Vidnyánszky Attila önmagát parodizálja

Attilát, a hun királyt egy rabnő iránt érzett szereleme sodorja a végzetébe Vidnyánszky Attila Isten ostora című előadásában, amely a rendező korábbi színházi világának kiüresedett replikája, már-már paródiája.

Vidnyánszky Attila olyan színházi nyelvet beszél anyanyelvi szinten, amit Magyarországon rajta kívül csak nagyon kevesen. Amely a zsigerekig képes hatolni, és amely egészen máshogyan hat, mint az itthon sokkal bevettebb, lélektani realista színház: ha az az észre, akkor Vidnyánszky színháza az érzékekre hat.

A rendező Három nővér-adaptációja azért volt feledhetetlen élmény, mert mélységesen emberi volt; Vidnynánszky színészei nem eljátszani akarták a karaktereiket, hanem saját énjükből létrehozni őket. Eközben a játék szimultán több síkon zajlott, a néző akármerre nézett, mindenütt életeket talált, mert minden karakter súlya egyforma volt, minden mondat mögött egy teljes sors igazsága volt.

A Mesés férfiak szárnyakkal című előadásnak az volt a „trükkje”, hogy abszolút elvetette a linearitást, és a nézőteret körülvevő körszínpadon egymás mellett, és egymástól szinte függetlenül rajzolódtak ki olyan motívumok, amelyekből nem a racionalitás szintjén állt végül össze egy monumentális vízió. És az előadás teljes természetességgel vegyítette a profánt a misztikussal, képei pedig hol a szimbolizmus, hol a realizmus eszköztárát használva érték el a kívánt hatást.

Vidnyánszky Attila egy korábbi rendezése próbáján Forrás: Origo

Ez a költőinek, lírainak nevezhető színház jellemezte Vidnyánszkyt akkor is, amikor klasszikus történethez nyúlt – az Úri muri szintén túllépett a realizmuson és a lineáris narratíván –, és akkor is, ha eleve költői anyagból dolgozott – a Halotti pompa Borbély Szilárd verseinek hangulatát próbálta lefordítani a színház nyelvére.

Egyszerű közhelyből épül fel

Ennek a lírai színháznak kiüresedett replikája, a puszta, üres forma már-már önparódiába forduló utánzata a POSZT versenyprogramjában szereplő Isten ostora, a Nemzeti Színház decemberi bemutatója. A külsőségek első ránézésre hasonlítanak: van zene, a szereplők sokszor egyszerre vannak jelen a színpadon, és egymás mellett mondják a szövegüket, a játék nem csak realista eszközöket használ. Mégis pont az hiányzik ordítóan, ami értelmet, tétet, jelentőséget adott ennek a nyelvnek.

Attila, a hun király utolsó napjainak, az ellene szervezett összeesküvés és az ő végzetes szerelmének fiktív történetéből legelsősorban az emberiesség, az emberközeliség hiányzik, amely pedig Vidnyánszkynál korábban (az említett előadások mind 2011 előttiek) az átélhetőség garanciája volt.

Emiatt érezhette a néző olyan elidegeníthetetlenül fontosnak önmagára nézve mindazt, ami a színpadon zajlott. Ehelyett az Isten ostora másfél évezredes világa csupa egyszerű közhelyből épül fel: a szereplők

mindenféle jelentéstartam nélkül kardokat lengetnek, kardokat éleznek, vasalt csizmáikkal dobbantanak, fokosokat vágnak bele farönkökbe, és így tovább.

Rosszabb esetben a megmagyarázhatatlan, mert oda nem illő komikum is megjelenik, a hun harcosok például néhány percenként nyíllövést imitálnak, pontosan azzal a hangos „pííjjj” kiáltással, amelyet minden óvoda udvarán hallani, amikor az óvó néni nem figyel eléggé. A végig a színen lévő sámánasszony elváltoztatott gyerekhangon énekel-kiáltozik, és ez még akkor is komolyan vehetetlenül infantilis hangulatot kölcsönöz a figurának, ha a nő egyébként egyfajta anyaszerepben fog később Attila mellett feltűnni.

