Mi köze az apakomplexusnak a demokráciához?

A komplexusukról levált emberek nem várják ölbe tett kézzel, hogy politikus anyukák és apukák oldják meg helyettük a problémáikat.

Az alkotmányozási (pardon, alaptörvénykezési) hercehurca kapcsán többször elgondolkodtam, vagy inkább csak elábrándoztam, milyen lenne az az alkotmány, amelyet szívesen tartanék az éjjeliszekrényemen, már ha volna ilyen bútordarabom.

Leginkább valamiféle modern Tao Te Kingre gondoltam, 21. századi Marcus Aurelius-aforizmákra vagy Montaigne-esszékre, 100 oldalnyi, újrahasznosított papírra nyomott eligazításra, amely segít rendezni végre közös dolgainkat, és amelyet hamuban sült pogácsaként adhatnánk minden 18. életévét betöltött fiatalember kezébe, mert tényleg mondana valamit arról, hogy is néz ki egy jól működő közösség.

Egész sorsunkat meghatározzák

Azt hiszem, az én alkotmányom első mondata megegyezne a delphoi jósda elhíresült feliratával: ismerd meg önmagad! Mióta Freud a 19. század végén feltalálta a pszichoanalízist, több tonnányi szakirodalom született, amely végeredményben ezt az egyetlen, rövid mondatot járja körbe újra meg újra: mit jelent megismerni önmagunkat, egyáltalán, mit jelent a megismerés és ki az az önmagunk, akire vizsgálódásunknak irányulnia kell?

Miként befolyásolják életünket a pozitív vagy negatív anya-, illetve apakomplexusok Forrás: flickr rolands lakls

A józan paraszti ész számára a delphoi felszólítás éppoly értelmetlen, sőt nevetséges hókuszpókusz, mint a freudi, jungi, berne-i vagy akármilyen lélekkurkászás, mert hát ki ne ismerné önmagát? Ha arra kérnénk az embereket, fejezzék be ezt a mondatot: én olyan ember vagyok, aki…, legtöbben valószínűleg hosszadalmas felsorolásba kezdenének, számba véve jó és kevésbé jó tulajdonságaikat.

A pszichoanalízis nagy felfedezése éppen az, hogy az ember nem feltétlenül azonos a tulajdonságai összességével.

Karakterünket, érzéseinket, cselekedeteinket, egész sorsunkat sokkal inkább olyan motívumok határozzák meg, amelyeknek nem vagyunk tudatában: azok az ősi tapasztalatok, melyeket még preverbális korszakunkban szereztünk, apró gyerekként.

Ezek a benyomások, éppen azért, mert még nem tudtuk szavakba, gondolatokba önteni őket, a zsigereinkbe ivódtak, és anélkül, hogy felismernénk, meghatározzák az élethez, az emberekhez és önmagunkhoz való viszonyunkat.

Lehet, hogy nem is a saját életünket éljük

Verena Kast, svájci pszichológus, jungiánus analitikus A személyiség születése című könyvében (amely néhány évvel ezelőtt már megjelent magyarul a Park kiadónál Apák-lányok, anyák-fiúk címmel) arra tesz kísérletet, hogy közérthető módon, esetleírásokkal illusztrálva bemutassa, miként befolyásolják, vagy akár akadályozzák életünket a pozitív vagy negatív anya-, illetve apakomplexusok.

Verena Kast Forrás: lptw.de

Az alaptétel leegyszerűsítve a következő: a kisgyerek nemcsak fizikai lényként van kiszolgáltatva a szüleinek, illetve az őket helyettesítő személyeknek, hanem pszichésen és mentálisan is. Az, ahogyan a gyerek a világot és benne saját magát érzékeli, teljes mértékben legszűkebb környezetének reakcióitól függ. A szülők félelmei és örömei, agressziója és gyengédsége, elfogadása vagy elutasítása, önmagukhoz és egymáshoz való viszonya életre szóló „tudással” látja el a gyereket.

Ez az ősi tudás olyan mélyen beleivódik személyiségünkbe, hogy sokszor genetikai örökségként tekintünk rá, pedig valójában nem más, mint tanult reakciók halmaza, amelyek komplexusok révén tapadtak ránk. Minden ember anya-, apa-, sőt akár testvérkomplexussal megterhelve vág neki az életnek, és sokan olyannyira azonosítják magukat ezzel a komplexushalmazzal, hogy fel sem merül bennük, talán nem is a saját életüket élik.

Forrás: Origo

A társadalmunk alapvetően apakomplexusos

A könyv egyik nagy erénye, hogy sikerül összezavarnia a komplexusokról alkotott felületes elképzeléseinket. Az, hogy egy komplexus eredetileg pozitív, önmagában nem garancia arra, hogy a komplexus hordozójának könnyebb dolga van, mint egy negatív anya- vagy apakomplexussal birkózó illetőnek. A lényeg ugyanis mindkét esetben a leválás: ahhoz, hogy a saját életünket éljük, vagy Erich Fromm szavaival megszülessünk, mielőtt meghalnánk, mindenképpen le kell válnunk apa- és anyakomplexusunkról, akár pozitív, akár negatív volt eredetileg.

