Szétröhögte magát a közönség Fischer Iván Figaróján

Budapest és New York után az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál közönségét is meghódította Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar sajátos megközelítésű Figaro házassága előadásával.

Háromszor hallhatta az elmúlt napokban az Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivál közönsége azt az operát, amitől 2013-ban hangos volt New York és Budapest. A Fischer Iván Figarója a New York Post szerint „egész egyszerűen őrült jó volt”, a The New York Times azt írta, a Figaro – csakúgy, mint két évvel korábban a Don Giovanni – „a New York-i operaszezon fénypontja volt”, a New York Magazine pedig az év legjobb komolyzenei eseményének választotta az előadást.

Folyamatos volt a közbetapsolás, az éljenzés és a nevetés Forrás: Gordon Eszter

A Festival Theatre-ben egy tűt sem lehetett leejteni, folyamatos volt a közbetapsolás, az éljenzés és a nevetés.

A közönség a The Times kritikusa szerint is imádta az operát:

Ha egy előadás érdemeit abban mérjük, mennyit nevet a közönség, Fischer Iván furcsa Figarója őrületes siker.”

A szerző azt is hozzáteszi, hogy Fischer karmesterként kifogástalan.

A The Guardian kritikusa szintén kiemeli, hogy Fischer „meleg, lírai, szépen megformált zenét hoz létre a színpadon”. A The Telegraph szerzője szerint nem fér hozzá kétség, hogy „semmi sem zavarhatta meg Fischer bámulatos, élénk és légies vezénylését” és a muzsikusok „erőfeszítéstől mentes, eleven játékát”.

Fischer lebontja a karmester, a muzsikusok és az énekesek közti hierarchiát Forrás: Fesztiválzenakar/Gordon Eszter

Az előadás egyik érdekessége, hogy Fischer lebontja a karmester, a muzsikusok és az énekesek közti hierarchiát, és mindenkit egy szintre helyez, teljesen integrálva a zenekart a színpadon.

Mozart is teljes szívével támogatta volna ezt a megoldást”

– írja az Edinburgh Spotlight kritikusa, aki így összegzi az élményt: „Az alakítások végig nagyszerűek, a zenekar hibátlan, az énekesek kiválóak. Vidám és túláradó, elsőrangú előadás, tökéletes házassága a zenének és a színháznak, mely az elejétől a végéig fogva tart.”

A világhírű Edinburgh-i Nemzetközi Fesztivállal a Fesztiválzenekar hosszú távú együttműködésbe kezdett, ennek első fontos fordulópontja az a turné, amely augusztus 18-án zárul Mozart Requiemjével és Prágai szimfóniájával.

Mi a budapesti előadást láttuk, és többek között ezt írtuk róla :

Fischer a színházat nem áldozza fel a zene oltárán, hanem egyszerűen hagyja, hogy a mozarti muzsika életre keltse a próbababákat. Tulajdonképpen nem is ő rendez, hanem a zenét teszi rendező elvvé. Ettől kel életre az opera. A mozarti muzsika a szemünk láttára és a fülünk hallatára hús-vér karaktereket gyurmáz a jelmezekből, melyek az égből ereszkednek alá, hogy ki-ki egy időre valamelyiket magára öltse.

Az élet egy nagy gardróbszekrény. Pláne a társadalmi élet. Szerepek, jelmezek között válogatunk, és keressük a hozzánk leginkább passzoló személyiséget. A nők el vannak nyomva, és elegük van a férfiakból, akik mindig csak a farkuk után mennek. A gróf már unja a feleségét, Figarónak tele van a hócipője ura jogtalan jogaival, a szegény rühelli a gazdagot, senki sem az, akinek látszik. Anélkül, hogy a darab aktualizálni akarna, aktuális: márkafetisiszta korunkban éppúgy a ruha teszi az embert (na meg a kocsija), mint Mozart korában. Ami akkor és most is nagyon hiányzik, az a bizalom. Szerep és maszk, félelem és előítélet nélkül önmagunkat adni a másiknak. Fischer olvasatában a Figaro a bizalom keresésének fergeteges-szomorkás paródiája.

Színpad a színpadon, színház a színházban. Minimalista eszközökkel, jelzésszerű ruhadarabokkal operál Fischer. Szó nincs félig szcenírozott előadásról, ez inkább színpadi koncert, hiszen minden ott zajlik a kettéosztott zenekar forró ölelésében. Mindenki nyakig benne van a darabban. Mi is. Kisgyerek nézi így a bábelőadást, belefeledkezve a fantáziája által teremtett világba. Fischer – kotta nélkül – úgy tud mesélni, hogy visszaadja az elveszett gyerekkor, az önfeledtség illúzióját. Szájtátva hallgatjuk, szem és szív nem marad szárazon.

Kling József