Felbukkan a fasiszta építész

Hét rövid lemezkritika az év első felében megjelent pop-rockalbumokról, amik eddig kimaradtak: leromlott-e a ronda borítóhoz a Yeah Yeah Yeahs, kiderül-e, milyen lett volna a Wire soha el nem készült lemeze, mit akar a baseballütővel Steve Mason? Továbbá Neon Neon, Austra, Maps, Eleanor Friedberger. A szerző előrebocsátja, hogy a cikkben szereplő előadók iránt pozitív előítéletekkel bír, de azért igyekszik objektív maradni. Na de kinek a lemezén szerepel Sabrina?

Yeah Yeah YeahsPolydor2013

A 21. században nincsenek már igazán rossz lemezek. Ritka az olyan katasztrófa, mint a Metallica/Lou Reed-féle Lulu volt, és a jelentősebb zenekarok sem futnak bele olyan csapdákba, mint a nyolcvanas évek közepén tették. Éppen ezért, amikor azt mondjuk, hogy nem jó különösebben az idei Yeah Yeah Yeahs-lemez, az távolról sem azt jelenti, hogy hallgathatatlan vacak az egész, egyszerűen csak nem tud felnőni az együttes első három albumához, és így pár hónap elteltével nem véletlenül nem is nagyon beszél már róla senki. Ma már a rossz lemez a semmilyen. Pedig már a borító láttán gyanakodhattunk, és ugyan a lemez azért messze nem ennyire pocsék, de csak pillanatokra mutatja meg, miért is szokás nagy zenekarnak tartani a Yeah Yeah Yeahst.

A gospeles beütésű Sacrilege fenséges nyitány ugyan, de aztán semmi más nincs, ami ehhez mérhető lenne: leginkább a korábbi lemezekről lemaradt, korrekt, de semmi különös YYY-számnak tűnik a legtöbb, váratlan húzások nélkül, a punkos dalok már nem olyan húzósak, a lassúak nem olyan szépek. Az It's Blitz slágeressége már a múlté, ezek a dalok viszont nem mutatnak semmilyen észrevehető irányt, és hallgatva majdnem mindegyik teljesen rendben van (csak a végén unalmasak kicsit Karen O merengései), viszont veszettül nagy rajongónak kell lenni ahhoz, hogy évek múlva is elővegyük őket. Azért remélhetőleg lesz még Yeah Yeah Yeahs a jövőben is, de sajnos ez a zenekar első feledhető lemeze, legalábbis tőlük ez kevés. B-

WirePink Flag2013

A brit posztpunk korszakalkotó jelentőségű zenekarának történetét két éve igen részletesen ismertettük, úgyhogy ettől most eltekintenék, koncentráljunk inkább az együttes tizenharmadik albumára, a Change Becomes Usra. Annál is inkább, mert ez egy nagyon érdekes kísérlet a „mi lett volna, ha" szellemében: a zenekar eljátszik az ötlettel, milyen lett volna a negyedik albuma, ha időközben nem oszlott volna fel. A Wire ugyanis az első három klasszikus lemeze után nem bírta a gyűrődést, és ugyan az 1981-es Document and Eyewitness koncertlemezen hallható pár új dalötlet, azokat sosem vették fel rendesen. Most viszont a négyből megmaradt három tag (Colin Newman, Graham Lewis és Robert Grey) újra elővette a régi dalcsonkokat, és az új gitáros, Matt Simms segítségével csináltak belőlük egy albumot.

A Wire már nem először nyúl régi anyaghoz, ez a lemez viszont teljesen a múlt jegyében fogant, természetesen átszűrve az azóta eltelt bő harminc év tapasztalatain és zenei hatásain. Ezért a Change Becomes Us hangzása inkább emlékeztet az újabb albumokéra, viszont a dalok csaknem mindegyike felbukkanhatna kisebb változtatásokkal a 154-en, esetleg a Chairs Missingen. Persze ez félrevezető, mert ezek azért nem annyira újszerűen zseniális számok, és az is kihallatszik belőlük, hogy nem azok a lángoló tekintetű ifjak játsszák őket, mint akik a fent említett lemezeket csinálták. Ezeket leszámítva viszont tényleg semmi kifogás nem lehet: a súlyos atmoszférájú Doubles & Trebles megadja az alaphangot, majd a Keep Exhaling másfél perce mindenkit gyönyörűséggel tölt el, aki egyszer is rácsodálkozott a Pink Flag hasonló hosszúságú dalaira – és ez ebben a szellemben megy tovább a lemez utolsó harmadáig, ahol aztán elfogy ugyan a lendület, de még így is hallani kell. B+

Steve MasonDomino / Neon Music2013

„Szép és egységes lemez ez, még ha hiányozhat is belőle a Beta Band kiszámíthatatlansága és változatossága, de szólóban ennél többet nem nagyon lehetne egy Mason-lemeztől várni" – zártam három éve a legutóbbi szólóalbum kritikáját, mire Steve Mason csakazértis bebizonyítja, hogy dehogynem lehet. A Monkey Minds in the Devil's Time ugyanis az énekes messze legambiciózusabb munkája, amit az egykori Beta Band-segítőtársak nélkül készített – most Dan Carey producer segített neki. A lemezen a tőle megszokott melankolikus, ezúttal zongorás dalok mellett feltűnik a dühös hiphop, meg jó pár rövid daltöredék vagy hangkollázs – az egyiken például dubos alapok közepette egy brazil riporter közvetíti Senna és Prost egy nagy versenyét.

