A rock and rollnak vége - Pozsonyi Ádám a Quartnak

Pozsonyi Ádám (avagy régi becenevén Bucó) a magyar punk egyik meghatározó alakja és krónikása. Játszott számos zenekarban a Kisangyaltól az Anyátokig, saját együttese már jó ideje a Tekintetes Úr (korábban Gecizők), és ő csinálta az egyik legnépszerűbb magyar fanzint, a Genyó Szívó Disztrolyt. Az utóbbi években inkább a Demokrata és a Magyar Hírlap publicistájaként ismert, 44 éves zenésszel arról beszélgettünk, hogy mi a baja a punkkal, a rock and rollal és az internettel, miért nem olvas újságot, és hogy a zenekara miért szünetelt nyolc évig. 

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Azt mondtad, hogy nem olvasol semmilyen újságot, miért nem?

A jelenben zajló események nagy része nem érdekel, de amire odafigyelek, azoknak is a túlnyomó többsége nem tetszik. Amik lekötnek, vagy számomra szimpatikusak, azok valahogy mind a múltban történtek. Ez nem azért van, mert én annyira a múltba forduló ember vagyok, hanem mert egyszerűen a világ rossz felé halad, amit én befolyásolni ugyan nem tudok, de annyi beleszólásom azért van, hogy nem kell követnem minden marhaságot.

De ugye nem az lesz a vége ennek, hogy addig volt jó, amíg Kádár élt?

Ó, nem! Kádár már roppant modern ember volt. Világnézetemhez legközelebb a középkori állapotok vannak, de sajnos annak megélésére nem hinném, hogy alkalmas lennék. Leginkább a századforduló, a Monarchia és a Horthy-korszak művészi-irodalmi közegében lennék otthon. Bár már az is egy romlott korszak volt, de addig még vissza tudnék menni.

De mi akkor a fő baj a jelennel?

Nincs semmi érdekes.

Hát miért nem csinálsz valami érdekeset?

Én csinálok, csak sajnos a többiek nem. Bemegyek egy könyvesboltba, leveszek egy mai kiadású kötetet, és százból kilencvenkilencben nincs semmi. Ha érdekeset akarok keresni, el kell mennem az antikváriumba, és a háromszáz forintos könyvek közt turkálni. De ha rockzenét szeretnék hallgatni – ami egyre ritkábban történik meg –, akkor is vissza kell mennem a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekig. Bár már a rock and roll is egy korcsosulás Vivaldihoz vagy Bachhoz képest. Bármi, amit mutatnak nekem a jelenből, és kicsit is érdekesnek találom, arra egyből rá lehet mondani, hogy ezt a basszushangzást megcsinálták '73-ban, az ének ugyanaz, mint '78-ban, mindenben a múlt köszön vissza.

A punkban mi volt az új?

Punkot nem nagyon hallgatok már, de abban leginkább az energia volt új. Nem is a gitárhangzás, vagy a gúny, a cinizmus, mert az is megvolt már '69-ben. De amit az utóbbi évtizedekben punknak neveztek, mint például ez a Green Day- vagy NOFX-féle pop-punk, azt megcsinálta a Buzzcocks '79-ben. De ez így van rendjén. Amíg a világ világ, lesznek majd Chuck Berry-másolók, Elvis Presley-másolók, Iron Maiden-másolók, Kraftwerk-másolók. Ami egyszer megszületett, az van és mindig is lesz.

És te mit másolsz?

Semmit. Hatásokat persze nálam is találhatsz, ha nagyon kapirgálsz, de a Tekintetes Úrnak a zenei és főleg a szövegvilága olyan, hogy nincs külföldi megfelelője.

A Tekintetes Úr sokáig szünetelt, mi volt ennek az oka?

