Régi vágyam, hogy ezt a tudást felébresszem a férfiakban

Boldizsár Ildikó meseterapeuta

Mesél elítélteknek, haldoklóknak, szülő nőknek, bántalmazott vagy gyermekotthonban élő gyerekeknek, iskolásoknak és tanároknak, problémákkal küszködőknek és önismeretre vágyóknak, mindenkinek, aki meghallgatja. Mesekutató, meseterapeuta, meseíró, a néprajztudomány kandidátusa, de főként mesemisszionárius, aki a felnőtteknek akarja visszaadni azt, ami eredendően az övék volt. Boldizsár Ildikóval beszélgettünk.

• A keleti meseszoknyáját is fölvette.
• Mit árul el egy kislányról, hogy Andersen Kis hableánya a kedvenc meséje?
• A mesék visszakerülése a felnőttek életébe szerinte most virágkorát éli.
• A mese nem gyógyít meg senkit. A mesén keresztül megnyíló út és világkép gyógyít.

Azt javasoltad, a lenti indiai teázóban találkozzunk, de a fotós kolléga kérésére, a jobb fényviszonyok miatt, mégis idefent telepedtünk le. Pedig hozzád nagyon passzol a keleti hangulat.

Hát igen, ott a földön ülhetnénk, az nagyon jó lenne. Még a keleti meseszoknyámat is fölvettem. (nevet)

A meséken keresztül jutottál el a Kelethez?

Nem, én eredendően keleti nőnek születtem, de jó időbe beletelt, mire erre rájöttem. Valójában csak az utóbbi két évben tudatosodott bennem, mennyire keleti módra viszonyulok a világhoz, mennyire úgy szeretnék élni, ahogy a keleti mesehősök. Egy nyár alatt 4500 oldalnyi keleti mesét olvastam el, és rájöttem, hogy ez az én világom.

A keleti mesehősök irigylésre méltó dolgokat tudnak Fotó: Polyak Attila - Origo

Mi az alapvető különbség a keleti és nyugati mesék között?

A keleti mesehősök irigylésre méltó dolgokat tudnak. Nem cselekedni, megoldani, megvédeni, legyőzni akarnak, hanem azzal foglalkoznak, amit az élet eléjük hoz. Beleállnak a sorsukba. Nem keresik a kihívásokat, azok maguktól elérik őket. Ha pedig valami tragédia történik velük, nem esnek kétségbe, nem kapkodnak, hanem megállnak, és várnak: mit lehet ebből kihozni? Hogyan fordíthatom ezt a helyzetet a javamra? Szóval magukon kezdenek el dolgozni, nem a külvilág megváltoztatásán.

Nincsenek is segítőik? Állatok, tündérek, jó boszorkányok?

Igazából egyetlen segítőjük van, a történetmondás. Gondoljunk csak Sahrazádra. Szinte az összes keleti hős úgy szabadul meg szorult helyzetéből, hogy elkezd mesélni. Azoknak az embereknek, akik projekt alapon élik az életüket, teljesítményorientáltak, nem rendelkeznek a ráhagyatkozás, elengedés, szemlélődés képességével, általában a keleti mesék segítenek, ha úgy érzik, elfáradtak, kiégtek. Viszont nagyon sokan azzal küszködnek, hogy képtelenek a cselekvésre, a változtatásra, a kilépésre megszokott életükből, nekik az európai mesék mutathatnak utat.

Gyerekkori szerelem nálad a mese, vagy intellektuális kerülő úton, felnőttként éreztél rá a műfaj szépségére?

Nagyon sokat és mindenfélét olvasó kislány voltam, de a mesékhez csak felnőttként jutottam el, egyetemista koromban.

Volt egy konkrét élmény, amitől kezdve mesemegszállott lettél?

Nem voltam valami boldog fiatal. Sokat tépelődtem, kerestem az életem értelmét, hogy mi lenne az én utam. És az tényleg csoda volt, amikor először döbbentem rá a mesék kapcsán, hogy nem ez a legfontosabb kérdés. Nem úgy van, hogy az ember előbb rájön arra, hogy mi dolga van, aztán elindul, hanem fordítva.

