Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Almási Miklós filozófus, esztéta és gazdasági elemző évek óta gondolkozik a fenti kérdésekről. Tizenöt éve ír a legkülönbözőbb könyvekről sajátos kommentárokat, eszmefuttatásokat a Mozgó Világ-nak, a Kritiká-nak meg az Élet és Irodalom-nak. Ebből a háromszáz esszéből válogatott ki mintegy negyvenet új könyvéhez,
ami a Bevezetés a 21. századba címet viseli.
A kötet azokat a forró témákat és fontos globális problémákat gyűjti össze, amelyek meghatározták és ma is meghatározzák a világot a 21. század első másfél évtizedében. A nyolcvanhárom éves Almási Miklóst a dolgozószobájában kérdeztük, miután túléltük a találkozást egyébként nagyon szimpatikus, de kissé távolságtartó kutyájával.
Gyakran ír a titokról, legyen az államtitok, egy közösség titka vagy egy ember privát véleménye, amit nem akar mással megosztani, a Google értékesített adatbázisa vagy kiszivárgott kínos információ. A 21. század kultúrájában miért annyira fontosak a titkok?
A titok korunk legfontosabb fogalma és problémája is egyben. Nincs már olyan, hogy magánélet, de a politikai szféra őrzi a titkait, és hát ki tudja ezt a falat áttörni? Ki tudja azt, hogy Orbán és Simicska között valójában mi történt? Színház az egész, vagy van valódi tartalma?
A világpolitikában ugyanez zajlik, csak még fenyegetőbb.
Ki tudja megmondani, hogy Putyin miről tárgyal a kínai elnökkel? Senki nem érti, hogy mi történik, mert minden annyira titkos. Ugyanakkor a kiszivárogatási és lehallgatási botrányok megmutatják, hogy ami a titok mögött van, rosszabb, mint amit elképzelnénk.
A könyvében azt írja, hogy Európa egyik nagy sérelme, hogy kimarad bizonyos titkos információkból, amiket Amerika oszt meg más országokkal.
Erre a Snowden-botrány hívta fel a figyelmet. Arról van szó, hogy Amerika egy óriási adattömegből kiszív adatokat, és ezt az úgynevezett Five Eyes másik négy tagjával osztja meg, vagyis Kanadával, Ausztráliával, Új-Zélanddal és Nagy-Britanniával. A kontinentális Európa persze ezt zokon veszi. Gondoljuk meg: minden gond nélkül lehallgatták Angela Merkel telefonját. Lehallgatják az amerikai és a külföldi állampolgárt egyaránt, és az egészet a terrorizmus elleni harccal legitimálják.
Az európai identitáson ezek nagy sebek.
Igen, és az a nagy pofa, amivel az amerikai nemzetbiztonsági hivatal nyomul, nagyon kellemetlen. De ami igazán fájdalmas ebben, az a privát szféra felszámolása. Vagyis mindent tudnak mindenkiről.
A számítógépen, amikor írsz, a billentyűk lenyomását is látja valaki.
És rekonstruálja a szöveget, ha akarja. Tehát nemcsak az e-mailedet olvassa valahol valamelyik szatellit, hanem már előtte a szöveget, amit gépelsz.
Erre azt lehet mondani, hogy aki nem sáros, annak ez nem baj.
Persze, csakhogy képzeld el, ha egy munkainterjún felhozzák neked a rólad megszerzett infókat. Mondjuk, tudják azt, hogy gyereket tervezel, vagy azt, hogy hány abortuszod volt. Nemcsak állami szinten megy a lehallgatás, hanem ezzel kereskednek is, itt van a ciki. Például a Google és a Yahoo eladja az adatbázisát. Ez szörnyű, de nem fáj senkinek. Itt államok játszanak pókerpartit egymással. Az, hogy kiderül rólam, hogy mikor kibe voltam szerelmes, nem érdekes, de itt országok sorskérdéseiről is szó van.
A titkokra még visszatérünk. Beszéljünk pályájának arról a töréséről, amikor eltávolodott a művészetelmélettől, filozófiától, és elkezdett gazdaságtannal foglalkozni. Mit tart ma inkább szakmájának?
Ez volt az én rendszerváltásom, hagytam a filozófiát, és beletanultam a high finance-be.
Ez egybeesett a rendszerváltással?
