Semmi értelme semminek - a Knife lemezen és élőben

Három évvel Darwin-operája, hét évvel nagysikerű nagylemeze után visszatért a Knife, hogy felrázza a megszokásba tespedt emberiséget, és kielégítse kitartó rajongóit nem. Hogyan sikerült? Lemezkritika és londoni koncertbeszámoló.

The KnifeRabid2013

A legjobban az mutatja, hogy mennyire betalált a Knife 2006-os nagylemeze, a Silent Shout, hogy Karin Dreijer Andersson és testvére, Olof Dreijer hiába követett el nagyjából mindent ez ellen, iszonyatos várakozás előzte meg az idei albumot. A svéd duó már korábban felkerült a kritikusok radarjára, de egyértelműen a harmadik albummal emelkedtek Világ Legfontosabb Zenekarai közé. Tömören így jellemeztük a lemezt: "baljós hangulatú, kifacsart szintialapokra épülő, elidegenedett és hideg, mégis elsőrangú popzene". Aztán hosszan is írtunk a Knife különlegességéről, mégpedig a Tomorrow, In A Year című lemez megjelenése apropóján, amit röviden Darwin-operának jellemeztek, bővebben meg... hát, tessék elolvasni. Erről nagyon sokan lepattantak (én az operaéneklés miatt nem bírom rávenni magam arra, hogy másodszor is meghallgassam); de lám, a Knife-rajongó tömegeket ez sem bírta eltántorítani. Talán többek között azért, mert hiába akadt rengeteg imitátor, a Silent Shoutot nem tudták megközelíteni. Az új lemezt két videóklip vezette fel, majd holmi normális sajtóanyag helyett előálltak egy kiáltvánnyal. "Azt kérdezzük a táncparketten: vajon átfordíthatjuk-e ezt a DNS-t valami másba?" - erről a mondatáról legalább lehet sejteni, hogy kb. mit jelent. Akkor már az "extrém gazdagság" ellen fellépő, a honlapon látható http://theknife.net/ vicces képregény sokkal érthetőbb. De inkább hagyjuk a körítést, és nézzük a zenét.

A Shaking The Habitual alapvetően kétféle számból áll: viszonylag rendesből meg ilyen kísérleti izéből. Ez utóbbiakat könnyű elintézni: sajnos vacakok. Elnyújtott nyekergések meg úszkálások, hosszan, hosszan, egy esetben, ahogy szakszóval mondjuk: kibaszott hosszan (az Old Dreams Waiting To Be Realized majdnem húsz perc!). Nem is az, hogy nem tartanak sehonnan sehova, hanem hogy az sem érdekes egy csöppet sem, ahol éppen vannak. Aki ilyet akar hallgatni, az ennél sokkal, sokkal szebbet talál mondjuk a Stars Of The Lid tökéletes lemezén; aki meg furcsábbat, kísérletezőbbet, érdekesebbet, nyomasztóbbat, az mondjuk itt meghallgathatja Andrew Liles több mint negyven lemezét. (Én pl. ezt nagyon szeretem.)

A viszonylag rendes számok viszont nagyrészt tök jók. Hallhatók itt technós alapok és ennek megfelelő, folyamatosan moduláló szintik; "törzsi" és/vagy "egzotikus" ütősök és hangszerek. Pontosabban fene tudja mik: "Ez valami fúvós? Fúvóst utánzó szinti? Semmit nem is utánzó szinti? Igazi hangszer, de nem fúvós?" - kapkodja az ember a fejét egy-egy minimálszólószerűség hallatán, amelyben legalább olyan fontos a fura és bizony sokadszorra is elég érdekes hangszín, mint a lejátszott dallam (amit néha túlzás így nevezni). Emiatt jogos az idézőjel: a zene maga is kiteszi, reflektál arra, hogy igen, tudom, ezt ilyen "egzotikusnak" fogjátok hallani - és (talán) utal arra, hogy hah, azt hiszitek, ezzel a bélyeggel könnyen megragadjátok és skatulyába pakoljátok a zenénket, de átvertünk titeket. Ráadásul ezek a viszonylag könnyen azonosítható elemek szépen összekavarodnak; a legjobb példa erre nyitó A Tooth For An Eye, amiben menthetetlenül eltévedsz, ha ki akarod bogozni a szálakat. De amikor látszólag minden tiszta, mint például a Full Of Fire kilencperces, hideg és egyenes technója esetén, ott is van csavar. A megszokott fogások, például a hangszínek folytonos változtatása idegbajos, nyughatatlan jelleget kap, minden össze-vissza nyüzsög. Nagyjából e két véglet között mozognak ezek a számszerűbb számok; érdemes még kiemelni technós a Networking már-már hülyéskedésnek tűnő nyünnyögéseit; illetve a záró Ready To Lose a többihez képest nyugodt tempóját és popos felhangjait - amit a háttérbe rakott zajjal zavarnak meg.

Karin Dreijer éneke pedig mindehhez képest, no hiszen, egészen hagyományosnak tűnik. Nem mintha pont ő követné a normális dalszerkezeteket, vagy azt, hogy hogyan "kell" énekelni. De legalább minden csapongásával és becsavarodásával és kitörésével együtt az ő előadását könnyebb "önkifejezésként" értelmeznünk, amiről tudjuk, micsoda. Illetve fenéket, csak azt hisszük, de ezt a hitünket nem akarja kikezdeni a Knife. Ráadásul, akármilyen meglepő lehet ez elsőre, kiderül, hogy felismerhető, átélhető dallamok, motívumok vannak az énekében.