Menni kell egy úton, meg kell küzdeni az elénk kerülő kihívásokkal, és ez majd alakítja az embert. Az európai mesékből megtanultam cselekedni, céltudatos lenni, a keleti mesékből pedig megtanultam elfogadni. És ez a kettő ma már boldogító egységet alkot bennem: tudom, mi az, amiben ható, alakító tényezőként kell részt vennem, és mi az, amit egyszerűen úgy kell hagynom, ahogy van.

Majdnem 30 éves voltam, amikor rájöttem, hogy csak sajnáltattam magam kis hableányként Fotó: Polyak Attila - Origo

Mit árul el egy kislányról, hogy Andersen Kis hableánya a kedvenc meséje?

Ha arra a kislányra gondolsz, aki én voltam, akkor meg nem értettséget, kommunikációképtelenséget, önmaga elaprózását, a legértékesebbtől való megválást egy rossz alku miatt.

És elvágyódást abból, amiben van?

Hát, lássuk be, Dunaújvárosban születni sem egy nagy truváj. (nevet) Sokáig nem tudtam kapcsolódni a körülöttem lévő világhoz. Magányos kislány voltam, aki a Duna-parton, a fák és a madarak között tudott otthonra találni.

Gondolom, már sikerült túllépned a Kis hablány problematikán.

Nagyon sokára! Majdnem 30 éves voltam, amikor rájöttem, hogy csak sajnáltattam magam kis hableányként, csak tetszelegtem a meg nem értett nő szerepében. Egy páciensem ébresztett rá, hogy ez a kis hableány egyáltalán nincs rendben. Ő nem tudta, hogy ez az én mesém, ő a saját élettörténetéről beszélt, de nekem leesett a hályog a szememről, és megértettem, hogy amit a kis hableány önmaga és a királyfi ellen elkövet, az tényleg nem oké. A felismerés után sikerült megváltoztatnom magamban és az életemben bizonyos dolgokat, és azóta ez a mese már nincs velem.

A meseterápiát saját magadon tapasztaltad ki?

Igen, de akkor még nem tudtam, hogy ez a neve. Benne voltam történetekben, amelyek erősen hatottak rám, de évtizedek teltek el úgy, hogy nem tudatosan csináltam, amit csináltam. Láttam, hogy a mese működik, de nem tudtam, hogyan és miért. Talán éppen ezért, az ösztönösség miatt lett jó terápiás módszer belőle. Tulajdonképpen a tanítványok, barátok, érdeklődők unszolására kezdtem el szisztematikusan feldolgozni, megérteni magát a mechanizmust.

A mesén keresztül megnyíló út és világkép gyógyít Fotó: Polyak Attila - Origo

1996-tól már jártam kórházakba mesét mondani beteg gyerekeknek, és megtapasztaltam, hogy a gyerekek jobban lesznek mesehallgatás után. 2000 elejétől már egyéni páciensekkel is dolgoztam, de csak tíz évvel később lett elmélet a gyakorlatból. Az kemény munka volt ám, amikor le kellett írni, hogy amit csinálok, az miért működik.

Mi a különbség a között, ahogy a pszichoanalízisben alkalmazzák a meséket és a te módszered között?

Marie-Louise von Franz, Verena Kast, akiknek a könyvei magyarul is elérhetőek, meséket, mesei szimbólumokat használnak arra, hogy valamit megértsenek a kliens életéből. A metamorfózis-meseterápiában nem a szimbólum a lényeg. Ez egy analógiás mágián alapuló módszer, vagyis a mesében megjelenő világkép szerinti életet kell az emberben működésbe hozni, aktivizálni. Nem a mese megértésén van a hangsúly, hanem az életünk, a gondolkodásmódunk megváltoztatásán. A mese nem gyógyít meg senkit. A mesén keresztül megnyíló út és világkép gyógyít. Mert bekapcsolja az embert a teljességbe, az univerzális rendbe.

Ez azért sokaknak nagyon lilán hangozhat…

Az emberiség egy ideje nem tudja, miféle szellemi kincsekkel rendelkezik. De ezzel én nem sokat törődöm. Én azokkal törődöm, akik eljönnek hozzám, és a mesék segítségével próbálnak életre kelteni magukban olyan erőket, amelyekre az élethez szükségük van. És azt látom, hogy a mesék és mítoszok segítségével valóban tovább tudnak lépni.