1990-ben voltam kint Amerikában, ott teljesen mellbe vágott, mennyire más világban élnek, mint gondoltam. Akkor szilárdult meg a pénz irányította társadalom. Nálunk még mindenki azt hitte, hogy termelni kell ahhoz, hogy a vonatok és a hajók elvigyék az árut, közben valójában már rég a pénzcsinálás volt az alapja a gazdaságnak. Erről írtam pár könyvet, szeretem elemezni a pénztársadalmat, de azért a művészet a szívem csücske.
Ma a gazdaságtanban Thomas Piketty elmélete körül vannak a legnagyobb viták, ön is hosszan elemzi a könyvét, ami szintén most jelent meg magyarul. A „kis Marx"-nak csúfolt Piketty mintha választ adna a kérdésre, hogy a szegények miért egyre szegényebbek, a gazdagok miért egyre gazdagabbak. Ez tényleg így van?
Ez trendi irány az amerikai közgazdaságtanban, már a Nobel-díjas Joseph Stiglitz is hasonló kérdéseket feszegetett. Azt állította, hogy a társadalmi egyenlőtlenség ollója annyira kinyílt, hogy az már visszafogja a gazdaságot. Piketty bebizonyítja, hogy ez a vagyonkülönbség a hetvenes években ugrik meg annyira, hogy akadályozza a fejlődést.
Ezzel darázsfészekbe nyúlt.
Könyvéből az következik, hogy a társadalomnak már nem a szegényeket kell sajnálnia humanitárius okokból, hanem saját magát, mert ha folytatódik a tendencia, akkor az egész társadalom lenullázódik, hiszen kiesik a középosztály, ami hagyományosan Amerika tartópillére.
A középosztály gyengülése már most súlyos helyzetet teremtett, és elsősorban a pénzvilág átalakulása és a technikai fejlődés miatt következett be. A technológiai robbanás a középosztályt sújtotta a legjobban: az a filmjelenet, amiben az apuka reggel elköszön gyerekétől, és elindul a bankba, nincs többé, hiszen apuka munkáját már gépesítették. Már csekkek sem kellenek, mindent számokkal lehet helyettesíteni.
Vannak megoldási javaslatok a táguló olló problémájára?
Igen, de az már utópia. Azt mondja, hogy jön majd egy olyan kormány, amelyik erősebben megadóztatja a felső 1 százalékot, és ezzel vissza lehet állítani a jóléti társadalmat. Csak az a probléma, hogy ha a tőkét elkezdik nyomorítani, akkor a tőke elmegy külföldre. Ha máshogy nem lehet, akkor valami kis szigeten nyit egy postafiókot, és onnan kavarja a pénzvilágot.
A pénzvilág és a gazdasági problémák elemzése ma jobban tud válaszokat adni korunk igazán égető kérdéseire, mint a filozófia?
Válaszokat a gazdaságtan nem ad, nem onnan kell várni. Soros György persze megpróbálta, de az inkább csak diagnózis, és pár év alatt elavult. Válaszokat a filozófiának vagy a szociológiának kellene adnia, de azoknak is megvan a maguk hendikepje: elhanyagolták a gazdasági továbbképzést, hiányoztak azokról az órákról. Ez amúgy is filoszszokás.
Nagy baj, hogy a bölcsészeknek fogalmuk sincs a pénzről.
Annak ellenére, hogy botcsinálta közgazdász, ha élhetek ezzel a csúsztatással, előre látta a 2008-as gazdasági válságot.
Két tanulmányom szólt a veszélyekről, az egyik hat hónappal, a másik másfél évvel a válság előtt jelent meg. Persze voltak mások is a világban, akik látták. De az tény, hogy a szakma mainstreamje nem látta. Van egy híres anekdota, miszerint az angol királynő a válság közepén behívatta a London School of Economics vezetőit, és feltette a kérdést: uraim, maguk közgazdászok, és ezt nem látták előre? Jól letolta őket. Azért nem látták előre a közeledését, mert elhitték a tankönyvigazságokat.
Mennyire tanultunk a gazdasági összeomlásból?
Amerika nagyon sokat tett azért, hogy átformálja a pénzvilágot. Rengeteg pénzt toltak a szektorba, már vagy hétezer milliárdot fizettek be a bankok konszolidálására, talpra állították a General Motorst. Új szabályozási rendszert vertek át a törvényhozáson, hogy megakadályozzák azt a gyakorlatot, hogy léggömbvadászat megy a gazdaságban – az nyer, aki többet kilő, miközben mások azt hiszik, hogy azok nem léggömbök, hanem bolygók, amikre érdemes fogadni. A shortolást részint betiltották, részint átalakítottak. E reformtörvényeket persze sorban felvizezik.
