megismert, aki korábban még a szomszédban sem járt; és van egy chicagói testvérpár, akiknek vezetéknevük ellenére semmi közük Ingmar Bergmanhoz. Hogy mi a közös bennük? A Daughter és a Wild Belle ellenkező irányba haladó zenei hagyományait az általuk megénekelt helyzetek kilátástalansága köti össze.

Daughter4AD/Neon Music2013

Van egy másik közös pont is, mégpedig, hogy tavaly a Daughter, majd idén már a Wild Belle is szerepelt a befutásra esélyesként kikiáltott zenekari listánkon. Ezt, és a fentebb említett tényt leszámítva azonban két, egymással szögesen ellentétes zenei irányzatot képviselő együttesről van szó, mintha Regina Spektort próbálnánk összehasonlítani Amy Winehouse-szal. A Daughter bemutatkozása csendesen hömpölyögve magunkba fordít és a sötét szobába kényszerít minket, míg a Wild Belle-é zajosan ugrálva rugdal ki minket a tengerpartra, mindezt úgy, hogy szövegileg hasonlóan reménytelenek. Míg egyikük az életben csalódott, addig a másik egy kapcsolatban.

A szólóprojektnek indult Daughter szülőanyjának, Elena Tonrának szerencsére gyorsan leesett a tantusz, hogy a londoni indie folk közösség már rendelkezik néhány karizmatikus gitáros-énekesnővel (Laura Marling), ezért keresett maga mellé még két társat. Azonban ebben a felállásban, ha nagyon szeretnénk, már a színtér The XX-ének is nyugodtan kikiálthatnák őket, és az összehasonlítás esetükben még pont, hogy dicséret, nem pedig korholás, mint majd azt a Wild Belle példája jól mutatja.

Az If You Leave annak ellenére lett egy rettentő szép album, hogy a külső védőburkot képző dallamrétegek alatt egy zavaros, bármikor összeomlásra hajlamos belső rejtőzik. Nem látványos, hangos kiáltások hallhatóak, inkább gyengéd, szinte suttogó hangok, melyek olyan mélyre ható szavakat formálnak képpé előttünk, melynek oltárán az író szövegbeli énjét öli meg amennyiszer csak alkalma adódik rá. Olyan ez, mint egy vigaszát nem találó elszigetelt ember önmarcangoló vallomásokkal teli bőrkötésű naplója. Mi pedig ahelyett, hogy már az első fejezet után oldalra dobnánk, inkább tovább olvassuk sirámait elhibázott kapcsolatokról, a világ pusztulásáról vagy a máig olyan kényesnek mondható témáról, az abortuszról.

Elena Tonra hangja nem látványos, nem kapjuk fel rá egyből a fejünket, de gyengéd, higgadt, és a már évek óta ismert Youthban kellően angol ahhoz, hogy az ember beleszeressen a kiejtése miatt. Ugyan hangképzése és hajlításai sokszor kísértetiesen Regina Spektor-osak, mégis, amikor a lemez végén található Amsterdam feléhez közeledve egyszercsak elhalkul körülötte minden, és csak csupasz hangja marad számunkra, akkor végül még ezt is elnézzük neki. Az a pár másodperc jól mutatja, hogy az érzelemgazdagság ellenére szorult a zenekarba jóleső kiszámíthatóság is, miután a dalokat egytől-egyig, következetesen felépítve eljuttatják a csúcs- és a mélypontjaikra, így elérve, hogy a kavargó, visszhangzó hangzás zavar helyett inkább nyugodtságot keltsen.

Az abszolút sláger Youthon kívül nehéz kiemelni egy dalt is az álomszerűen, rétegesen építkező, szinte egybefolyó, helyenként poliritmikusnak ható dallamokból, melyekbe még az olykor túltorzított gitárok sem tudnak belepiszkítani, inkább furcsa különleges posztrock színezetet adnak a záró Shallows-ban kiteljesedő albumnak. A-

Wild BelleColumbia2013

Az álmodozással a Bergman testvérpár sem állt hadilábon, ők a szeles Chicagóból egészen Jamaica napsütötte fővárosáig, Kingstonig jutottak, ahol nagyot szippanthattak a levegőből, de ez csak arra volt elég, hogy megalkossák a maguk fapados lo-fi reggae-jét. A stílusválasztáson nem kell csodálkozni, egyetemi évei alatt ugyanis Elliot Bergman a NOMO nevű remek afrobeat zenekarban játszott, amibe később húga, Natalie is beszállt.

A Wild Belle bemutatkozása igazi karibi-hangulatú lemez annak minden tengerparti hullámával, őserdei hangzásával és homokban való elsüppedésével. Az Isles nagy gondja azonban az, hogy a koncepció, miszerint a reggae-t vegyítik napjaink női pop előadóinak világával, és úgy csavarnak a gombokon, hogy ez még zajos is legyen, csupán egy-két esetben működőképes. A tökéletesre csiszolt, örömteli lötyögés helyett ugyanis általában zúgó, zörgő panaszkodást kapunk, és folyamatosan azon jár az agyunk, hogy hol hallottuk már azokat az elemeket, amelyekkel próbálnak színt vinni a saját világukba. Mindez talán nem is lenne annyira zavaró, ha a lemez középpontjába nem Natalie énekét állították volna ennyire. Ott van például a Twisted, aminek helye lett volna Lily Allen első albumán, a June-ból pedig Amy Winehouse is kihallható.

Így viszont az olyan jó dolgok sem tudják betölteni a funkciójukat, mint a prüntyögő Casio-szintetizátorok, a koszosan megszólaló szaxofon, az afrikai gitárhangzás és a calypso ritmusok keverékéből megszülető Vampire Weekend-utánérzet, vagy a harangjáték. Egy-két dal mégis különös figyelmet érdemel. Így a bluesos Another Girl, ami a füstös énekével és mély férfikórusával korrekt összhangot képez, csak hát ennél is ott motoszkál a fejünkben, hogy öt évvel ezelőtt Lykke Li bemutatkozó albumán ez sokkal jobban átjött. A When It's Over pedig az egyetlen dal, amit a zenekar férfi tagja énekel, de a háttérben itt is megbújik Natalie, aki úgy énekelte fel a kórus témát, mintha csak egy hatvanas évekbeli girl group tagja lenne.

A maga nemében érdekes kezdeményezés lehetne az Isles, de inkább arra hasonlít, mint amikor a panelban a lakás egyik falára tapétaként felragasztunk egy tengerparti képet, ami elé nyáron leülünk, hogy legalább az érzés meglegyen, ha már az élményből kimaradunk. C