Az iskola túlterheli a gyerekeinket, és nem az életre tanít

A lányom augusztus 31-én született, így aztán soha nem tudott felhőtlenül örülni a születésnapjának. Másnap kezdődött az iskola, amit kamaszként már csak így interpretált: már megint nem lesz időm semmire. Hogy mire gondolt? Arra, hogy iskolaidőben az órákra való minimális felkészülés mellett sem tud annyit olvasni, amennyit szeretne, nincs elég ideje naplóírásra és ráérős baráti, családi beszélgetésekre, lopnia kell az időt színházra, mozira, színjátszó körre, kirándulásra, de még az alvásra is. Vagyis az iskola mindent elvesz tőle, amit igazán szeret.

Egyfelől évtizedek óta mantrázzuk, hogy az iskola túlterheli a gyerekeinket, másfelől nem teszünk semmit, hogy ne így legyen, sőt inkább tovább növeljük a terheiket. Nem csak nemtörődömségről van itt szó, a felnőtt generációkban működik egyfajta szadizmus, az a mentalitás, hogy „én is túléltem, bírja ki az a szaros kölök is”.

Pedig az orvostudomány, a pszichológia, a pedagógia legújabb felismerései, kutatásai azt igazolják, hogy az oktatás terén a kevesebb sokkal több lehet. A finn csodaként emlegetett finn oktatási rendszer pedig a gyakorlatban is bebizonyította, hogy

kevesebb tanórával látványosan jobb eredményeket lehet elérni.

Napi két órájuk sem marad önmagukra

Bele sem gondolunk, mennyire irreális elvárásokat támasztunk a gyerekeinkkel szemben. Pedig elég csak egy egyszerű összeadást elvégezni, hogy belássuk, ha egy gyerek maximálisan teljesíti az iskola és a szülő elvárásait, nemhogy arra nem marad ideje, hogy az élete eseményeire reflektáljon, hogy alakulóban lévő testét és lelkét megismerje és elfogadja, hogy megtanuljon másokra figyelni, velük együttműködni, hogy kiderítse, milyen tevékenységek okoznak neki örömet, miben jó igazán, hanem egyszerűen arra sem marad ideje, hogy éljen.

Az iskolában töltött idő nagy részében unatkoznak a gyerekek Forrás: salon.com

Lássuk, hogy néz ki egy minden-szülő-álma, eminens gimnazista napi időbeosztása. Budapest egyik peremkerületében élő, ámde jó nevű belvárosi gimibe járó fiktív 17 évesünk, nevezzük Annának, napi 80 percet tölt tömegközlekedési eszközön. 11. osztályban egyetlen nap kivételével minden nap 7 órája van. Az orvosok szerint a növésben lévő kamaszoknak legalább 9, de akár 10 óra alvásra lenne szükségük, Annánk tehát, aki maga a tökéletes gyerek, pontosan 9 órát alszik.

A tanárok általában azzal jönnek, hogy minden tárgyból „csak” 20 percet kellene a diákoknak a következő órára tanulniuk, és akkor nem lennének tiszta idegek a témazárók előtt. Anna tehát minden délután 6-szor 20 percet, azaz két órát tanul (a 7. óra legyen tesi vagy osztályfőnöki, amire elvileg nem kell készülni). Ez eddig 19 óra 20 perc a 24 órából, csakhogy Anna felsőfokú nyelvvizsgára készül, ezért heti kétszer külön angolra jár, plusz egyszer külön bioszra, mivel az orvosit célozta meg.

Ez átlagban újabb fél óráját veszi el a napból (19 óra 50 perc), evésre szánjunk 20 percet (az együtt ücsörgés az asztalnál ma már nemigen dívik a családokban; 20 óra 10 perc), pihenésképpen nézzen meg egy filmet és-vagy bóklásszon az interneten (21 óra 50 perc), tisztálkodás újabb húsz perc (22 óra 10 perc), vagyis

az egész napból nem marad 2 szabad órája, amikor olvashatna, a barátaival vagy a családjával lehetne, önmagára figyelhetne, valamilyen hobbijával foglalkozhatna,

ne adj isten koncertre, színházba, kiállításra mehetne. Így néz ki tehát egy gyerek napja, akinek „semmi más dolga nincs a világon, mint hogy tanuljon.”

Kinek jó ez? Az iskolának és a szülőknek talán jól esik eldicsekedni Anna eredményeivel, ám Anna magányosnak érzi magát (hogyne, hisz nincs ideje emberi kapcsolatokat ápolni), evészavarokkal küzd, szorong az osztálykirándulásokon, és rosszul van a gondolattól, hogy még soha nem randizott senkivel. Szerencsére a legtöbb gyerekben nem ilyen erős a megfelelési kényszer, ők inkább túlélni igyekeznek az iskolát. Ők azok, akikre az intézmény a szülőkkel egyetértésben rásüti a reménytelen vagy az okos, de lusta bélyeget.