Egész pontosan nyolc évig. Belefáradtam abba, hogy a zenekart a mai keretek között működtessem. Abba, hogy az embernek másfél éve rámegy, hogy egy felállás végre működjön, végigidegeskedi a dobos magánéletét, a basszusgitáros szakítását, a próbahely óránként kétezer forint, a gitárhúr ennyi és ennyi, a basszusgitár százezernél kezdődik, és aztán a koncertért kap 21 ezer 400 forintot. Ezek nincsenek arányban. Hogy ugyanannak a negyven embernek játsszuk éveken át ugyanazt. Én ennek nem láttam értelmét. Amennyi energiát beleteszek egy próbába, annak a töredékét befektetve írok egy cikket, amivel hússzor annyit keresek. De még talán ez is belefért volna. A legjobban abba fáradtam bele, hogy odamenni, leadni a koncertet, majd éjszakai busszal hazajönni.

De hát ez mindig is így volt, nem?

Igen, viszont már negyvennégy éves vagyok. A húszas éveiben az ember ezt lelkesen csinálja, a harmincas éveiben azt mondja, hogy jó, még csinálom, negyven fölött meg már nincs kedve. Most azért indult újra, mert megismerkedtem egy fiatalemberrel, akivel egy hullámhosszon tudok lenni. Bármilyen hihetetlen is, úgy történt, hogy megkeresett pár fiatal, hogy ők a Tekintetes Úr zenéjén nőttek föl, és annyira szeretnék, hogy újra legyen zenekar, hogy inkább gitároznak vagy akármit csinálnak benne, csak legyen Tekintetes Úr. Én pedig azt mondtam, hogy jó.

Van is állandó felállás?

Van, de nagyon kényelmesen csináljuk. A srácok eljönnek a lakásomra – én nem mászkálok sehova –, ott a '86-ból megmaradt basszuserősítőmön begyakoroljuk a számokat, a dobos két könyvön dobol, majd a fellépés előtt hajlandó vagyok két alkalommal fizetni próbahelyért, ahol lejátsszuk az egész műsort, majd elmegyünk, és fellépünk.

Ez nem ilyen befutott zenész allűr a részedről?

Nem, csak én ennél többet nem tudok vállalni, nekem ennyit ér meg a rock and roll. Számot írni még szeretek, de hogy kilincseljek, erősítőket cipeljek, mászkáljak – azt már nem. Ha hívnak valahová fellépni, elvállalom, feltéve, ha nincs nagyon messze, és az éjszakai buszhoz nem kell sokat gyalogolni. Megjegyzem, én vagyok a legjobban meglepődve, hogy van a zenekarnak közönsége. Gondoljunk bele, nyolc éve nem voltam színpadon, amikor létezett, akkor is mindenhonnan kilógott, soha nem jelent meg vele sehol interjú, senki soha nem reklámozta, és szembement mindennel. A mai világban ez kész csoda. A rajongóknak azt mondtam, hogy évente három-négy fellépés lesz, viszont minden fellépésre lesz egy új szám, mert az roppant kínos dolog, ha az embernek nosztalgia-zenekara van. Két év alatt ebből egy maxi EP-t össze lehet hozni, és ha még lesz bármilyen érdeklődés a zenekar iránt, akkor el lehet abból adni kilencven példányt. Ezek a mai realitások.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

De hát a fanzinedből, a Genyó Szívó Disztrolyból sem fogyott el több. Vagy igen?

Hogyne fogyott volna. Az első például ezer példányban ment el. Hogy mi az oka? Egyrészt a Genyó Szívó baromi jó és baromi új volt, másrészt egy olyan korszakról beszélünk, amikor a Kádár-rendszer kapui és falai hirtelen ledőltek, mi pedig, akik addig feszegettük a kereteket, kirohantunk, és azt mondtuk, hogy hú, zenekart és fanzint csinálunk. Vitt a lendület. Erről szólt '89-90 környékén minden. Ezer példány ma már egy könyvnél is szép példányszám, de akkoriban nemcsak az enyémből ment el annyi, hanem a Második Látásból is. Valamikor a kilencvenes évek második felében csökkentettük ötszázra a példányszámot.

