Ma is egyedül megyek haza - a When Saints Go Machine budapesti koncertje

Skandináviában az érdekes popbandáknál valószínűleg csak birkából és Ikeából van több - ideális, ugye? A dán When Saints Go Machine billegő elektro-popja azzal tűnik ki a mezőnyből, hogy minden az ellen szól, hogy bulizni lehessen rá, valamiért mégis lehet.

Kicsit szíven ütött, amikor arra érkeztem meg a hajóra, hogy Nikolaj Vonsild énekes "Love and Respect" feliratú pulcsiban sétál fel a színpadra, kivénhedt metálénekesek nem képesek soha levenni saját együttesük pólóját. Apróság persze, de inkább az apagyilkos arcú billentyűst néztem, őrületesen jó pofákat tudott vágni időnként (lehet tippelni, melyikük az). Egyébként kedves és közvetlen srácoknak tűntek, például az énekes jól odaizzadt egy tócsát a színpadra és kért egy törülközőt, hogy feltakarítsa, mert nem akart ilyen rengeteg ember előtt pofára esni. Az a rengeteg körülbelül 150-200 ember lehetett, de ennyinek is nagyon örült az egész együttes. Úgyhogy végig jó hangulatú volt a koncert, egész sokaknak sikerült elfelejteni, hogy a holnap már az a rohadás hétfő lesz.

Forrás: Brindza Csaba

Pedig a WSGM nem tűnik bulizenekarnak, nincsenek se bombasztikus refrénjeik, se feldobott és lecsapott labdáik, még egy átkozott megbízható 4/4-et is bajosan várhatunk el tőlük. A vokált gyakran hasonlítják a sokakat a világból kikergető Antony Hegartyéhoz, az alapok különválasztva néha még az UH fesztiválra is jók lennének, a dobos sem egy hatásvadász csávó, azt pedig már végképp nem értem, hogy kapcsolódnak ezek egymásba. Olyan ez, mint az a logikai játék, ahol hülye formájú darabokból össze lehet rakni egy kockát. És aki már rakott össze ilyet, az tudja, hogy milyen jó érzés, amikor ott van a fasza kocka, és már nem is gondol az egyes elemekre.

Fotó: Brindza Csaba

Viszont kirobbanó soha nem lesz a WSGM zenéje, inkább feszültség és melankólia sugárzik belőle, talán ez a szint a táncolhatóság minimuma. Egyszer-kétszer jutottak el a számok valamilyen csúcspontig és feloldásig, de egyébként kiszámíthatatlanok és lefojtottak. Ahol a Cut Copy szemérmetlenül tüzel a buliágyúval, ott a WSGM visszafogottan introvertált. A klasszikus tánczenék hedonista konfetti puffogtatása helyett a WSGM néha egészen lehangoló tud lenni, csak jól álcázzák. Minden számban van valami csilingelő, vibráló, ami sunyi módon bekúszik a fülekbe. A bulizás és lehangoltság kettőssége hozza azt a hangulatot, amikor már csak muszájból is elmegy valaki hétvégén este, aztán minden szarul sül el, egyedül támasztja a pultot és hajnalban meg kullog haza a gyrosával. Vagy mittudomén bemegy egy sztriptízbárba, bár az lehet teljesen más, olyat még sose csináltam, de a legjobb számuk videója ezt javasolja. B