Az iskola öli ki a gyerekekből az érdeklődést

És ahogy Nahalka István oktatáskutató mondja, ezzel le is rázzák magukról a felelősséget. Mert hát a szorgalom a gyerek ügye, az ő meglévő vagy hiányzó tulajdonsága, amivel a szülő és az iskola – azon kívül, hogy fenyeget vagy büntet – nem tud mit kezdeni. Használjunk azonban a szorgalom helyett egy másik közismert kifejezést, a modern pedagógia egyik kulcsszavát, javasolja az oktatáskutató, és máris más fényben látjuk a problémát: a szorgalom ugyanis valójában motiváció.

Ha azt mondom, a gyerek nem szorgalmas, valójában azt állítom, nem motivált.

Így máris nem csak a gyereken áll a vásár, hanem sokkal inkább a családi háttéren, az intézményen és magán a pedagóguson.

Az általános pedagógiai gyakorlat és a szülők többsége azonban – a magyarul is hozzáférhető számtalan kutatási eredmény, tanulmány, ismeretterjesztő könyv tanulságait ignorálva – a mai napig abból indul ki, hogy ha nincs kényszerítő erő, jutalom és büntetés, érdemjegyekért folyó hajsza, a gyerek magától nem tanul semmit. Pedig elég csak megfigyelni egy ingergazdag, elfogadó közegben élő ötévest, hogy nyilvánvalóvá váljon a tévedésünk.

Az iskola kiöli a gyerekből az érdeklődést Forrás: umjanedoan

Az egészséges ötévest egyszerűen minden érdekli. Tele van kérdéssel a világról, mindent meg akar érteni, ki akar próbálni, és elképesztő memóriájával rengeteg információt képes magába szívni. Ismertem olyan ötévest, aki az összes dinoszaurusz latin nevét fújta, egy másik egy villanásból felismerte a fejünk felett elrepülő madarakat, de a legtöbb kisgyerek, ha kétszer-háromszor felolvasnak neki egy verset, mesét, máris kívülről fújja az egész szöveget.

Azoknak a környezetemben élő gyerekeknek a többsége, akiknek kicsi koruktól fogva nap mint nap meséltek, felolvastak a szülei,

maguktól megtanulták a betűket, sőt akár folyamatosan olvastak is, mire iskolába kerültek.

Hangsúlyozom, anélkül, hogy erre külön tanították volna őket. Bármelyik gyerek könnyedén megtanul írni, olvasni és számolni, ha azt látja, hogy a körülötte zajló életben ezeknek a tevékenységeknek értelme van.

Az iskolában töltött idő nagy részében unatkoznak

Nagyon szép példa a gyerekek tanulékonyságára és kreativitására az a kísérlet, amelyet Sugata Mitra indiai oktatáskutató, a brit Newcastle egyetem professzora végzett 1999-ben. Újdelhi egyik nyomornegyedében elhelyezett egy falba épített, internetkapcsolattal ellátott számítógépet az utcán, majd várta, mi történik.

Sugata Mitra indiai oktatáskutató Újdelhi egyik nyomornegyedében elhelyezett egy falba épített, internetkapcsolattal ellátott számítógépet az utcán Forrás: sugata mitra flickr ian smith

Az utcán lézengő gyerekek, akiknek soha nem volt számítógépük, nem tudtak angolul, és az internetről még csak nem is hallottak soha, néhány óra múlva a neten böngésztek, nem sokkal később dokumentumokat hoztak létre, játszottak, képeket szerkesztettek, és a felbukkanó angol szavakat tanulták.

Majdhogynem pillanatok alatt, szó szerint játszva elsajátították egy fél-egy éves tanfolyam anyagát tanár nélkül, saját kreativitásukból merítve, csoportosan, egymást segítve. Ehhez képest azok a hat-hétévesek, akik lelkesen sétálnak be az iskola kapuján, mert azt hallják tőlünk, hogy ott majd nagyszerű dolgok történnek velük, egy-két év alatt nemcsak a lelkesedésüket, de az érdeklődésüket is elveszítik a tanulás iránt, amely ettől kezdve nyűg lesz a számunkra, nem pedig izgalmas időtöltés.

A gyerekek az iskolában töltött idő nagy részében unatkoznak. Helyesebben a rendes gyerek unatkozik, a rendetlen gyerek pedig igyekszik valami érdekes elfoglaltságot keresni magának, papírgalacsint dobál, a telefonján játszik vagy a szomszédját böködi.

A felnőtt reakció erre az, hogy a gyerek mindent csinál, csak tanulni nem akar. Hogy miért gondoljuk ezt? Mert mi magunk is úgy szocializálódtunk, hogy a tanulás fáj. Hogy a tanulás szükségszerű rossz, amit valami homályos jövőbeli cél érdekében el kell szenvednünk.

