A Szputnyik az elmúlt két évben nem kapott produkciós támogatást az NKA-tól, így költségeik kétharmadát külföldi együttműködésekből tudták csak előteremteni, a maradékot, a működési pályázati támogatást a legjobb esetben is csak az adott év júliusában kapták meg.
Az állandó forráshiány és az, hogy a társulat szinte állandóan kettészakadva, részben Németországban, részben itthon kényszerült dolgozni, felőrölte a Szputnyikot, így Bodó Viktor február elején bejelentette: a társulat életében „az a legemberségesebb megoldás”, ha
feloszlatják a szakma által a leginnovatívabbnak tartott független csapatot.
Az év fontos eseményeihez tartozik ugyanakkor az is, hogy bár a megszűnő színházak, társulatok színészei jellemzően munka nélkül maradnak, az évad végén Eszenyi Enikő bejelentette: a Vígszínház szerződteti a Szputnyik több fiatal színészét és rendezőjét.
Kriza Ákos miskolci polgármester március 18-án délelőtt behívatta Kiss Csabát, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatóját, és közölte: a képviselő-testület aznap délutáni ülése dönt a felmentéséről.
Kiss Csaba nem reagálhatott, az ülésre nem kapott meghívást, így néhány órával később nélküle döntöttek arról, nem töltheti ki 2017-ig szóló igazgatói megbízatását.
A polgármester mindössze annyit mondott: bizonytalanság van a társulatban – korábban feloszlott a színházat informálisan vezető igazgatói tanács, több színész és rendező elszerződött a társulatból –, ezért a menesztésre a következő évad biztonsága miatt van szükség.
A döntés megítélése kettős: sokak szerint riasztó precedens, hogy egy politikus objektíven vizsgálható okok nélkül – mint amilyenek például a gazdasági visszaélések lehettek volna –, felülről drasztikusan belenyúl egy színház belső ügyeibe. Mások szerint – például a Magyar Színházi Társaság új elnöke szerint – jó, ha egy felelős városvezető törődik a színházból kihallatszó panaszokkal.
Idén minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált:
tarthatatlan a színházi szakma mindent átitató, politikai alapú megosztottsága.
A Színházi Kritikusok Céhe a Magyar Színházi Társaság (MSZT) tagszervezeteként Csáki Juditot jelölte a POSZT zsűrijébe, de a fesztivál tulajdonosai indoklás nélkül visszautasították a jelöltet.
Később kiderült: az MSZT és Vidnyánszky Attila szervezete, a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) közösen kerestek mindkét fél számára elfogadható neveket a listára, és az MTT nem fogadta el Csákit a zsűritagok közé. A döntést az MSZT elfogadta, de nem tájékoztatta róla a Kritikusok Céhét.
Az eset révén reflektorfénybe kerültek a POSZT működését övező, eddig átláthatatlan háttéralkuk. A Kritikusok Céhének több tagja a színházi találkozó bojkottjára buzdított, amihez rengetegen csatlakoztak.
A Színházi Kritikusok Céhe és az Örkény Színház kilépett az MSZT-ből, négy, a POSZT versenyprogramjába beválogatott előadás alkotói pedig közölték: részt vesznek a fesztiválon, de nem kívánnak részt venni a versenyben. Jordán Tamás, az országos színházi találkozó szellemi atyja az Origónak azt mondta: „Ilyen POSZT-ra nincs szükség”.
A POSZT zsűrije a botrány után végül úgy állt össze, hogy mind az MSZT, mind az MTT egymástól függetlenül 4-4 tagot delegált. A fesztivál versenyprogramját végignézve a zsűri Vidnyánszky Attila rendezésének, az Isten ostorá-nak ítélte a POSZT négy díját, köztük a két legfontosabbat, a legjobb előadásnak és a legjobb rendezésnek járót is.
Hogy mi ezzel a probléma? Vidnyánszky Attila 2008-ban, kimondottan politikai okból megalapította a Magyar Teátrumi Társaságot. Az MTT később tulajdonrészt szerzett a POSZT-ot működtető kft.-ben. Azóta a két társaság együtt egyezik meg a versenyprogramot kiválogató és azt zsűriző személyekről is.