Bár a negatív anya- vagy apakomplexussal élők általában több problémával küszködnek, több szenvedést élnek át, folytonos harcot vívnak önmagukkal és/vagy a külvilággal, mégis – sőt éppen ezért – több esélyük van rá, hogy komplexusaikból kitörjenek, és rátaláljanak valódi énjükre, mint azoknak, akik egész életükben – többnyire persze öntudatlanul, a külső elvárást interiorizálva – nagyra becsült szüleik útját járják.

Verena Kast, talán éppen ezért is, nagy hangsúlyt fektet könyvében az eredetileg pozitív anya- és apaminták lehetséges következményeinek bemutatására, valamint arra is rámutat, hogy a társadalmi elvárások milyen mértékben befolyásolják a különféle komplexusok elfogadottságát. Az európai társadalom alapvetően még mindig patriarchális, vagyis apakomplexusos mondja Kast.

A szeretetért újabb teljesítményeket kell produkálniuk

Az eredetileg pozitív apakomplexusos férfiak, sőt nők is sokkal jobb pozíciót tudnak kivívni maguknak a társadalomban, mint a pozitív anyakomplexussal rendelkezők. A pozitív apakomplexus következménye ugyanis tiszta formájában a „talpig becsületes ember”: kötelességtudó, tekintélytisztelő, rendszerető, megbízható, állandóságot kedvelő, gyakorlatias, hatékony. Hogy egy kissé rugalmatlan, néha kényszeresen precíz, a szokások rabja, kevéssé kreatív és nem éppen fantáziadús, az a munkáltatókat (pláne a szavazatokért ácsingózó politikusokat) nem szokta zavarni.

Az anya- és apakomplexusukról kellően levált emberek több felelősséget vállalnak Forrás: flickr / dave bleasdale

Míg a pozitív apakomplexusú emberek úgy érzik, a szeretetért újabb és újabb teljesítményeket kell produkálniuk, az eredetileg pozitív anyakomplexussal rendelkezők szerint ab ovo mindenkinek joga van élni, szeretni és szeretetet kapni, az élet örömeiből részesülni. Általában színes fantáziájú, kreatív, harmóniára törekvő emberek, ám ha benne ragadnak az elfogadó, oltalmazó anyai légkörben, vagyis nem válnak le komplexusukról, passzívvá, döntés- és életképtelenné válhatnak.

Akkor majd a politikusokat is testvéreinknek tekintjük

A könyv olvasása közben az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés, honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy egy adott helyzetben valóságosan vagy komplexusosan reagálunk-e? Verena Kast válasza egyértelmű: a komplexusos reagálást arról ismerhetjük fel, hogy mindig végzetszerűen egyforma. Minden olyan helyzet, krízis, kapcsolati vagy munkahelyi probléma, amely újra és újra, szinte klisészerűen ismétlődik az életünkben, komplexusos gócra utal, amelynek érdemes utánajárnunk.

Természetesen a komplexusok senkinél sem jelentkeznek olyan vegytisztán, mint ahogy azt Verena Kast a kiragadott példákkal elénk tárja. A pszichológiai önmegismerés nem úgy működik, mint az asztrológia: megnézzük, melyik jegybe tartozunk, és már magyarázatot is kapunk énünk és sorsunk nagy kérdéseire. Verena Kast komolyan veszi a delphoi jósda feliratát, és azt állítja, az önismereti munkát egyetlen ember sem spórolhatja meg. Az egyén szintjén a tét az, hogy elszalasztjuk-e a saját életünket, a politika szintjén pedig ezen áll vagy bukik egy igazságosabb és harmonikusabb társadalom kialakulásának esélye.

„Ami a politika szintjét illeti – olvashatjuk a könyvben –, az anya- és apakomplexusukról kellően levált emberek több felelősséget vállalnak, nem várják ölbe tett kézzel, hogy a politikus anyukák vagy politikus apukák végre tegyenek valamit, hogy aztán rögtön csepülhessék őket. Talán akkor majd a politikusokat inkább a testvér helyzetében látják: ez a testvér most éppen a nagy közösség együttélésének tervezésével és szervezésével foglalkozik, de később mások léphetnek a helyébe. És maguk a politikusok is ’testvéri’ helyzetben láthatnák egymást.”

Verena Kast feladta a leckét. Nem csak azt a kérdést kell feltennünk magunknak, valóban felnőtt, autonóm személyiségekként hozunk-e döntéseket az életünkben, hanem hogy engedjük-e a gyerekeinknek, hogy mások legyenek, mint mi vagy csak reprodukálni szeretnénk magunkat általuk?