A világelső finn iskolásoknak napi 4 órájuk van

A világsikernek számító finn iskolarendszer egyik sarkalatos pontja, hogy nem hagyja a gyerekeket unatkozni. Számtanórán a kicsiket kiviszik a közeli parkba, ahol azt a feladatot kapják, hogy gyűjtsenek ötven gesztenyét. Aztán próbálják meg őket egymás között igazságosan elosztani. Vagy rendezzék őket tízes csoportokba.

Egy csomó mindent meg lehet így tanulni, hogy a gyerek nem mozdulatlanul ül egy padban,

és elvont számokkal elvont műveleteket végez, hanem kipirultan rohangál és élményeket szerez. Egy életre megjegyzi, hogy ötször tíz az ötven, anélkül, hogy a szorzótáblát kellene magolnia.

A finn iskola másik újítása, hogy a gyerekek átlagban napi négy (!) tanítási órán vesznek részt. Ahogy a PISA-felmérések is igazolták, nincs összefüggés az iskolában töltött idő és a jó teljesítmény között. A finn gyerekeknek van a legkevesebb órájuk egész Európában, mégis ők érték el az utóbbi években a legjobb eredményeket a természettudományi és a szövegértési feladatokban, de matematikából is az élbolyban végeztek.

A tanárok pedig ösztönzik őket Forrás: flickr Jari Sjölund

Le kellene tehát számolnunk azzal a téves beidegződésünkkel is, hogy a rossz teljesítményen úgy lehet javítani, ha még több órában nyüstöljük az anyagot a gyerekekkel. A tanítás-tanulás nem a ráfordított idő mennyiségétől válik hatékonnyá, hanem attól, hogy a gyerekek értelmesnek, hasznosnak és örömtelinek találják a munkájukat, a tanárok pedig segítik és ösztönzik őket ennek elvégzésében.

Az iskola elvont ismereteket tanít, nem az életre készít fel

Ehhez persze nemcsak a pedagógusok szerepét, hanem a jelenlegi tananyagot is felül kellene bírálnunk. Ez az általános műveltségnek nevezett adathalmaz a legnagyobb ludas a gyerekek túlterheltségében, mi mégis foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá évtizedek óta, annak ellenére, hogy közben a világ körülöttünk a felismerhetetlenségig megváltozott.

Ami engem illet, ha holnap belöknének egy érettségi vizsgára, legalább három tárgyból tutira megbuknék. De nem hiszem, hogy sok olyan felnőtt akad, legyen bármilyen magasan kvalifikált is a saját területén, akinek máig kisujjában van a teljes gimnáziumi tananyag.

Miért várjuk el a gyerekeinktől, hogy olyasmivel töltsék életük első 18 évét, ami nem érdekli őket,

aminek semmi köze az életükhöz, és aminek mi magunk sem vettük semmi hasznát egész életünkben? Az iskola azzal kérkedik, hogy az életre tanít, miközben mesterséges szigetet hoz létre a gyerekek számára, ahol a tanárokon kívül csak a kortársaikkal találkozhatnak, ahol arra kényszerítik őket, hogy 45 percenként csengőszóra más és más üzemmódra állítsák az agyukat, ahol kijelölik számukra, mi a fontos ismeret és mi nem, és ahol számokkal minősítik a teljesítményüket.

John Taylor Gatto, akit háromszor választottak az év tanárának New Yorkban, 30 év tanítás után elhagyta a pályát, miután sok-sok küzdelem után

meggyőződésévé vált, hogy az iskoláztatás nem alkalmas arra, hogy egészséges szellemű, kreatív embereket neveljünk.

A rendszernek nem reformokra van szüksége, hanem teljes átalakításra.

Önrendelkezést kellene biztosítanunk a gyerekeinknek

„Ha akarnánk – írja Gatto egy cikkében –, könnyen és olcsón megszabadulhatnánk a régi struktúráktól, és oktatásban részesíthetnénk a gyerekeket, nem csak iskoláztatásban.

A fiatalság legjobb tulajdonságaira bátoríthatnánk őket – kíváncsiságra, kalandra, rugalmasságra, a meglepő éleslátás képességére –,

ha sokkal rugalmasabban bánnánk az idővel, a tananyaggal és a tesztekkel, ha igazán hozzáértő felnőttekkel ismertetnénk meg a gyerekeket, és ha minden diáknak annyi önrendelkezést biztosítanánk, amennyire szüksége van ahhoz, hogy időnként némi kockázatot vállaljon.”

A kiváncsiság kódolva van Forrás: flickr Brad Flickinger

Ehhez azonban bíznunk kellene a gyerekeinkben. El kéne hinnünk, hogy a tudásvágy, a világra való nyitottság, a kíváncsiság eredendően kódolva van az emberben. Ha a gyerekeink nem találkoznak olyasmivel az iskolában, ami igazán érdekelné őket, egyáltalán nem biztos, hogy velük van a baj. A világ végtelen sokszínűsége nem írható le tíz tantárggyal. Hogy megint Gattót idézzem:

Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít minden gyerek számára saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvont dolgokkal töltsék.”