2015-ben az MTT olyan személyt jelölt a POSZT versenyprogramját kiválogatók közé, aki 2008 és 2011 között a Vidnyánszky Attila vezette Csokonai Színház irodalmi titkára volt. Balogh Tibor
nem tudta meggyőzni válogatótársát, hogy Vidnyánszky Attila rendezése, az Isten ostora méltó a POSZT versenyprogramjába,
így az előadás a korábbi években nem tapasztalható módon a „Balogh Tibor javaslata” címkével kerül a versenyelőadások közé. Végül ez lesz az előadás, amelyet a felerészben Vidnyánszky szervezete által kinevezett zsűri az abszolút győztesnek nevez ki.
Mindez azért az év egyik legfontosabb színházi eseménye, mert minden botrány ellenére Vidnyánszky elsöprő győzelmét a szakma szó nélkül lenyelte, és a döntés már nem kavart semmiféle vihart.
Korábban felzúdulást keltett, hogy a Fővárosi Közgyűlés nagyon komolyan elgondolkodott Balázs Péter kinevezésén a Vígszínház élére. Még korábban az Újszínház botrányos igazgatóváltása során
a városvezetés a szakmaiságnak már a látszatára sem ügyelt,
és vidéken is minden eddiginél egyértelműbb, nem is titkolt gyakorlattá vált, hogy legelsősorban politikai hovatartozás alapján neveznek ki színházigazgatókat.
Ez a folyamat idén szeptemberben megtorpant: a Fővárosi Közgyűlés döntése nyomán a Katona József Színház, a Centrál Színház és a József Attila Színház élén a jelenlegi igazgatók folytathatják munkájukat, a Radnóti Miklós Színház vezetői posztját pedig a 22 éve a társulatban dolgozó Kováts Adél, Bálint András informálisan megnevezett utódja nyerte el.
Csató Kata, a Szentendrei Kulturális Központ igazgatója szakmai okokból, az önkormányzattal történt egyeztetés után kiléptette az intézményt Vidnyánszky Attila Magyar Teátrumi Társaságából, ezért a városvezetésnek „megrendült benne a bizalma”. Előbb kötelezni akarták, hogy „állítsa helyre a tagsági viszonyt”, majd a szentendrei önkormányzat megszavazta az igazgató felmentését.
Az ülésen semmilyen más indoklás nem hangzott el, a jobboldali többségű városvezetés csak az MTT-ből való kilépésre hivatkozott, mondván: a Magyar Teátrumi Társaság tagsága
garantálja azt a biztonságot”,
ami egy hasonló intézmény működéséhez kell.
Csató Kata utódja ideiglenesen a Polgármesteri Kabinet kommunikációs vezetője lett, a közeljövőben kiírandó, új igazgatói pályázatban nem fog feltételként szerepelni az előadó-művészeti végzettség.
A józsefvárosi önkormányzat már korábban kihátrált a Bárka Színház finanszírozásából, az állam pedig az erről szóló ígéretek ellenére sem vette át az intézményt. Így a színház már korábban, egy próbafolyamat kellős közepén megszüntette működését, mivel teljesen források nélkül maradtak.
Az év elején még arról szóltak a hírek, hogy megmenekülhet a Bárka, hiszen a józsefvárosi önkormányzat képviselő-testülete egy februári ülésén egyhangúlag döntött a színház tőkerendezéséről. De aztán nem történt semmi. Végül a kormány átnyúlt a józsefvárosi testület feje felett, és határozatban rendelkezett: az ingatlan, amelyben a színház működött, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemhez kerül, és ezzel véget ér a Bárka Színház története.
Mivel mindez egy évnél is tovább húzódott, folyamatos bizonytalansággal a politika érte el, hogy
a szakma csendben beletörődjön egy újabb műhely elvesztésébe.