Erre viszont jött egy másik megoldás, a high frequency trading. Ezredmásodperc alatt ezernyi kereskedést lehet végrehajtani kötvényekkel. Ezt a sebességet az optikai száltechnika, egy hihetetlen gyors információtovábbítás biztosítja. Közben brókeréknél buherált „fekete dobozzal” elérik, hogy ne látszódjon, ha többet keresnek, mint amit bevallanak a partnereknek vagy az adóhatóságnak.
A könyvében geopolitikai kérdésekkel is foglalkozik. Azt írja, hogy Európa helyzete folyamatosan gyengül, és kérdés az is, hogy Amerika betöltheti a csendőr szerepét a világban. Egyszer szkeptikus, máshol viszont azt mondja, hogy más nem fogja elintézni.
A szívem mélyén szkeptikus vagyok Amerika rendteremtésével kapcsolatban, de ha reálpolitikusan szemlélem, úgy látom, hogy Amerika nélkül semmi sem fog megoldódni. Rengeteget költenek hadi kiadásokra, ebben utolérhetetlenek. Persze a három elvesztett háború beszűkíti a lehetőségeit, és szárazföldi csapatok nélkül nem megy az Iszlám Állam szétverése sem. Amerika pozíciója mellett Kína erősödése a legfontosabb geopolitikai fejlemény. Már nem lehet azt mondani, hogy ott csak harisnyákat gyártanak, megy nekik a rakétatechnika is. A világ már rég nem kétpólusú, hanem legalább három.
Mi Európa szerepe a geopolitika színpadán? A Five Eyes problémájáról már beszéltünk, de az eurózóna kérdése nem kínosabb ügy?
Az nagyrészt mesterségesen gerjesztett probléma. Lehet, hogy kiejtik Görögországot, lehet, hogy Franciaország átveszi Németország vezető szerepét, bár gazdaságilag nincs abban a pozícióban. Az eurózónát szerintem kihúzza a gödörből a sokkal előrébb járó amerikai gazdaság. Nekik már sikerült lenyomniuk a munkanélküliséget.
Térjünk át a kultúrára. A könyv bevezetőjében hangsúlyozza: olvasni jó. Fenyegeti az olvasást a technikai fejlődés?
Annyiban nem, hogy alapvetően az internetet is olvasni kell. Nem hiszem, hogy az olvasás kimegy a divatból. Egy dolog viszont változik, és ez nagyon friss vitatéma. A szörfölés a közösségi médián gyors váltásokra épül. Megnézel valamit, aztán rápillantasz valami másra, közben írsz egy mondatot, jött egy e-mailed. Ezt nevezik többen ellaposodásnak.
Mit jelent az ellaposodás?
Erről először egy Nicholas Carr nevű informatikus írt, aki egy amerikai nagy egyetemen tanított informatikát és programozást. Egyszer csak azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább, és felment a hegyekbe, ahogy régen a nagy írók, például Henry David Thoreau.
Vett egy kuckót, ahol heti egyszer volt áram, és ott elmélkedett.
Arra jött rá, hogy régen munka után a kezébe vett egy könyvet, és belemerült. Elfogta a könyv, és éjszakába nyúlóan olvasta, átlépett a regény világába. Na, ez nincs többé – mondja Carr –, hiszen a harmadik oldal után már furdal a kíváncsiság, hogy mi történik a virtuális világban. Ez elrontja az elmélyülés élményét. Persze az is lehet, hogy emiatt majd kialakul egy gyorsolvasási kultúra.
Vargas Llosa dühös kirohanást intézett a magaskultúrát legyilkoló látványtársadalom ellen. Ön hosszan ír erről, mégsem tudom eldönteni, egyetért-e ezzel a kultúraféltő, pesszimista állásponttal.
Imádtam a Látványcivilizáció című könyvét. Llosa témája, az írásos kultúra hanyatlása és a képkultúra tobzódása régi ügy. Szerinte ez egy hanyatlástörténet, mert nemcsak a képek dömpingjéről van szó, hanem a rossz képek dömpingjéről. A reklám és a képzőművészet elemeit ötvöző, fogyasztóbarát kváziművészetben minden érték elsüllyed, ami behatárolja az elitkultúra lehetőségeit.
Ez a szokásos érvelés, miszerint vége a művészetnek?