És hogy készült el az az ezer példány?

Valami amatőr nyomdában, fű alatt. Elvittem a Wave lemezboltba húsz darabot, és amikor három nappal később szóltak, hogy elfogyott, csak néztem. Ez ma már elképzelhetetlen, hiszen minden van, mindent lehet.

És ez rossz dolog?

Igen, mert megöli az alkotókedvet. Nézzük meg a dalszövegeket. Amikor egy társadalomban léteznek keretek, az arra ösztönzi az alkotókat, hogy trükközzenek a szavakkal, hogy átmenjenek a falakon. A Hobo Blues Bandben a Bill arról énekelt, hogy „Hosszúlábú asszony, levegőt az orrodon vegyél!". Ezt egy mai zenekar lazán úgy fogalmazná meg, hogy „Szopd le a faszom!". De hát lássuk be, ez nem kunszt. Erre minden hülye képes. A falak ledöntésével csak azt érték el, hogy bárki mondhat akármit, ami a minőség rovására megy. Ma ott van a tizenhárom éves hülyegyerek, akinek van valamilyen számítógépes kütyüje - amihez én természetesen nem értek -, és elnevezi magát valaminek a Gyűrűk urából, azt szép piros gót betűkkel kiírja, és akkor ő egy black metál együttes. Jó, és akkor mi van?

Jó, de abban a korszakban, ahová te vágyódsz, téged nem húztak volna deresre?

Azért ez ennyire egyszerű régen se volt. Ha az ember megsértett egy törvényt, persze deresre húzták, de törvénysértés esetén ma sincs másként, a rendszerre veszélyes gondolkodókat meg pontosan annyira bántották, mint ma. Egy középkori jobbágy, megjegyzem, húsz százalékot adózott, ma meg a jövedelmünk nyolcvan-kilencven százaléka adóra megy el.

Na, hát itt az üzenet, miért nem írsz számot az adórendszerről?

Oké, tegyük fel, hogy megírom, felteszem YouTube-ra, kapok rá húsz lájkot, és akkor mi van? Mi változik? Olyan társadalmi mozgalom, mint amilyen a rock and roll, a beat, a punk volt, akár tetszik, akár nem, nem lesz többet. Bele kell törődni, hogy a rock and rollnak vége. Ez nem baj. A rock and roll a 20. század második felének volt a kifejező formanyelve, úgy, mint ahogy a 19. századé a költészet. Magát az érzést, hogy a gitárt felveszem, és ebből valami születik, azt szeretem, de én is tudom, hogy ebből sokat kihozni nem lehet, és ilyen nyugdíjas módon csinálgatom. Nekem jó, meg még kétszáz embernek. Olyan, hogy Piramis-brigádok alakuljanak, meg Nagy Feró-őrsök, az soha az életben többet nem lesz. Mint ahogy annak is vége, hogy egy könyv elmenjen százezres példányszámban. Ez amúgy csak a Kádár-rendszer hülyesége volt, azt megelőzően is elképzelhetetlen volt, de hát nincs is rá szükség. Ki mondta, hogy minden idiótának remekműveket kell olvasnia?

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Mikor játszottál utoljára a Szigeten?

Húha, talán 2006-ban. Van még Sziget egyáltalán? Én tényleg nem tudom.

Honnét tájékozódsz?

A Facebookról, ami egy rettenetesen káros és undorító találmány. Ugyanúgy az internet léte is egy mocsok: a szellemi élet és a magánélet gyilkosa, én úgy betiltanám, hogy csak na. De ha már van, fel kell szépen használni. A Facebookon egy jól sikerült bejegyzés több emberhez jut el, mint egy fizetett újsághirdetés.

Mennyire befolyásol téged, hogy mi zajlik a politikában?

