Az ártatlanság és a szajhaság kéz a kézben jár

Sziget Fesztivál nulladik nap, 2015. augusztus 11. Sziget fesztivál 2015, sziget, Florence + The Machine

Az angolban Florence-szindrómának nevezik azt a jelenséget, amikor valaki elveszíti az önkontrollt egy műalkotás láttán, hallatán. Florence Welchet tehát kötelezi a neve, és úgy tűnik, hogy minden erőfeszítés nélkül, mezítlábasan, csapzottan és sminktelenül is el tudja érni az extázist - nem csak magánál, de a közönségénél is.

Mindent átjárt az ereje Fotó: M. Schmidt János

2013-ban, a Blur koncertje után azt mondtam, hogy törjön el a lábam, ha még egyszer bemegyek a Szigetre. Aztán jött a Florence And The Machine, és az ígéretre emlékezve, de azzal nem törődve mégis célba vettem a fesztivált. Ami nem volt bátortalan dolog, ugyanis a zenekart egy ideje mintha törött végtagok kísérnék útján: az énekesnő tavasszal törte el lábát a Coachella fesztiválon, mikor az egyik szám közben leugrott a színpadról. Szerencsére nem volt komoly baleset, Florence a Glastonbury-koncertre már fel is épült. Ott azonban az történt, hogy az aznapi fő fellépőnek, Dave Grohl-nak nem sokkal a fesztivál előtt szintén eltört a lába, ezért a Foo Fighters helyett a Florence And The Machine került a nagyszínpad fő műsoridejére. Mint már tudjuk, a fesztivál leginkább szeretett, legtöbbet magasztalt koncertjét produkálva.

Sok rosszra tehát eleve nem számítottunk, de egy-két hipotézisünk rendesen megdőlt. Elsősorban azt hittük, hogy a Quimby után némileg felhígul a tömeg és kényelmesen be lehet támadni az első sorokat. A taps és a villanyoltás után azonban mintha bekapcsoltak volna egy mágnest a Nagyszínpadon, az emberek úgy húzódtak előre. Hihetetlen népsűrűség volt, mozogni sem lehetett. A koncerten biztosan nem voltak annyian, mint Egy Igazi Sztárén, de aki szereti a Florence And The Machine-t, az jól tudja, hogy

az énekesnő időről időre bemászik a közönség közé, ezért mindenki szeretett volna kicsit közelebb kerülni a színpadhoz.

Az oxigén hiányában erről lemondtunk, és hátra haladva szociológiai terepmunkát végeztünk a közönség soraiban. Ekkor dőlt meg a második előfeltevés. Várakozásaink szerint a publikumot huszonéves, egó-kivetülésektől túldíszített, virágkoszorús lányoknak kellett volna alkotniuk. A mintavételünk alapján ez messze nem volt igaz, ugyanis rengeteg fiút, férfit láttunk, persze leginkább külföldieket. Ezek azok a srácok, akik miatt a legrosszabb döntés a Szigeten megnézni kedvenc előadóinkat: magasak, széles vállúak, az esti fő fellépő idejére már annyira részegek, hogy abszolút nem érdekli őket, hol és milyen koncerten vannak; csak a tömeg, a csinos lányok, és az általuk ismert egy-két sláger vonzza oda őket.

Akár a fesztivál legjobb koncertjének is nevezhetnénk már előre Fotó: M. Schmidt János

És itt ért minket a legnagyobb meglepetés. Ezek a srácok hihetetlen lelkesedessél, szinte sikongva várták Florence-t, vágták az összes szöveget, és tökéletes környezetet biztosítottak arra, hogy élvezni lehessen a koncertet. Sosem gondoltam volna, hogy a zenekar zenei- és szövegvilága, vizuális megjelenése át tudja ugrani a genderszakadékot, de örülök, hogy tévedtem.

Florence is szerette a közönségét, hiszen mikor először jött le a színpadról és futott oda hozzájuk, olyan kislányos-őszinte mosoly ült az arcán, amelyet nem lehet mívelni. De ugyanez a nő nem sokkal később már úgy vágta földhöz magát a színpad kifutóján, mint egy szajha. Mondhatnánk, hogy Welch már-már színésznő-díva szerepbe helyezte magát, de ahhoz talán túl őszinte,

látszik rajta, hogy a performansz vérre megy.

A hihetetlenül erős hangja, a mozgása és a könnyedsége miatt olyan mint egy istennő - mindezek nélkül pedig egy Virginia Woolf-arcú, hetvenes évekbeli ruhába öltöztetett, sminktelen, csapzott nőszemély.

Érdekes a kontraszt a színpadiassága, a gigantikus dalok, az erős hangja, és aközött, amilyen valójában lehet. Nemrég ő maga beszélt erről: hogy a hétköznapi életben mennyire nehezére esik az érzelmeiről beszélni. Eközben a szövegeiben olyan dolgokat mond ki, amelyeket a legtöbbünknek sosem lenne mersze. De az ellentét ott húzódik a magánéletében is, és ebből a Szigetes koncert is kiváló ízelítő adott. Világos, hogy az ártatlanság és a szépség mellett milyen mértékű hajlama van az önpusztításra. A koncert második dala, a Ship to Wreck pontosan erről szól.

Huszonnyolc évesen díva Fotó: M. Schmidt János

Érdemes megjegyezni - ugyanis Welch arca ezt nem árulja el -, hogy egy mindössze huszonnyolc éves nőről van szó, aki a harmadik albuma után lépett fel nálunk. 2009-ben, amikor megjelent hibátlan debütáló lemeze, a Between Two Lungs, még csak huszonkét éves volt, de már az az album is hihetetlen érett volt. Bár sokkal idősebbnek néz ki a koránál, azóta mintha semmit nem változott volna:

tényleg olyan, mint egy istennő.

Mint minden A-kategóriás koncert után, most is azt gondoljuk, hogy ennyi táncot, őszinte örömöt, fájdalmat és kétségbeesést már régen viselt magán a Nagyszínpad. Florence teljesen átlényegült, és közben mégsem volt elidegenítő. A You Got The Love előtt felvette, hogy aki tud, jöjjön fel a színpadra. A közönségnek kellett egy kis idő, hogy felfogja, mi történik, aztán természetesen néhányan eleget tettek a kérésnek. Számomra mindig fejtörést okoztak ezek a szituációk, amikor a Nagy Sztárok magukhoz engedik az egyszeri embereket, hogy megérintsék, közelről láthassák őket. Alapvetően ódzkodom tőle, mert kis távolságból nézve szörnyen gáz. Florence-nek azonban megbocsátottam, mert

látszott rajta, hogy ő legalább annyira áhítozik a közönségére, mint a közönség őrá.

Ami a számsorrendet illeti, a koncertet nem nyomta agyon az első album kiváló slágerkészlete, de szerencsére a lemezbemutató sem volt jellemző. A röpke másfél óra a három album kellemes egyvelege volt.