Örülünk egy húslevesnek - ByeAlex lemeze

ByeAlex

Márta "ByeAlex" Alex 2013 elején tűnt fel az Eurovíziós Dalfesztivál selejtezőjében Kedvesem című számával. Jó eséllyel sokan ekkor láttak először szemüveges, borostás férfit Magyarországon, mert aki megfelelt ennek a két kritériumnak, az kénytelen volt elviselni, hogy úton-útfélen lebyealexezik, nekem is alá kellett írnom egyszer egy Story magazint. ByeAlex aztán 10. lett a Dalfesztiválon, és bár jelentek meg tőle új számok, és klipje is készült, mégis lecsengett a körülötte kialakult hisztéria. De most itt van végre első nagylemeze, a Szörpoholista.

ByeAlexEgység2013

A ByeAlex-jelenség a magyar popzene egyik neuralgikus pontjára világított rá, a "mainstream" és az "alternatív" merev szétválására, ami a zenéről való beszédben is megismétlődik. Ez a béna és idejemúlt elkülönítés rengeteg hülye hiedelem alapja: a "jó zene" kerül a mainstreambe, fontos a nagy hangszeres tudás, a hangképzés az éneklés leglényege, amit sokan szeretnek, azzal baj nem lehet ("töltsél meg te egy stadiont!") és további ezer baromság. A másik szekértábor sem jobb ám, akik hisznek az amatőrség mindent elsöprő bájában, a pénzben és a producerekben a gonoszt látják, és a hitelességet összeférhetetlennek tartják a népszerűséggel.

ByeAlex nem tud X-faktor-kompatibilisen énekelni, kívülálló imidzse rögtön "alterré" avatta őt, a Kedvesem pedig minden volt, csak nem a Republic egyik instant klasszikusa. Az "igényes popzene kedvelői" csalást kiabáltak, és összeesküvés-elméleteket gyártottak, miután ByeAlex megnyerte A Dalt. Pedig - ha maradunk a fenti felosztásnál - a mainstream popzenében rengeteg hasonló kívülállónak eladott, mégis népszerű figura van Gotye-től Lorde-ig. Aki popzenét játszik, az minél több emberhez szeretne eljutni, ezért kommercializálódik, na és? Az Arcade Fire Grammyt kapott, jó reggelt!

Úgy látszik, nálunk is van kereslet a különcnek, furának beállított figurákra, úgyhogy ByeAlex teljesen legitim szereplője lehetne a magyar popzenei palettának. Ő lehetne a mi iskolázott hipszterünk, aki beviszi az “okos popot" a mainstreambe. Az eddig hallható számai azonban csak halvány reményre adtak okot, mert a generikus rádiópoptól leginkább lila szövegviláguk miatt ütöttek el, zeneileg nem voltak túlzottan érdekesek. Mindenesetre a Szörpoholistától azt vártuk, hogy szerethetően más legyen, mint a kortárs magyar pop általában; ha esetleg nem is kifejezetten jó, de legalább izgalmas alternatívaként működjön.

Viszont ez a lemez egy hatalmas katyvasz: a számok között semmiféle összekötő kapocs nincs azon kívül, hogy szinte mindegyik a Szívről meg a Szerelemről szól. Az albumot nyitó Kedvesem intimnek szánt akusztikus egyszerűsége után elszabadul a pokol, és véletlenszerűnek ható stíluskavalkáddal szembesülünk. AutoTune, konga, MTV2-s tiniriffek, MR2-es pop, dubstepes kiállások, ezernyi ötletmorzsa egymás mellett és egymás után teljesen értelmezhetetlenül. Emiatt a Szörpoholista nem sokszínű, hanem kaotikus lesz. Pedig alapvetően nem lenne baj, hogy nem homogén egy lemez, ha megvannak a karakteres számai. Viszont itt csak közhely érkezik közhely után, ebből a szempontból nyomasztóan egyöntetű a stíluskavalkád ellenére is.

Hogy kerül egymás után műanyag reggae-ballada (Láttamoztam), lefojtott, picit elektronikus szakítós szám (Csóró itt minden hang), aztán csettintgetős kávéházi románc felelgetős fiú-lány vokállal (Bocs, hogy)? Külön-külön egyébként a zavaró stílustévesztések és a néha túlzottan modoros szövegek ellenére korrekt, ártalmatlan popszámok lennének. A Bocs, hogy például egészen jól húz, sőt ByeAlex még azt is énekli roppant önreflexíven, hogy ő nem STÁR - aztán mégis hiába az egész, mert egy nyaktörő váltással kapunk utána egy háromperces, jellegtelen pop-rock dalt (Messziről).

A bónuszok mintha csak azért lennének, mert nem jött össze egy nagylemeznyi anyag; a remixek feleslegesek, semmit nem tesznek hozzá az eredeti számokhoz; a lemezt záró Ady-feldolgozás pedig annyira kilóg, hogy arra hasonlatot is nehéz találni. A nemzeti sztereotípiákat a Rózsaszín Pitbullt megszégyenítően soroló Elvis(z) remekül megindokolja a Szörpoholista létjogosultságát, miszerint: "Kubában salsát járnak / az oroszok jól bevodkáznak [...] mi meg örülünk egy húslevesnek."

A mainstreamhez képest alternatívát, vagy legalábbis az alternatív felé hidat ígérő külsőségek ellenére ByeAlex a mainstream minden bénaságát hozó lemezt készített, csak éppen a klasszikus értelemben vett jó énekhang nélkül. Alapvetően jót tenne egy ilyen újszerű szereplő a magyar könnyűzenének, de egyelőre ez inkább csak egy ráosztott, üres szerepnek tűnik, valós tartalom nélkül. C