Március közepétől játssza a Duna TV a megfilmesített művét. A Kossuthkifli szürreális reformkori kalandregény, de közben nagyon mai magyar történet is. Érez párhuzamokat a könyv és az aktuális közéleti-politikai események között?
Vannak párhuzamok, bár ezt először nem is vettem észre. Egy olvasóm hívta fel a figyelmet a szerinte áthallásos jelenetekre, de azt hiszem, a magyarok mindig minden konfliktushelyzetben széthúznak, legyen szó 1849-ről vagy a jelenről. Egy történész barátom a magyar történelmet egyenesen a széthúzás szemszögéből akarja megírni, a honfoglalástól napjainkig. Ha valami párhuzamot lát, akkor az ebből adódik: válságos időkben eléggé egyformán működünk.
Simicska Lajos például kalandregénybe illő stílusban ostorozza volt munkatársait. Erről mit gondol?
Megvan róla a véleményem, de magánügynek tekintem, ez az ő dolga.
Sajtóértesülések szerint azért kellett átadnia a Magyar Nemzet hétvégi mellékletét, mert a vezetés a magazint is harcosabbá, politikai színezetűvé tenné.
Nézze, minden darabhoz kell egy szereplő. A laptulajdonos vagy főszerkesztő dönt az újság hangvételéről, ha politikát akarnak, megtalálják hozzá a megfelelő embert. Szerintem erre nem lenne szükség, az olvasók szerették az apolitikus társadalmi-kulturális hétvégi háttérmagazint is. Az indok egyébként nem ez volt, nem ezért küldtek el. Hogy miért, arról nem szeretnék beszélni.
Mégis, 40 évet töltött el a Magyar Nemzetnél. Mit érez most, hogyan tekint vissza az elmúlt időszakra, az újságra?
Én még a Pető Tibor-féle lapba léptem be, 1975-ben, pár évvel Mihályfi Ernő halála után. Azóta láttam sokféle Magyar Nemzetet, a Hazafias Népfronttól a francia tulajdonú újságig. A mostani változat már nem a nyugodt konzervatív, józan hangú újság, ahova mi beléptünk, ahova újságíró-nemzedékek szerettek volna tartozni.
Hogy tetszik a megfilmesített regénye, ilyennek képzelte?
Igen, pont ilyennek, és ezt nem udvariasságból mondom. Megdöbbentem, amikor először láttam a hat részt, mintha megelevenedett volna a korábban csak fejben látott eseménysor. Rudi (Rudolf Péter, a rendező – a szerk.) azt a hiányt is profin kitöltötte, amire én nem gondoltam, nagyon hasonló módon gondolkodtunk a könyvről.
A forgatókönyv írásában ugyanakkor nem vett részt. Miért?
Én akkor egy másik regényben voltam benne, a Vakondűzőben, nem tudtam kétféle dolgot csinálni. A forgatókönyv ráadásul hatalmas szövegmennyiség, nem lett volna rá kapacitásom. Ettől függetlenül sokszor segítettem a forgatás közben, kérték és meghallgatták a tanácsaimat.
A sorozat szinte szó szerint átveszi a Kossuthkifli cikornyás nyelvezetét. Ez nem lesz akadálya a megértésnek? A néző könnyen elkapcsolhat, ha egy párbeszédből két perc után is alig ért valamit.
Nem tudok egy néző fejével gondolkodni, de szerintem nem jelent különösebb akadályt, sőt helyenként kifejezetten vicces a régies nyelvezet. Mai nyelven nem lett volna érdemes megírni a sztorit, de az avítt formákat is kerültem, helyette kikísérleteztem egy régiesnek ható nyelvet, mai nyelvtani szerkezetre átültetve.
Regényeiben visszatérő szereplő a kalandor: az Alszik a doki Betlehemben egy halálba züllő csavargó, Pogácsás Jani életéről szól, A Vakondűző főhőse szintén vándor, de csavarognak a Kossuthkifli szereplői is. Miért érdekes ez a létforma?
Részben azért, mert így egyszerre sokat tudok megmutatni: egy-két karakter életén keresztül például a rendszerváltás utáni Magyarország teljes társadalmi keresztmetszetét. Másrészt, valószínűleg én is ilyen karakter vagyok, nem tartozom igazán sehova, nem vagyok hajlandó vállalhatatlan, jobb vagy baloldali alkuk megkötésére, nem tetszik az sem, amikor a politika próbálja kisajátítani az erkölcsöt.
Erről egy tavalyi interjúban is beszélt: akkor azt mondta, kiszáll a kortárs irodalomból.
Ez meg is történt azóta. Számomra már vállalhatatlan a közeg, erről van szó. Nem akarok részt venni a főleg politikai alapú adok-kapokban, nem szeretném, hogy bármilyen oldalról is megbélyegezzenek balliberális zsidóbérenc vagy fasiszta íróként, ahogy korábban mindkét billogot megkaptam.
A gasztroirodalom asztalára is letett könyveket. Ennek is vége?
Ezt a vonalat még talán folytatnám, bár most csak magamnak, a fióknak írogatok. Az Ede a levesben összeállításakor Cserna-Szabó Bandival a magyar konyha mítoszoktól megfosztott alapjait próbáltuk megkeresni, ezzel azóta is foglalkozom. Néhány írást a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában közöltem, de kilőtték alólam a lovat.
Szakított az irodalmi közeggel, el kellett hagynia a Magyar Nemzetet. Mi jön most?
Nem csak ezek változtak: még nem mondtam senkinek, de a Magvetőtől is kiléptem, és átszerződtem a Helikonhoz, ami egy régi, azóta átdolgozott regényemet, a Fültől fülig-et publikálja majd, talán a könyvhétre.
Dolgozom még régi, egyperces, vagy inkább „fürdőnadrágos” novelláimon is, ezeket válogatásban adnám ki, új regényt viszont nem tervezek. Persze soha nem mondd, hogy soha.
Mi jön most? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Nem tudom, hogyan tovább, de az ember életében kellenek ilyen nyugvópontok, ahonnan továbbléphet.