A lemez felépítése természetesen teljesen értelmetlen; a tíz-húszperces kísérleti ambient számok megakasztanak mindenféle lendületet, felborogatnak bármilyen szerkezetet. Nyilván ez a cél, csak ahhoz, hogy ez jó legyen, maguknak a számoknak is jónak kellene lenniük. Ha a 96 perces anyagból kivesszük ezeket, marad majdnem egyórányi nehéz, de izgalmas kiismerhetetlenségeket és jóleső ráismeréseket egyaránt tartogató zenénk, ami ugyan elég tömény így magában, de azért megvan az A-. A maradék meg C-, a kettőből pedig nem vonunk átlagot: ne tegyünk úgy, mintha ez egy rendes lemez volna. (RA)

A Knife koncertje Londonban

Nem gondoltam volna, hogy alig lehet majd jegyhez jutni egy Knife-koncertre. A nagy érdeklődés miatt lett is belőle kettő Londonban, május 8-án és 9-én. Úgy látszik, ha hét évet kell várni egy új lemezre, illetve ritkán koncertezik egy zenekar, és olyankor sem feltétlenül lehet őket látni a színpadon, akkor könnyen lehet teltházas turnét bonyolítani. A Roundhouse-ba szervezték a koncerteket, ami ugyan legendás hely, meg nagyon szépen fel lett újítva, szuper hangrendszerrel, de - és itt kezdődik a "de"-k hosszú sora - egy szájbarágósan szupergazdagellenes, antiglobalizációs stb. üzeneteket hangoztató kollektíva miért egy tipikusan "jóléti" helyen koncertezik, ahol majdnem több VIP-, mint normál álló és ülőhely? Persze az összes trendi, Londonban élő svéd huszonéves eljött megnézni őket; de volt mindenféle náció és korosztály. Kevesebb meleg vagy leszbikus, mint arra a Knife életműve alapján számítani lehetett, de azért sok színes haj meg itt-ott csiricsáré, de azért szigorúan divatos ruhák.

Az este egyik csúcspontja a bemelegítő Dwayne Strike volt, egy kigyúrt, félmeztelen fekete transzvesztita szőke parókában. Kihasználva a Roundhouse nevében rejlő adottságot, a kerek tér egy váratlan pontján kezdett produkciójába, úgyhogy az addig a színpadra bámuló közönség jobbra fordult és próbált minél többet látni/fotózni belőle. Ő tényleg, szó szerint bemelegített: mintha valami step-aerobic órán lennénk, könnyeden zakatoló house/techno zenére biztatta mozgásra a nézőket. Nagyon magával ragadó és nagyon vicces volt; pont annyira hosszú, hogy nem unt bele az ember.

The Knife fellépés a Primavera fesztiválon, 2013 Forrás: Flickr/CC/scannerFM

Amennyire bemelegedtek jópáran, annyira elveszett a lendület a Knife produkciójának elején. Drone-os, lassú zajokra sétált be csillogó ruhában kilenc-tíz ember a kéken megvilágított, beködgépezett színpadra; majdnem mintha egy Sunn 0))) koncert eleje lenne. Túlméretezett műhangszerek mellé álltak, volt sok mikrofonálvány, hogy ne lehessen tudni, ki is énekel - ez még érdekes is lehetett volna, de a Knife már nem először sütötte el ezt a poént. Aztán a Raging Lungra kibújtak a csuhából és (direkt?) bénára koreografáltan táncoltak. Talán csak egy-két profi táncos volt közöttük, a többieket mintha a kényelmes svéd irodából engedte volna el a főnök pár hónapra: tessék, menjél, láss világot, valósítsd meg önmagad egy kicsit - ami szép, szép, csak úgy festett, mintha részeg szalagavatós tinédzserek szabadultak volna el. Ennél már egy laptop mögött álló embert is nagyobbra értékeltem volna, főleg, ha a megszokottól eltérő felé akarnak terelni a zenészek, vagy legalábbis az életmű meg az új lemez címe ezt sugallja. De azért ahhoz nem árt művésznek lenni. Nekik viszont a legkreatívabb ötletük az volt, hogy a húzós Full Of Fire csoportosan egy helyben álldogáltak.

A zene amúgy jó volt, de főleg mintha felvételről ment volna, és sajnos a legnagyobb öröm megint nem a művészi szándék megvalósulásából adódott, hanem hogy a közepes hangerő ellenére nemcsak a mellkasomat és a gyomromat simogatta a basszus, hanem szó szerint hátbavágott. Az új lemezről szinte csak a slágeresebb, rövidebb számokat válogatták be, de akkor meg miért nem volt a Heartbeats vagy a Pass It On, hogy igazán poposan szórakozzunk? Aztán a végén szerencsére leoltották a villanyt, csak a táncosok sziluettét lehetett látni, és a Silent Shout alatt végre beindult a közönség is, pedig végig a tempós, technósra vett számok domináltak. De a csúcspont (Dwayne Strike után) megint nem a Knife volt, hanem Hanna Holland dj-szettje. Villanyoltás után vagy félórán át könnyedén és művészien vitte tovább és bontotta ki a Silent Shout által megkezdett ívet, úgy, hogy a maradók közül mindenki táncolt.

A koncert után az utcán két hipszteresen divatos svéd lány érdeklődött, hogy merre van az állomás. Aztán amikor az útbaigazítást bonyolultnak találták, megkérdezték, lehet-e itt taxit fogni. Éppen három ment el mellettünk. Ilyen elveszetnek tűnt a Knife is ezen az estén. B-