Szúrós tekintettel ötven fölött - a Blue Orchids koncertje

Péntek este Budapesten lépett föl a brit posztpunk sok kultikus együttesének egyike, a Blue Orchids. Martin Bramah szeme villogott, az orgona sivított, a ritmusszekció nem kegyelmezett, remek este volt, na.

Nem tudom, hogy lehet-e ebből komolyabb következtetéseket levonni, de a legutóbbi másfél hét alatt láttam Budapesten három remek külföldi előadót is: múlt héten a dán Fallulah, kedden a japán Shonen Knife nyűgözött le élőben, péntek este pedig a brit posztpunk elfeledett hőseinek egyike, a manchesteri Blue Orchids lépett fel a GMK-ban. Bár én speciel sok elfeledett brit posztpunk zenekart szeretek, a Blue Orchids eddig kimaradt - csak annyit tudtam róla, hogy az egykori The Fall-gitáros, Martin Bramah alapította, és rajta kívül is feltűntek benne még páran Mark E. Smith folyton változó tagságú zenekarából. A Blue Orchids a nyolcvanas évek első felében működött rövid ideig, majd azóta néha van, néha nincs, most éppen van, és nem tudom, hogyan, de pénteken felbukkant Budapesten, mindössze egy ezresért, és ráadásul magyarra fordított szövegkönyvet is osztogattak a közönségnek.

A Blue Orchids és az előzenekar Vasárnapi Gyerekek közötti kontraszt nem is lehetett volna nagyobb: utóbbi pont abban a sztenderd, bluesos-vendéglátós rockzenében utazik, amihez képest a britek szikár, minimalista rockzenéje egy másik évszázadból érkezőnek tűnt. Martin Bramah pont olyan, ahogy az ember egy posztpunk-veteránt elképzel: még ötven fölött is vékony alkat, szúrós tekintet, fekete haj, fekete póló, és kicsit őrült. Rajta kívül egy lehengerlően masszív és monoton ritmusszekció játszott (egy Bergendy Istvánra hajazó basszgitárossal), egy női gitáros és egy orgonista, aki alig látszott ki a hangfalak mögül. Az orgona hangzása abszolút meghatározó egyébként, és biztosít némi pszich-pop hangulatot ugyan, de ettől még a repetitív alapok és a reszelős gitárok legalább ennyire fontosak, és rácáfolnak azokra a lusta kritikusokra, akik szimplán lepszichedelikusozzák a zenekart.

Nem beszéltünk még egy fontos alkotóelemről, és ez Bramah dallamtalan énekbeszéde, kicsit hasonlít is egykori főnökére, de péntek este inkább egynek tűnt a sok-sok legendás, brit excentrikus közül, mint mondjuk Nigel Blackwell vagy Dan Treacy. És nem is vall szégyent az összehasonlításokban, mert a Blue Orchids jellegzetesen angol, hipnotikus és erőteljes, kompromisszummentes zenéje is egy nagy korszak nem túl ismert, de érdekes állomásának tűnik élőben is. Bramah ezt még megdobta azzal, hogy néha térdre rogyva énekelt a színpadon, máskor John Cooper Clarke-ot idéző monológba kezdett (amúgy a híres punk költő is nevezte el a zenekart). Az üresjárat nélkül ledarált koncertnek külön bájt adott, hogy minderre a Gozsdu-udvar felszínes pezsgése közvetlen közelében került sor. Mivel a közönség kicsit fura összetételű volt, azt nem tudom, hogy mindenki azt kapta-e, amit várt az estétől, de én még egy kicsit többet is. B+