A hun harcosok például néhány percenként nyíllövést imitálnak Forrás: Simarafoto

Az emberiességet itt a pátosz váltja fel: a színészek széttárt karral, öblögetve mondanak olyanokat, mint hogy „ilyen az igazak lelke”, „ösmered” vagy „bosszút állani”, amely formulákat egyikük sem képes egyéníteni, így viszont roppant keresetten hatnak.

Mindebből hamis, modoros világ áll össze, hiszen Vidnyánszky ezúttal külsőségekből építkezik, kezdetleges „szimbólumaiból” nemhogy hiányzik a lélek, de az elcsépelt történelemábrázolás olyan teatralitást ad az előadásnak, ami elidegenít, ahelyett, hogy bevonzana.

Túlzásba fordul az irónia

Ráadásul ilyen patetikus alaphangulatban nem tud érvényesülni, ha a rendező eleve iróniának szánt valamit: gyanús például, hogy Attila eposzi jelzőjét, a rettentőt az enyhe humor szándékával mondják ki legalább százszor szótagolva és minden hangot megnyomva – csakhogy a beszédmód sokszor látszólag irónia nélkül is ilyen.

Máskor túlzásba fordul az irónia: az egymást kiátkozni akaró papok tenyerüket mutatják egymásnak, és azt kiabálják, anatéma, anatéma, mint egy japán verekedős rajzfilmben.

Mindebből hamis, modoros világ áll össze Forrás: Eöri Szabó Zsolt

Ugyanakkor a legjobb Vidnyánszky-előadásokra jellemző atmoszféra azért sem jön létre, mert a Bánffy Miklós művéből, A nagyúrból készült szövegkönyv (dramaturg: Rideg Zsófia) ezúttal meglehetősen egyszerű, elbeszélésmódja nagyrészt lineáris.

Így csak egy-egy jelenetben társul a monumentális külcsín nagyszabású mondandóval, máskor viszont egészen egyszerű, félmondatban összefoglalható eseményt támogatna meg egy-egy tömegjelenet.

Ilyen például Attila legelvetemültebb ellensége, az elrabolt és a hun királlyal házasságra kényszerített Mikolt hercegnő nászéjszakára készülődése: a zene, a mozgás, a rengeteg szereplő, az összetett kellékhasználat itt is puszta illusztráció marad, hiszen a forma önmagában nem mond el semmit, ami ne hangzott volna el amúgy is.

Az atmoszféra kialakulását ezen kívül is több elem gátolja.

Sehogyan sem illeszkedik az előadásba a néhány bárgyú poén: a dühöngő, fokossal hadonászó barbár vezért például úgy csitítják le, hogy mint egy kisgyereknek, megmutatnak neki egy zenélő dobozt (ami a Zorbát játssza, „hiszen” bizánci követek ajándéka), és közlik vele, hogy az „multifunkcionális”, amitől a vezér tényleg olyanná válik, mint egy pálinkás kenyérrel megetetett kisfiú. Aztán a multifunkcionális szó később is elhangzik, amikor a pribék közli, hogy a kivégzett követ koponyájából mint serlegből fog inni.

Emellett ezúttal sem a díszlet, sem annak használata nem járul hozzá az előadás elmélyítéséhez. Noha jó ötlet, hogy Olekszandr Bilozub tervező ledöntött kopjafákkal, különféle nemzetek eltaposott szimbólumaival keretezi a teret, emlékeztetve Attila pusztítására, de a díszlet fő eleme elcsépelt: egy óriási, két kerékkel forgó malomkőről van szó, ami sem időkerékként, sem a forgandó szerencsére való utalásként nem tud semmi újszerűt megfogalmazni.