Úgy sejtem, hogy a tanítványok, érdeklődők túlnyomó többsége nő.

Egyre több a férfi a tanfolyamaimon, az előadásaimon és a csoportjaimban. Olyannyira, hogy júniusban kifejezetten férfiakból álló csoportot fogok vezetni. Ennek azért örülök különösen, mert régen a mesemondók többsége férfi volt. Régi vágyam, hogy ezt a tudást felébresszem a férfiakban.

Most például börtönben dolgoztam egy hónapig. Életem egyik legmeghatározóbb munkája volt. Bebizonyosodott, amit mindig is sejtettem, hogy a férfiakban mennyire jelen van a létezésünk alapjait érintő varázsmese-struktúra. Volt ott egy 24 éves fiú, aki a hetedik foglalkozás után a kezembe nyomott egy kockás füzetet. Azt mondta, fogalma sem volt róla, hogy őbenne ennyi történet van, de elkezdett meséket írni. Az ő írása, A cigány királyfi most a hónap meséje a honlapomon. Soha nem meséltek neki, ott tett szakmunkásvizsgát a börtönben, ahol négy és fél éve él. Hallott tőlem 14 mesét, mire megszólalt benne is a mesemondó, és azóta árad belőle a mese.

A börtönben is azt kérdezték tőlem: maga tényleg azt hiszi, hogy ez segít? Fotó: Polyak Attila - Origo

Nem nagyon nehéz feldolgozni ezt? Felcsillantasz valamit egy nehéz sorsú ember előtt, aki aztán visszakerül a kemény hétköznapokba.

Igen, de ez benne a szép is. Minden kaput igyekszem megmutatni, minden kulcsot a kezébe adni a mesékkel, de a felelősség az övé, hogy mit tud ezzel kezdeni. A börtönben is azt kérdezték tőlem: maga tényleg azt hiszi, hogy ez segít? Mondtam, hogy én nem akarok maguknak segíteni, nem azért jöttem. Hát akkor meg minek jött? Fantasztikus beszélgetés kerekedett ebből, aminek a végén oda jutottak, hogy a mesék tényleg segítenek nekik, mert remény van bennük. Többek között annak a reménye, hogy az ő életük is lehet másmilyen.

Vannak traumák, amiket nem lehet begyógyítani. Nem is ebbe nyúlunk bele, ha például bántalmazott vagy gyermekotthonban élő gyerekekkel dolgozunk, hanem megnyitunk egy másik világot számukra. Ez az a teljes világkép, hagyomány által megőrzött tudás, amibe bele lehet lépni, és lehet dönteni, hogy e szerint fogják-e élni az életüket, vagy sem. Minden páciensem így gyógyul meg. Hogy feltárul előtte egy másik létezési mód, amit nem ismert, vagy nem mert kipróbálni addig.

Biztos vagy benne, hogy minden mese igazat mond? Elvégre az emberiségnek nem csak pozitív hagyományai vannak…

Nem vagyok benne biztos. Különösen azért nem, mert nagyon sok mese az évszázadok során komoly szövegromláson ment keresztül, és már nem azt a világrendet tükrözi, ami eredetileg kódolva volt benne. Nem minden mese alkalmas terápiás célra. A meseterapeutának meg kell tanulnia felismerni, hogy a 2000 mesetípusból melyik alkalmas arra, hogy egy bizonyos élethelyzetben segítsen. De arra minden mese jó, hogy tükörként funkcionáljon, mert megmutatja, hogyan viselkedünk egy adott helyzetben. Ezeket a „tükörképeket” aztán felül lehet írni, meg lehet változtatni.

„Ez csak mese”, mondjuk gyakran, ha valamit nem tartunk igaznak, valóságosnak. Te viszont azt állítod, hogy a mese maga az igazság.

Miután az emberek elveszítették a kapcsolatot a természetfelettivel, az univerzális értékrenddel és saját belső valójukkal, a mese már csak értelmezhetetlen motívumhalmaz maradt számukra. Ekkor jött el az a pillanat, hogy már csak a gyerekek értették meg a meséket, mert az ő világképükkel még harmonizált az ott elrejtett igazság. A felnőttek pedig azt mondták rá, hogy nem igaz. Pedig a mese igaz. Éppen ez az a tudás, aminek visszahozásán fáradozom.