Mondanám, hogy mint a legtöbb embert, de talán még egy kicsit annál is kevésbé. Engem a pártpolitika nem igazán érdekel. De ugyanazok a problémák érintenek engem is, mint mindenkit: járok a Tescóba, nadrágot a januári leértékeléskor veszek, be kell fizetni a sárga csekket. Ez egyébként szintén nem egy állapot. A húszas években egy hozzám hasonló kaliberű ember nem azzal foglalkozott, hogy a Tescóban nézegeti az akciós sonkát, de ha gond volt, odament mondjuk Herczeg Ferenchez, aki az Új Idők alapító szerkesztője volt, mondván, Kegyelmes úr, kétszáz pengőt esetleg a hónap végéig kérhetnék? Abban a korban a művészeknek arany életük volt. Csortos Gyuláról jegyezték fel, hogy több jövedelme volt, mint Vitéz Nagybányai Horthy Miklósnak.

Hogyan látod ma a magyar punk történetéről írott könyvedet (A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong)?

Büszke vagyok rá, de ma már kicsit másképp csinálnám, ami érthető, hiszen sok év eltelt azóta. Már az is felmerült bennem, hogy ki kéne adni harmadszorra is. Kicsit talán bővíteném információkkal, képekkel, de nagyon nem nyúlnék hozzá, hiszen ez az akkori énem lenyomata. Én nem szégyellem azokat a dolgaimat, csak már nem ott tartok. De az eddigi munkásságomból a legbüszkébb a tavaly megjelent regényemre vagyok, ez a Keskeny Károly élete és kora. Ez azokról a problémákról beszél, és arról a világról, amiről tudtommal az elmúlt ötven évben senki soha nem beszélt.

Te minek tartod magad elsősorban?

Írónak.

És hogy telik egy író napja?

Zömmel úgy, mint a legtöbb lógósnak, hiszen a művészet félig-meddig lógás. Egyébként korán kelek, és korán fekszem. Az univerzum törvényeit be kell tartani, és én úgy gondolom, hogy a Teremtő azért oltja el este a villanyt, hogy ne legyünk ébren, ezért amikor besötétedik, elmegyek aludni, és ha felkel a Nap, akkor lehet nyüzsögni. Sötétben amúgy is veszélyes dolog mászkálni.

Azért '89-ben jól elküldted volna az anyjába, ha valaki a Fekete Lyukból hazaküldött volna aludni.

Persze, de hát ez természetes. Szintén az univerzum törvénye, hogy a fiatalságnak az a feladata, hogy hőbörögjön, az idősebb generációnak pedig az, hogy helyre tegye őket. A fiatalság amúgy sose azért hőbörög, mert igazságot meg szabadságot meg hasonlókat akar, hanem hatalmat, pénzt és beleszólást.

A punkszíntérre jellemző drogozásban mennyire voltál benne?

Semennyire. Még a tömény alkoholt se bírtam soha. Életemben nem dohányoztam, de még füves cigarettát se szívtam. Én '87-ben is elvoltam egy este három üveg kőbányaival a Muter klubban. Abból a pénzből, amit az emberek ezekre elköltenek, lehet venni értelmes dolgokat is.

Fotó: Magócsi Márton - Origo

Kik voltak hatással a gondolkodásodra a fiatalkorodban?

Kamaszkorában az ember a hőzöngéseit együttesek hatására csinálja. Nagy mániám a Beatrice és a P. Mobil volt, aztán az Ős-Bikini, meg jöttek az alternatív és punk dolgok, ahogy mindenkinél. A külföldiek közül pedig elsőszámú és örök kedvencem a Stranglers. Amit a rockzenéből ki lehet hozni, azt ők kihozták. Egyszerre van benne a zenéjükben a monotónia és a dallam, az agresszió és az érzelem, és tud lenni egyszerre bunkó és intellektuális is. 1977 és 1983 között letettek az asztalra hét olyan sorlemezt egymás után, amelyek mindegyike mestermű, és egyik se hasonlít a másikra. Ennél több nem hozható ki a rock and rollból.

És mennyire követed az egykori idoljaidat ma? Például a Fall pályáját figyeled még?