Sokan félnek ettől, az biztos. Persze a művészet nagyon régi, több ezer éves dolog, nem lehet csak úgy kinyírni egy technológiai fordulattal. A probléma nem ez, hanem a beetetés. Ha a művészetfogyasztó már csak azt bírja megenni, amit direkt neki szántak, hogy horogra akadjon.
A közönségízlés homogenizálódik.
Például a magyar mozinéző már annyira az amerikai filmek nyelvét beszéli, hogy a magyar vagy kicsit más, művészibb filmeket kedvtelenül nézi. Elvárja, hogy a harmadik percben majdnem elüsse a páncélos hőst a vonat, miközben egy másik dimenzióban éppen lelőnek valakit. Én inkább sorozatfüggő vagyok amúgy.
Tíz éve vezet blogot. Egyik friss bejegyzésében olvasom: nem beszélünk politikáról, mert magyarok vagyunk. Unja?
Ez életkori sajátosság, azt hiszem. Másik generációt képviselek, mint az, amelyik elment a netadó elleni tüntetésre. Én már megéltem nagy válságokat, volt, amiben részt is vettem, megkaptam a pofonjaimat, és a büntit is hozzá. Meguntam a harcot, nem tudok mit csinálni. Amit idézett, az eredetileg egy angol mondás a szexről, azt forgattam ki. Cinikus megjegyzés, elismerem, de nekem igaz. Valóban nem megyek bele aktuálpolitikába, mert úgy érzem, hiába pofázik itt az ember, minden marad úgy, ahogy volt.
A könyvben mégis sok olyan problémát körbejár globális szinten, ami meghatározza a magyar közéletet.
Igen, globális folyamatok részét képezzük, hiába nem akarunk erről tudomást venni, mert kulturálisan vakok vagyunk, és nem tudunk kilépni a provincializmusból. Leszoktunk arról, hogy körbenézzünk a világban. A rendszerváltás után az újságstandok tele voltak külföldi lapokkal, a Kádár-korszak ellenzékének ez volt a vágya. Ma ezek a külföldi lapok hol vannak? Akkor nyílna ki a világ, ha ez az infóáramlat befolyna a köztudatba. Igyekszem az írásaimmal ezen változtatni.
De követi a magyar napi sajtót?
Persze. A brókerbotrányban nyakig benne voltam, hogy megértsem. De mi lesz, ha megírom a véleményemet? Semmi. Legfeljebb jól letolnak, vagy azt mondják, hogy ne tanítsak az egyetemen. Van ennek értelme nekem nyolcvanévesen? Csinálják ezt a fiatalok! A szívem persze fáj közben. Tizenkét évig voltam eltiltva, szilencium meg minden szar, ez megmarad az emberben.
A hetvenes évek óta tanít az ELTE BTK esztétika, illetve kommunikáció szakán. Nemrég felmerült, hogy az utóbbit megszüntetnék.
Megpendítették, hogy nincs szükség rá. Ez teljes hazugság. Négyszázötven ponttal lehet csak bejutni, legalább ezren maradnak kívül. Az esztétika szakon az első órán azt szoktam mondani, hogy ez éhenhalós szak, gyerekek, meneküljetek. De nincs igazam, el tudnak helyezkedni, mert jól fogalmaznak, gyorsan tudnak váltani, ha kell, mert megtanultak tanulni.
Ehhez képest folyamatosan azt a képet erősítik a bölcsészekről, hogy sikertelenek és léhűtők.
Persze, a romkocsmák homályában, blablabla. A statisztikák nem ezt mutatják. Nagyon hasítanak a bölcsészek az Európai Unióban, erről a magyar politika hallgat. Elsősorban azért sikeresek, mert gyorsan tudnak új helyzetekhez adaptálódni.
Azt mondta az interjú elején, hogy a politika őrzi a titkait. Ez miért baj?
Kiművelt emberfőkkel más politizálni, mint nélkülük. Ez a felsőoktatás jelenlegi átalakításának igazi tétje. Most arrafelé haladunk, hogy egyáltalán ne legyenek kiművelt emberfők, hiszen mindent sokkal egyszerűbb úgy kommunikálni, ha a lakosság jó része hat elemit végzett. És ha valaki nem kap műveltséget, nem jut hozzá külföldi lapokhoz, nem beszél nyelveket, akkor semennyire sem lát át a fontos folyamatokon, a hangzatos újságcikkcímeken és a korábban említett titkokon. Így mindent könnyen be lehet dumálni neki.
