A pár millió fiatal lány csak bónusz - a Franz Ferdinand új albuma

Hosszú szünet után jelent meg a Franz Ferdinand negyedik lemeze. Az előző albummal ellentétben erről a megjelenésig semmit sem beszélt a zenekar, de érdekelnek ők még valakit 2013-ban?

Franz FerdinandDomino Records/Neon Music2013

Pár hónap híján tíz éve jelent meg a Franz Ferdinand első albuma, és ismerek olyan fiatalokat, akiket ez a tény ébresztett rá arra, hogy annyira már nem is fiatalok. Én az utóbbi felismerésen már korábban túlestem, de azért nekem is fura valahol, hiszen egyre ritkábbak már az olyan albumok, amik effektíve megváltoztatják emberek életét, ám az a címnélküli lemez tényleg ilyen volt. Már rengetegszer megírták (-tuk), hogy mennyire segített átrajzolni az előző évtized közepének zenei térképét, az pedig egy újabb felismerés, hogy 2013-ból már mennyire nem látszik ebből semmi. A legtöbb gitárzenekar, mely a Franz Ferdinand sikerének árnyékában alakult, mára el is tűnt, ahogy az egész korszak (posztpunk-revival? gitár- esetleg indierock-reneszánsz?) is.

Utólag egyértelmű, hogy Alex Kapranosék csinálták a legjobban: az első lemez után másfél évvel, gyakorlatilag a hullám tetőzése idején kijött a folytatás, amely igazi második album volt – olyasmi, mint az első, csak nem olyan erős –, de még így is verte a mezőnyt, ráadásul pont akkor játszott először a Szigeten is, elhozva oda az olyannyira hiányolt aktualitást. Mondjuk az egy évvel későbbi szigetes koncertet már feleslegesnek éreztem, apropója sem volt, és utána évekre el is tűnt a zenekar, sikeresen kibekkelve a Kooks és a Pigeon Detectives, no meg a szemétlerakó indie pünkösdi királyságát.

A gond csak az volt, hogy a 2009 elején megjelenő Tonight sem lett az a lemez, amely a régi fényében mutatta volna a Franz Ferdinandot: nem mintha különösebben rossz lett volna, egyszerűen csak egy bizonytalan zenekart mutatott, és már nyoma sem volt rajta a Take Me Out vagy a Do You Want To magabiztos slágerességének. Azon a lemezen pont a slágernek szánt dalok voltak kevésbé érdekesek, és egyébként sem látszott már sok abból a zenekarból, amely néhány évvel azelőtt még a világ legcoolabb együttesének tűnt, a táncolható slágereivel és az avantgárd művészeti utalásaival. Aztán újra eltelt négy év, még kevesebb lány táncol gitárzenére, és a mostani szigetes koncert előtt még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg a Franz Ferdinand is annyira felesleges zenekar benyomását kelti majd a színpadon, mint tavaly a Maximo Park vagy egy évvel előtte a szintén a múltjából élő Kaiser Chiefs.

Aztán mégsem így lett: az együttes simán az idei fesztivál egyik legjobb hangulatú koncertjét játszotta, sok ember előtt, és ami különösen jó volt benne, hogy a még meg sem jelent új lemez számai is hozzátették ehhez a magukét, ellentétben a fentebb említett másik két zenekarral. Ahogy azt a gitáros Nick McCarthy az interjúnkban elmondta, a zenekar most nem próbált kísérletezni, mint a Tonight idején, hanem egyszerűen megírták a dalokat, és különösebb trükközés nélkül felvették őket. A lemez hallatán (itt hallgatható meg) biztosan lesznek, akik arra jutnak, hogy a Franz Ferdinand „egy haladásra képtelen, furcsa zárvány lett", mert hát igen, leginkább rövid, könnyed, táncolható gitárpop számokból áll ez is, mint a korábbiak. Sőt, még az orgonahangok is ugyanazok.

Fotó: Mudra László - Origo

Kétségtelen, hogy a Franz Ferdinand pályájából hiányoznak a drámai fordulatok, a valódi kísérletezésre való hajlam, és nem vált komoly együttessé sem, hanem az elmúlt négy évben belátták a tagok, nekik ez áll jól, és kész. Nem lett belőlük Radiohead, de még Blur sem, és a Right Thoughts, Right Words, Right Action hallatán ez nem is akkora tragédia. Tíz szám, 35 perc, az elején a slágeres dalok, a végén a nosztalgikus, epikusabb hangulatú számok, és mind a tíz működik. Most épp azt mondanám, hogy a leggroove-osabb alappal és a legfülbemászóbb kórussal bíró Evil Eye a nyerő, míg a koncert után a rövid, frenetikus Bullet punk-popjára szavaztam volna. A két klipes dal közül a Right Action a slágeresebb, míg a The Universe Expanded a kétperces felvezetés után veszi le az embert a lábáról, és még a szövegükben a halállal foglalkozó, nem bulizós Fresh Strawberries és a Francois Mitterand temetése ihlette Goodybe Lovers and Friends sem húzzák le az embert egyáltalán.

Szóval nincs ezzel a lemezzel az égvilágon semmi gond, maximum annyi, hogy nem lesz ott az év legjobbnak ítélt albumai között, és nem is fogja újra divatba hozni a Franz Ferdinandot. Kapranosék nyilván rájöttek, hogy még egyszer nem lesz olyan momentumuk, mint tíz éve, viszont nincs is mit szégyellniük, ellentétben a továbblépés zálogát az arénarockos klisékben megtaláló Killersszel vagy Kings of Leonnal. Kezdettől fogva volt egy olyan érzésem a Franz Ferdinanddal kapcsolatban, hogy a zenekar istenigazából azoknak a velük egykorú (tehát most késő harmincas-kora negyvenes), és hozzájuk hasonlóan a hetvenes-nyolcvanas évek new wave-jén, art rockján és egyéb hasonló zenéin felnőtt zeneőrülteknek való, mint amilyen én is vagyok. Az, hogy rajtunk kívül még összejött pár millió fiatal lány is, már csak bónusz, noha annak nem akármilyen. Lehet, hogy a történet vége az lesz, hogy újra csak magunk maradunk, de a jelek szerint még ez is odébb van. B+