Van még Fall egyáltalán? Bevallom, a kilencvenes évek vége fele már nem éreztem, hogy Mark E. Smith újat tudna mondani. Ugyanazt csinálta a tizenhatodik lemezén is, mint a korábbiakon.

Mit szólsz ma, ha látsz egy piros hajú, részegen randalírozó punkbandát a városban?

Arra gondolok, hogy ha volna egy Magyar Királyi Csendőrség, akkor rájuk szólna, hogy így nem lehet viselkedni, kérem, és tessék azt az összefirkált falat szépen lemosni! Igazán nem vagyok a bolsevizmus híve, de az a jelenhez képest még kisebb fokú rohadás volt. Rajnák, az Ifipark legendás igazgatója egy igazi büdös kommunista volt ugyan, de ezeket úgy vágta volna tarkón, hogy a fal adta volna a másikat. Tegyük azt is hozzá, hogy mondjuk egy '77-78-as punkbanda is kiakadna egy mai hahás tüntetőn, akiről lecsúszik a gatya. De majd húsz évvel később a mai hahás fiatal fog kiakadni azon, aki már annyira életképtelen lesz, hogy ha elkezd esni az eső, nem áll be az eresz alá.

Te mikor írtál valamit a falra utoljára?

Szerintem '87-ben. „Bárcsak háború lenne már!" Ez volt a Kisangyal fő slágere, azt fújtam fel. Nem az volt a legjobb számunk, de annak volt a legbotrányosabb refrénje.

Az zavar, hogy a Kisangyal-számokat nem tudtátok rendes minőségben felvenni?

Igen, mert a Kisangyal egy olyan zenekar volt, amelyik profin is megállt volna a lábán. A legtöbb punkzenekar attól volt jó, hogy az énekes hullarészegen ordibált, meg a kásás gitárhangzástól és a zenéből sugárzó agressziótól. De ha egy CPg-nek mondjuk CD-minőségben kellett volna feljátszani ezeket a számokat, akkor az csak három hang, míg a Kisangyalban voltak rafinériák. A zenekarból húsz évvel később lett legenda, a maga korában nem nagyon értékelte senki.

Hogy látod, 2014-ben van még létjogosultsága a punknak egyáltalán?

A punkkal egyrészt az a gondom, hogy egy rossz válasz volt az adott problémákra, ahogy a francia forradalom is rossz válasz volt az abszolutizmus problémáira, másrészt az, hogy unalmas lett. Az, hogy valakinek összevissza van festve a kabátja, vagy színes a haja, az nem cél volt, hanem eszköz. De pár év elteltével ez már cél lett, és a nagy szabadságból kialakult az, hogy meg lett mondva, milyen kabátban, milyen bakancsban, milyen színű cipőfűzővel milyen jelszavakat kell kiabálni, milyen zenére. Ehhez képest a Kabos Gyula-i kispolgár egy szabad ember!

A fiatalkori barátaid hogy élték meg azt a korszakot?

Jó pár barátom van, aki tönkrement a rock and rollban, és későn vették észre, hogy ezt hagyni kellett volna. Most ott vannak mind negyven és ötven között, nem értenek semmihez, nincs családjuk, és nincs egy vasuk sem. Ha az ember erre huszonöt évesen rájön, még léphet, de ebben a korban már késő. És akkor felteheti a kérdést, hogy mindezért mit kaptam cserébe? Párszor megverték koncerten, elköltött kurva sok pénzt, tönkrement a mája, az apjával nincs beszélő viszonyban harminc éve – hát, nagy bolt volt.

Te jókor szálltál ki a rock and rollból?

Én igazából benne se voltam. Amikor elvittek középiskolásként a rendőrök, nem akarták elhinni, hogy gimnáziumba járok. Engem a punkban - naiv emberként - két dolog fogott meg: a művészet, vagyis érdekes gitártémák, új gondolatok. Illetve az, hogy a megszálló orosz hadsereg és a rendszer ellen lehetett lázadni. Egy idő után azonban kiderült, hogy ezek a dolgok rajtam kívül alig érdekelnek pár embert. A többséget csak az érdekelte, hogy hol lehet berúgni, és kit lehet megverni, meg hogy ki az alfahím a társaságban.