A figurák püfölnek valamit

Ráadásul a színészek mintegy pótcselekvésként forgatják folyamatosan; csak ritkán érezhető, hogy a mozgásnak jelentése is lenne. Egyébként is jellemző az előadásra az érzelmek, a jellemek túlontúl egyszerű kifejezése: Vidnyánszky szinte mindent azzal próbál érzékeltetni, hogy a figurák püfölnek valamit, vagy üvöltve erőt fejtenek ki akármilyen formában.

Az atmoszféra kialakulását ezen kívül is több elem gátolja Forrás: Simarafoto

Élen jár ebben Horváth Lajos Ottó, a Mikoltba szintén szerelmes gót herceg szerepében: ő dühét, primitívségét, majd pedig ennek ellenkezőjét, gyengéd érzelmeit és mindenféle dilemmáit hasonló módszerekkel – például Attila trónjának emelgetésével és földhöz csapkodásával – kívánja érzékeltetni.

Ezt a külsőségekből, formából és közhelyekből felépülő világot a színészek sem tudják mélységgel, téttel, emberi hangokkal feltölteni. A rettentő Attilát alakító Mátray László nem mutat meg többet a vezérből, mint amit az őt rettegve imádó-gyűlölő alattvalói és ellenségei gondolnak róla: hogy ő egy rendíthetetlen szobor.

Pedig Attila épp attól lehetne érdekes, hogy az őt játszó színész lerombolja a legendáriumot, és emberivé teszi a vezért, de Mátray nagyobbrészt pókerarccal szemléli a világot, még hálószobájában is csak annyit finomít a képen, hogy megmutatja, ennek az embernek is vannak érzései – hogy milyenek, azt már nem.

A végzet asszonya, Mikolt sokszorosan összetett személyiség: tiszta és szűzies nő, akiben mégis megvan az a vonzerő, ami bárkit azonnal megbolondít, és megvan az a méltóság, ami még a rabok között is úrnővé teszi.

Trokán Anna játékából viszont mindez hiányzik, az ő Mikoltja az elsőtől az utolsó jelenetig egy nagyon megszeppent, de megszeppentségét sértettsége mögé rejteni akaró gyereklány. Így azonban egyik kulcsjelenet sem átélhető, mert amit a szöveg állít, azt a játék nem támogatja meg. Főképp érthetetlen a játékából, miért jelenti ki minden addigi meggyőződése ellenére megerőszakolásának pillanatában, hogy csakis Attilát szereti – Trokán korábban sehogyan sem utalt érzelmei esetleges árnyalataira.

Mégis, mindezek mellett is az az előadás legkomolyabb problémája, hogy három óra alatt sem derül ki belőle a legfontosabb: hogy mit is akart mondani vele Vidnyánszky Attila.

Miről szól a hosszúra nyújtott királyos népmese elmesélésén túl ez a történet? Mi az benne, ami a mai nézőhöz szól? Miért fontos, hogy ezt lássuk, és pontosan mi az, ami fontos benne? Mi van a primer olvasaton túl?

Elcsépelt konyhabölcsesség

Akad ugyan egy szereplő, akit a színlap Európéként jelöl, és akiről egyébként színlap nélkül három óra alatt sem derül ki, hogy kicsoda. De a legegyszerűbb eszközökkel nőt játszó – természetellenes kéztartás, lányosra változtatott hang, grimaszok – Mészáros Tibor egy-egy megszólalása semmit nem árul el arról, mi köze van az európai eszméknek Attila történetéhez, és az csak külön összezavarja ezt a keveset is, amikor Európé felmondja a Kabaré című musical nyitódalának néhány sorát.

Az egyetlen, ami az előadásból „kiderül”, hogy József Attilának fontos volt, hogy mást is hívnak Attilának, nem csak őt (Mátray László az előadás első percében felolvassa a vonatkozó részt a Curriculum Vitae-ből), és hogy az emlékezés tesz valakit örökéletűvé, ezért nem hal meg boldogtalanul a megmérgezett Attila. Ez ugyanakkor olyan elcsépelt konyhabölcsesség, ami még egy egyébként közhelyekkel teli előadásban is feltűnő.