A felnőtteknek akartam visszaadni azt, ami eredendően az övék volt Fotó: Polyak Attila - Origo

Amikor 32 évvel ezelőtt elkezdtem ezzel foglalkozni, a köztudatban már nem éltek a mesék. Óriási dolog, hogy megélhettem a népmese felvirágzását, sőt a devalválódását, felhígulását is. Ma már minden mese. Mesekert, meseóvoda, mesevécé, mesemese…

Ez persze a te aspektusodból igaz, de ha azt nézzük, hány gyerek kapja meg Magyarországon a mindennapra való mesetáplálékát, akkor nem ilyen rózsás a helyzet.

Persze, ez is igaz. Sokkal kényelmesebb a mai szülőknek a képernyő elé ültetni a gyerekeket. De azért hadd mondjam el, hogy amikor elkezdtem ezt a – nevezzük így – mesemissziót, elsősorban nem a gyerekekre koncentráltam. A felnőtteknek akartam visszaadni azt, ami eredendően az övék volt. Mert a mese csak a 19. század végén lett a gyerekeké. Világhódító Nagy Sándornak még mesemondói voltak, azt mondta, azért tartja őket, hogy megőrizze az éberségét. De nem csak róla van szó. A felnőttek hétköznapjainak része volt a mesehallgatás, mesélés. És ez, a mesék visszakerülése a felnőttek életébe, szerintem most virágkorát éli.

Te magad is írsz meséket. Ezek szerint hiszel abban, hogy hozzá tudsz adni valamit a meglévő hatalmas mesekincshez?

Ha az emberben óhatatlan vágy támad, hogy közöljön valamit a világról szerzett tapasztalataiból, akkor keres egy formát, amiben ezt át tudja adni. Ha nekem mondandóm van a világról, akkor azt csak mesében tudom közölni. De ezek a mesék az én saját tudatom termékei, nem a kollektív tudat megnyilvánulásai, mint a népmesék.

Sokkal jobban izgat, hogy másoknak segítsek belső világuk felfedezésében és megértésében Fotó: Polyak Attila - Origo

Valójában a te meséid is inkább felnőtteknek szólnak?

A jó műmesék felnőtteknek és gyerekeknek is érvényes igazságokat tudnak közvetíteni. Csak más rétegét érti meg a gyerek, és mást a felnőtt. De én egy ideje már nem foglalkozom műmesékkel. Sokkal jobban izgat, hogy másoknak segítsek belső világuk felfedezésében és megértésében.

Hogy néz ki egy terápiás folyamat a gyakorlatban? Megkeres téged valaki azzal, hogy megrekedt az élete, nem tud túllépni egy problémán, és akkor te…

Minden szituációban máshogy használom a meséket. Nem mindegy, hogy állami gondozottakkal, transzplantáción átesett gyerekekkel, szülő nőkkel, haldoklókkal vagy elítéltekkel, csoporttal vagy egyetlen emberrel dolgozom. De az alap ugyanaz: a fejlődéshez, továbblépéshez a mesében keressük az útmutatást. Az első kérdésem mindig az, miben vár segítséget a meséktől? Ha ezt meg tudja fogalmazni, akkor könnyen megtalálom azt a mesét, amelyikben ott rejlik a válasz a kérdésére.

A mese egy fejlődési utat mutat meg. A hős a történet végére megváltozik, szert tesz valami olyan képességre, amit a mese elején még nem birtokolt. Tehát az első lépés, hogy pozicionáljuk, hol tart ezen az úton a hozzám forduló ember. Hol látja magát a mesében? Mi az, amin már túl van, mi vár még rá? Soha nem értelmezzük a mesét, nem fejtjük meg a szimbólumokat. Van egy út, és ennek állomásait aktivizáljuk a kliens személyiségében.

Fontos, hogy úgy fogadjam el a hozzám fordulót, ahogy van Fotó: Polyak Attila - Origo

A gyógyulás ott kezdődik, amikor a mese belsővé válik. Amikor már nem kívülre mutogatunk, nem azt mondjuk, hogy a szerencsétlenségünk oka az anyánk, az apánk, a társadalom, hanem felismerjük, hogy minden, ami velünk történik, belőlünk fakad. Mint ahogy a segítség is bennünk rejlik. A terápia addig tart, amíg az életben el nem indulnak a változások. Az a gyönyörű, hogy ez minden esetben megtörténik. A dolgok egyszer csak megfordulnak.