A Katona József Színház bemutatta az olaszliszkai lincselés nyomán született Borbély Szilárd-drámát, Az olaszliszkait, és még a meggyilkolt Szögi Lajos családja is elállt attól, hogy beperelje miatta a színházat.
Az Orlai Produkciós Iroda és a Jurányi Inkubátorház bemutatta a magyar kórházakban uralkodó állapotokról, a szülészeti osztályon szerzett kismamatraumákról, a családon belüli erőszakról, az orvosi felelősségről szóló Egyasszony című előadást.
A Stúdió „K” Színházban Kiállok érted címmel mutattak be valós dokumentumok és történetek alapján írt darabot arról, milyen kilátástalan helyzet vezet ahhoz, hogy a nevelőintézetben felnövő lányokat végül külföldön adják el prostituáltaknak.
Schilling Árpád a Trafóban mutatta be a Krétakör új előadását, A harag napjá-t, amelyet a kórházi állapotok ellen fekete ruhában tiltakozó ápoló, Sándor Mária története ihletett.
A magyar színház néha még hajlandó a bennünket itt és most körülvevő, égető problémákkal foglalkozni akkor is, ha az rizikós vállalkozás.
Minden megosztottság, politika és értékvesztés ellenére is van még olyan esemény a magyar színházban, ami
vitán felül áll, és minden oldalt ugyanúgy megérint.
A nyolcvanéves Törőcsik Marit együtt köszöntötte az egész szakma: Vidnyánszky Attila és Alföldi Róbert, Stohl András és Román Sándor, és semmilyen, az ünnepen magán túlmutató kommentárnak nem volt helye sehol sem. Talán Törőcsik Mari az utolsó a magyar színházban, aki szent és sérthetetlen.
Blaskó Balázst 2011. február 1-jével nevezte ki az egri színház élére az a fideszes többségű városvezetés, amelynek alpolgármestere Saárossy Kinga színésznő, Blaskó felesége volt. Blaskó a kinevezése után elküldte a tánctagozat addigi vezetőjét, és az önkormányzat az évad közepén menesztette az elméletileg júniusig tartó mandátuma ellenére a korábbi igazgatót, Csizmadia Tibort. Blaskó Balázs igazgatói pályázatában és nyilatkozataiban szerepeltek az azóta híressé vált mondatok
a remény színházának”
szükségességéről és arról, hogy az egri színházban „180 fokos fordulatra” van szükség.
Blaskó egyik első intézkedése volt a színházat beléptetni Vidnyánszky Attila Teátrumi Társaságába. A társulat színészei közül sokan felmondtak, a szakma jó része hangosan tiltakozott.
A sokszor Kaposvár fénykorához hasonlított szakmai műhely elvérzett.
Blaskó volt az egyike azoknak, akik megmutatták, a szakmaiság már végérvényesen és határok nélkül alulmarad a politikai szimpátiával szemben a színházigazgatói kinevezésekkor.
Eltelt öt év, és Eger Megyei Jogú Város Önkormányzata ellenszavazat nélkül választotta meg újabb öt évre Blaskó Balázst a Gárdonyi Géza Színház igazgatójaként. Öt éve országos botrány kerekedett a kinevezésből. Idén a hír már fel sem tűnt senkinek.
Július 18-án, életének 73. évében elhunyt Koltai Tamás színikritikus, színházesztéta, újságíró. A kiváló, talán felülmúlhatatlan színikritikus elvesztése mintha pontot tenne egy korszak végére.
Egy olyan korszakéra, amikor még igazi öröm, hivatás lehetett kritikusnak lenni. Amikor a színháznak, a színházban zajló életnek volt jelentősége, volt méltósága, amikor a lapokat és az olvasókat még foglalkoztatták az értékek, és amikor a színház még értéknek számított a köztudatban. Amikor a színházak műsora, a szakma tagjainak beletörődése, politikai dörgölőzése, szolidaritáshiánya, némasága vagy éhhalála nem volt napi szintű élmény. Amikor a színikritikusi pálya még nem vezetett feltétlenül csalódáshoz vagy kiábránduláshoz.