Buzzie!
- súgja olaszos akcentussal a kövérkés, púderes márki. Szempilláit remegteti, majd váratlanul a fenekembe csíp.
Pár méterrel arrébb véres köpenyű, láncfűrészes őrült tombol. Ő inkább a lányokat szereti,
a berregő, hatástalanított gép pengéjét próbálja minél kényesebb helyekre dugni.
Lesz is nagy sikoltozás, rémalakok és nézők kergetőznek sírkövek és akasztófák között, a horrorcirkusz előcsarnokában.
A bemelegítés a Circo deigli Orrori hitvallása lehetne: „Itt nem kapsz vért és valódi borzalmat, de játszva csinálunk hülyét belőled. Talán még élvezni is fogod.”
És tényleg, a filmes szlengben csak jumpscare-nek nevezett ijesztgetésen csak egy óvodás ijedne meg: Lizzie Borden-másolatok, démonpofák ugranak elő a nézőtér felé vezető sötét ösvényen,
valaki a nyakamat karistolja egy tompa késsel,
az obligát sátoros cigánylány pedig vicsorgó gumifejet dob a látogatók kezébe.
Ugyanilyen kedélyes idiotizmus jegyében zajlik a produkció is, ami inkább komédia, mint horror, az öntudatos fajtából: nem szégyelli gagyiságát, de irgalmatlanul rápirít a közönségre, amiért élvezik ezt az alantas szórakozást.
„Na, be vagytok szarva?” – kérdi tőlünk magyarul az est központi figurája, Nosferatu. A fővámpír a nőkkel sem finomkodik.
A kezedet add, baszd meg!”
– ripakodik áldozatára, míg partnere, a mélyen dekoltált Fédra egyszerűen csak „szerencsés ribancnak” nevez valakit. Ez a hála azért, ha ember az első sorba szóló, 11 ezer forintos VIP-jegyet vásárol.
A nézők csak vihognak bambán, letaglózva a paraszt kiszólásoktól és Zs-kategóriás horrorfilmeket idéző díszletektől. Nehéz eldönteni, hogy mi az ironikusabb: hogy zokszó tűrjük a frusztrálást – egy „önkéntes résztvevőt” például hátulról molesztál Cacato, a bűn ronda bohóc – vagy hogy röhögünk, ha mással szúrnak ki, és
önként, tapsolva süllyedünk a fingós-baszós tréfák szintjére.
Ebben a lojális vihogásban van valami mélyen magyar és szerencsétlen, amit a a Circo deigli Orrori keményen kiaknáz: tudják, ebben a megengedő légkörben az is elmegy, ha a nyelvet nem ismerő Cacato magyarul próbál halandzsázni, vagy ha a fővámpír egy kicsit selypít a méretes szemfogaktól.
Szerencsére a horrorcirkusznak vannak olyan attrakciói is, amik felemelik a porból az előadást: a gigantikus mókuskerék felületein egyensúlyozó, bekötött szemű artista láttán
tényleg elakad a közönség lélegzete,
és hatalmas tapsot kap a nyakánál felfüggesztett, táncoló, pörgő élőhalott is.
Az előadást ezek a profi műsorszámok lökdösik tovább, a háttértörténeten ugyanis nem múlik semmi, ősrégi, filmekből összetoldott klisék sora az egész. Persze, abban is van valami báj, amikor egy füst alatt nézhetjük végig a Kör 3, a Van Helsing és a Gyilkos bohócok az űrből című popcornhorror jeleneteit. Ráadásul mindezt három órán keresztül.
A horrorcirkuszok és színpadi fellépések évszázadok óta borzongatják és szórakoztatják a közönséget.
Először a 16. századi Angliában alakultak vándortruppok, amik rendellenességgel született vagy mesterségesen eltorzított szereplőket mutattak be – ilyen társulat tagja volt a híres sziámi testvérpár, Lazarus és Johannes Baptista Colloredo, évszázadokkal később pedig a tragikus sorsú Elefántember, akinek életéről David Lynch filmet is rendezett.
Kimondott freakshow-kat a századfordulón kezdtek rendezni, az Egyesült Államokban P. T. Barnum, míg Angliában Joseph Carey Merrick gyűjtött össze törpéket, óriásnőket, kéz és láb nélkül zenélő rokkantakat, de vásári előadásaik során nem riadtak vissza a hamisított állati tetemek mutogatásától sem.
A horrorcirkusz hagyományait aztán a 20. század közepén a párizsi Grand Guignol (a Nagy Báb) színháza vitte tovább, törpék nélkül, ám észbontó kegyetlenséggel.
Csak négy-öt sematikus jelenetet játszottak, de azt
gyilkossággal, művérrel bőven megspékelve:
a szereplők annyira élethűen játszották el egy szem kinyomását vagy egy áldozat feldarabolását, hogy a Grand Guignol nézői nem egyszer elájultak vagy okádni kezdtek előadás közben.
A második világháborúig sikeres horrorszínház az ötvenes évekre elvesztette népszerűségét, 1962-ben pedig végleg bezárt. A döntést a holokauszt borzalmaival is indokolta Charles Nonan színigazgató:
A háború előtt senki nem hitte el, hogy ilyen borzalmak tényleg megtörténhetnek. Utána rá kellett jönnünk, hogy mindez nagyon is valóságos.
Mi pedig nem akartunk egy Buchenwald-utánzatot.”