Tényleg? Soha nem vallottál kudarcot egyetlen pácienssel sem?

Előfordult, hogy először nem jó mesét választottam, és akkor bele kellett lépni egy másik történetbe. De csak akkor engedek el bárkit is, ha az első változások megtörténtek. Ha kell, három évig tart egy terápia. De van, hogy fél év elég arra, hogy mozgósítsuk a pozitív energiákat.

És a hároméves terápia során hány mesét vettetek végig?

Egyet. De ott a kliensnek nagyon kemény helyzetből kellett kijönnie.

És sikerült?

Igen, azóta már boldog nagymama. Sem a mesét, sem az embert nem lehet siettetni. Fontos, hogy úgy fogadjam el a hozzám fordulót, ahogy van. Meg kell várnom, hogy megnyíljon, hogy be tudjon lépni a történetébe. Persze azok jönnek el meseterápiára, akik nyitottak a történetekből való okulásra.

Te magad is mesékkel vészeled át a nehéz helyzeteket az életedben?

Hát persze. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: na, most melyik mesébe kerültél bele? Vagy hol jársz abban a mesében, amelyikről tudod, hogy benne vagy? Mivel már régóta gyakorlom ezt, mindig pontosan megjelenik előttem az a helyszín, ahol éppen tartok. Ilyenkor az a következő kérdés, mit kell tennem azon a helyen? Most is pontosan tudom, hol vagyok a mesémben, és ott mi a dolgom.

Van még valami, amit el szeretnél érni? Hiszen a missziót tulajdonképpen már teljesítetted.

Húha, most megfogtál. Már jó ideje nem is gondolkodom ilyesmin. Olyan vagyok, mint a keleti hősnők, ami jön, abba beleállok. Megtalálnak a felkérések, a munkák, nem kell akarnom semmit. Persze néhány könyv még megírásra vár, és saját meseközpontom, a Fabulárium megépítése és üzemeltetése is óriási feladat.

Mindig a jelenben dolgozom, az itt és mostban Fotó: Polyak Attila - Origo

Nem fáradsz bele néha? Hogy tudsz ennyi emberre, tanítványokra, páciensekre figyelni?

Tudod, miért nem fáradok el? Mert tényleg nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Csak akkor találkozom valakivel, csak akkor vállalok el egy munkát, ha tényleg érdekel. A másik ok pedig az, hogy mindig csak arra koncentrálok, amit éppen csinálok. Mindig a jelenben dolgozom, az itt és mostban. Az a pillanat érdekel, amikor köztem és a kliens között vagy a kliens és a mese között létrejön a kapcsolat.

De a legjobb pszichológussal is előfordul, hogy elege lesz egy páciensből, mert toporognak, mert nem sikerül áttörést elérniük.

Mivel én nem vagyok pszichológus, ebben kicsit könyörtelen vagyok. (nevet) Ha nem indul be legalább egy parányi változás a tizedik ülés után, akkor kimondom, hogy ez nem a megfelelő terápiás forma a páciens számára. Ennyi idő alatt ugyanis hatnia kell azoknak a kódoknak, amelyek a mesébe vannak zárva. Ha biztos vagyok benne, hogy jó mesét adtam, akkor a dolognak működnie kell, hacsak a páciens nem zárkózik el a változás elől.

És tudod, mi segít még abban, hogy ne fáradjak el? Hogy nem az illető beteg vagy problémás részéhez kapcsolódom, hanem mindig az ép, az élő részéhez. Minden emberben azt keresem, ami jó, ami egészséges, ami még szebbé tehető. A börtönben is azzal kezdtem: nem érdekel, miért kerültek oda, meddig lesznek ott, azt szeretném megtudni, most milyenek, és van-e bennük olyan energia, amit a jövőjük érdekében mozgósíthatnak. A meseterápia ezt tudja: megmutatja, hogy mi lehetne. Hogy mire lehetsz képes, ha felébreszted a benned szunnyadó vagy betegeskedő táltos paripádat.