Mégis azt írtad a könyvedben, hogy meggyőződésed, hogy a magyarországi punk világszínvonalú volt.

Ez így van. A magyar punknak volt egy sajátos, magyar arculata, ahogy a magyar rocknak is. Ez nem attól függ, hogy valaki hányszor használja a „magyar" szót. A P. Mobil számomra kategóriákkal magyarabb, mint a Kárpátia. A P. Mobil első lemezén meg kell nézni azokat az arcokat, ott az eszpresszó előtt, azokkal a bajuszokkal, meg amikről a számok szólnak, és az amilyen nyelvi leleménnyel van megfogalmazva. Ez sokkal magyarabb érzés, mint azt kiabálni, hogy vesszen Trianon - amivel én amúgy személy szerint egyetértek. A magyar punknak is volt egy olyan vonala, aminek a dallamvilága ilyen magyaros volt: a Biztonsági Tanács, a Kizárt Dolog, vagy a Kisangyal például. Azért félreértés ne essék, ez az egész punk egy jó móka volt, és a mai világ egyik bűne, hogy ez a nagy korlátnélküliség elveszi az embertől a mókázás örömét.

Többször is panaszkodtál a rock and rollra, mi a problémád vele?

Ha megnézel egy 1932-es filmhíradót, vagy egy '62-est, semmi változást nem lehet észrevenni. A politikai jelszavakat leszámítva. Aztán berobbant a beatzene, és többet rombolt a társadalom szerkezetén, mint korábban száz év. Annak idején mindent elkövettünk azért, hogy a szocializmus megszűnjön, de ma azt mondom, hála istennek, hogy nem sikerült. Az a rendszer ugyanis konzerválta a folyamatokat. Ha az nincs, akkor most alig lennének magyarok az utcán itt is, mint ahogy Nyugaton tele vannak a városok afrikai és ázsiai bevándorlókkal. Szóval utólag örülök, hogy volt a Kádár-rendszer.

Akkor mégis csak eljutottunk oda, hogy addig volt jó, amíg Kádár élt.

Mielőtt bárki félreértené, nem, én nem szerettem azt a rendszert és most sem értek egyet vele, de a kisebbik rossz volt.

Mikor voltál utoljára külföldön?

1986-ban voltam Bécsben lemezeket venni, '88-ban pedig Nyugat-Berlinbe hívtak bennünket a Kisangyallal. Emlékszem, leszálltunk a vonatról részegen, gitárokkal, rengeteg szegeccsel, és nem várt senki a pályaudvaron. Az kínos volt. Azóta egyszer voltam Párkányban, de azt meg nem tekintem külföldnek. De egyébként nem is érdekel. Mi érdekes van kint? Engem nem érdekel se Amerika, se London, se Párizs. Feleslegesnek tartom a helyváltoztatást. Egyik kedvenc korszakom az a Pató Pál-féle világ, a 18. század második fele, amikor itthon gyakorlatilag megállt az élet. Semmi változás. Angliában meg Hollandiában már gyerekmunka volt, nálunk semmi, csak a végtelen nyugalom.

Azt még a küldetésednek érzed, hogy a liberálisokat ostorozd?

Már nem annyira. Azt hiszem, már elmondtam mindent, és amúgy sem ugyanott vannak a frontvonalak, ahol tíz éve voltak.

Fontos neked, hogy mi lesz április 6-án?

Persze. Az egyfajta ködevés, hogy én nem megyek el választani, mert minek. Milyen ember az, akinek a saját jövője nem számít? Magyarország régóta nem szuverén állam, és a lényeg, hogy ebből a szűk játéktérből mit tudunk kitotózni.