Persze ez utóbbi számok kicsit skit-szerűek, azaz nem sokat veszítene a lemez, ha nem lennének – még szerencse, hogy pár hallás után kiszórhatunk párat a Winampból/iTunesból, és koncentrálhatunk a lényegre, vagyis a tíz rendes dalra (bár azért a többi között is akad jó). Érdemes, mert Mason elképesztően jó, és jó értelemben véve érett dalokat írt, kezdve az előző lemez világát folytató Lie Awake-től a himnikus Lonelyig, aztán amikor kezdene a lemez leülni, hirtelen berobbannak a harcias, politikus számok, mint a Fight Them Back („Üss vissza, ököllel, bakanccsal és baseballütővel") vagy a More Money, More Fire (MC Mysto rapbetétjével). Mason ugyanis a fejébe vette, hogy a mai vészterhes időkben hiánycikk az indulatos, politikus, lázadó hangvétel, ezért ezt ő fogja képviselni. Nem is áll rosszul neki, de azért fellélegzünk a lemezt záró Come to Me idilli és harmonikus popja hallatán. Steve Mason még mindig nagyon tud, és ezt a lemezét már végleg nem lehet figyelmen kívül hagyni. A-

MapsMute Records2013

James Chapman pályája igen reményt keltően indult a kétezres évek közepén, ám a nem túl jól fogadott második albuma óta nem hallottunk róla, pedig már annak is négy éve. Ráadásul a Turning the Mind egy zavarodott, drogproblémákkal küzdő zenészt mutatott, mely után akár még az is benne lehetett a pakliban, hogy Chapman örökké alámerül a Mapsszel együtt. Szerencsére nem így történt, noha azt állítani is túlzás lenne, hogy a világ a Maps visszatérése lázában égne – a harmadik album szép csendben jelent meg nyár közepén. Azt már legutóbb tisztáztuk, hogy az állítólagos shoegaze-hatások ellenére a Maps inkább hallatszik egy benyugtatózott Pet Shop Boysnak, mint gitárfüggönyös cipőbámulónak, bár a single A.M.A. leginkább az M83 nu age-dreampopjára emlékeztet. Ez pedig igen sok mindent elárul.

Ne kerteljünk, a Vicissitude bizony giccs, úgy, ahogy van. Nem véletlen, hogy szinte minden korábbi Maps-dalt ellőttek egy filmben vagy sorozatban, és ezekre a számokra is hasonló karrier vár. De most jön a csavar: a Maps zenéje jófajta giccs, és benne lévő emelkedettség nem csak arra teszi alkalmassá, hogy egy közepesen érdekes sorozatkarakter beteljesült szerelme aláfestéseként használják, hanem többnyire jól felépített, pozitív kisugárzású számok, melyektől néha tényleg érezhetjük magunkat a földfelszín fölött három méterrel. És ez még akkor is igaz, ha a végére kicsit túlhasználttá válnak az elmosódott szintihangszínek és Chapman suttogó éneke: bármilyen unalmassá is válna épp a dal, jön egy éterien himnikus refrén, amely minden problémára gyógyír lesz. És kell-e ennél pozitívabb üzenet? B

Neon NeonRepublic of Music2013

Gruff Rhys szerencsére képtelen pihenni. Igazi zenekara, a Super Furry Animals hiába nem csinált lemezt már négy éve, ő azért bizonyos időközönként mindig előjön valamivel, most például másodszor dolgozott együtt a Boom Bip néven alkotó elektronikus zenei/hiphop producerrel Neon Neon néven. Az öt évvel ezelőtti Neon Neon-album, a Stainless Style egy nagyszerű elektropop lemez volt, és pont a mindent elöntő nyolcvanas évek-reneszánsz idején jelent meg. Ez a mostani viszont úgy maradt a szintipopnál, hogy a nyolcvanas évek már rég nem menő, és ez annál is inkább furcsa, mert a lemez témája a hatvanas-hetvenes évek. Igen, akárcsak a John DeLorean életének emléket állító előző lemez, a Praxis Makes Perfect is koncept album, és főhőse a legendás olasz, baloldali aktivista, Giangiacomo Feltrinelli.

Szerencsére a Stainless Style-hoz hasonlóan ez a tény itt sem igazán érdekes, vagyis az album működik szimpla poplemezként is, ha az ember nem figyel nagyon a szövegekre, és csak néha kapja fel a fejét, ha a kellemes szintipopdalokban olyan kifejezések bukkannak fel, mint „burzsoázia" vagy „fasiszta építész". Vannak közreműködők is, közülük a Shoppingban megjelenő Sabrina Salerno a legizgalmasabb név (igen, az a Sabrina), de a lényeg természetesen Rhys dallamérzéke, mely jól megél italodiszkós (Shopping), szintipopos (The Jaguar) vagy rágógumi-glames (Mid Century Modern Nightmare) keretek között is. Mégis, egy árnyalattal kisebbeket ütnek a már ismerős formulát követő számok a Stainless Style-nál, és becsúszik pár olyan dal is, amit mintha régi Super Furries-stúdiószemétből hasznosítottak volna újra (Hoops With Fidel, Listen to the Rainbow). A Rhys kisujjából kirázott lemez így is elég jó ahhoz, hogy ajánlani merjük. B

AustraDomino / Neon Music2013

Miután Katie Stelmanis és zenekara felelt 2011 egyik legjobb debütáló poplemezéért, az Austra hamar a legdivatosabb nevek közé került, míg a klasszikusan képzett, operarajongó Stelmanist egy lapon lehetett emlegetni korunk olyan alternatív díváival, mint mondjuk a Knife énekesnője, Karin Dreijer. Míg azonban az első lemez gyakorlatilag Stelmanis elektropop-projektje volt, itt már jobban bevonta a többi zenészt (összesen ötöt), és kifinomultabb, élőbb hangzásra törekedett a laptopon összerakott első lemezzel szemben.

A fő új hatás nem túl egyedi módon a klasszikus chicagói és detroiti house, ám ez helyenként kiöli a Stelmanis hangjában folyton megbújó drámát, és az első lemezzel ellentétben több dal is elveszíti az élét. Az élő hangszereléssel jóval kevesebbszer van meg az a kontraszt, mint Stelmanis áriázása és a jéghideg, gépies alapok között volt a Feel It Break dalain. Ráadásul az énekesnő szövegei is sokkal személyesebbek lettek, kevésbé direktek a dalok, sőt, egyértelmű single is egyedül a Home, a többi belesimul a lemezbe. Stelmanis sajátos éneke azért biztosítja a kohéziót a különböző stílusú dalok között, de itt inkább a Fiona Apple vagy Cat Power fémjelezte irány felé tesz egy lépést, pedig érzékeny énekes-dalszerzőnőből van éppen elég. És ugyan én nagyon szeretem az énekhangját, ezért bármikor el tudom hallgatni ezt a lemezt is a háttérben, de ha megpróbáltam odafigyelni, egy idő után mindig rájöttem, hogy valójában unom. B-

Eleanor FriedbergerMerge2013

Érdekes módon Eleanor Friedberger második szólólemeze pont fordított utat járt be nálam, mint az Austra lemeze: amíg csak felületesen hallgattam, egysíkúnak tűnt a lemez, fülhallgatóval viszont sokkal meggyőzőbb. A Fiery Furnaces már két éve felfüggesztette a működését, és a zenekar énekesnője rögtön utána jelentette meg az első szólóalbumát Last Summer címmel. Én szerettem, bár gyaníthatóan belejátszott ebbe az is, hogy a Fiery Furnacest az elmúlt évtized egyik legnagyszerűbb, legegyénibb zenekarának tartom. Igaz, ott az igazi zseni a báty, Matthew volt, az ő kísérletező dolgai viszont nem igazán érdekelnek, míg Eleanor szólóban is érdekes.

A lemez kicsit jobban elmerül a késő hatvanas-kora hetvenes évek amerikai énekes-dalszerzői és AOR rockhagyományaiban, Carole Kingtől kezdve Harry Nilssonon át a Fleetwood Macig, hogy nem is mindig könnyű dekódolni az iróniát, viszont a dalok nagy része kontextustól függetlenül is tök jó, még ha konvencionális is. Friedbergerben az a legjobb, hogy úgy énekel párkapcsolatról és egyéb személyes sztorikról, hogy nem érzem azt, mint Stelmanisnál, azaz hogy idegenek telefonbeszélgetését hallgatom véletlenül. Ráadásul a zene is változatosabb, beleférnek nagyon finom akusztikus hangszerelések fuvolával (I Am the Past), aztán meg hirtelen motownos alapok jönnek (She's a Mirror), nagyrészt szórakoztató marad az album, ami egy ilyen szövegcentrikus lemeznél külön jó dolog. Igaz, van bennem némi félelem, amiért nem értem igazán ezt az albumot: az én kedvenc számom róla az akkordváltásokkal telezsúfolt Tomorrow Tomorrow, amit az általam látott sok recenzió közül egyetlenegyben sem emelnek ki. De ennél nagyobb baj sose legyen. B+