Gyűlöltem, hogy le kell vetkőznöm

Van, akinek már sok a meztelenség a színpadon, ezért nagyon meg kell gondolni, mikor érvényes az élő test ilyen megjelenése – mondja Horváth Csaba színházi rendező, koreográfus, aki szerint Bartók Béla nem engedné, hogy a nemzeti identitással nyerészkedők a szájukra vegyék a nevét. A színészek testének sanyargatásáról is beszélgettünk vele.

• Tehetség vagy képesség hiányában nyilván jobban él az ember azokkal az eszközökkel, amiket a politika felkínál.
• Ennyire üres, hangzatos és egyben semmitmondó módon talán még soha nem zsigerelték ki azt a fogalmat, hogy „magyar kultúra”.
• Bartók szelleme száz év alatt fajult addig a kabaréig, addig a viccig, ami ma megy.
• A hangzatos álerkölcsi szózatokkal manapság nagy eredményeket lehet elérni.
• Ha az ember színházat akar csinálni, azt bárhol létre tudja hozni abból, ami a rendelkezésére áll.

Horváth Csaba az Állami Balettintézet elvégzése után (1987) a Honvéd Együttesben kezdte a pályáját, majd a Tranz Danz és a Sámán Színház táncosa volt. 2005-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem koreográfus szakán – ahol ma tanárként is dolgozik –, de addigra már túl volt első saját koreográfiáján, amit az edinburgh-i Fringe Fesztiválon és a Veszprémi Összművészeti Fesztiválon is díjaztak. Volt a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője, majd 2006-ban megalapította társulatát, a Fortedanse-ot (ma Forte Társulat).

Horváth Csaba színháza nem skatulyázható be - az Irtás című előadás a Szkénében Forrás: Mészáros Csaba

Színháza nem skatulyázható be sem a táncszínházak, sem a prózai színházak kategóriájába. Előadásai, szóljanak akár történelmi szituációkról, dolgozzanak bár fel klasszikus műveket, mindig az emberi élet legfontosabb kérdéseit boncolgatják.

Előadásai szokatlanul sok síkon és szokatlanul mélyen képesek hatni:

a szöveg csak egyik elemük, egyenrangúan a zenével, a testekből, díszletekből felépülő vizualitással, a mozgással. Mindezek önállóan is képesek gondolatok, érzések megfogalmazására, hogy egységgé összeállva komplex, minden érzéket támadó élményt hozzanak létre.

Olyan, mint folyamatosan aknamezőn sétálni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Az ön munkáit nevezik fizikai színháznak, mozgásszínháznak, esetleg táncszínháznak is. Megfelel valamelyik elnevezés?

Én egyszerűen mindig keresem a fizikum eszköztárát, és megpróbálom ezt a lehető legizgalmasabb módon felhasználni. De minden azon múlik, minderre mennyire tart igényt az anyag. Ezt kitapasztalni olyan, mint folyamatosan aknamezőn sétálni. De ez izgat engem, talán azért is, mert

a testtel való foglalkozás zsigeribb, mint a hagyományos értelemben vett színészmesterség,

és kevesebb manírt, teatralitást igényel. A testtel nehezebb hazudni. Lehetséges, de hamarabb lebuksz.

Mindenesetre a békesség kedvéért nekem a jelzők nélküli színház a legszimpatikusabb. Leginkább a fizikai színházat érzem találónak. De ez a kérdés túl van dimenzionálva: senki ne gondolja, hogy a műfajteremtés motivál engem vagy a színészeinket, nem pedig az, hogy előadásokat hozzunk létre.

A mozgástól semmi nem lesz különlegesebb vagy eredetibb - A nagy füzet című előadás a Szkénében Forrás: Dusa Gábor

Hogy ezeknek az előadásoknak része a mozgás vagy a testtel való megnyilvánulás, az számunkra természetes, de egy pillanatig sem gondolom, hogy ez misztikusabbá tenné az adott jelenetet vagy produkciót. Ha a mozgás jelen van a klasszikus színház eszközei mellett, attól semmi nem lesz különlegesebb vagy eredetibb, és ettől még bármi lehet jó és rossz is.

A testtel való fogalmazásnak megvan az a hátránya, hogy amint megjelenik a meztelenség, a közönség egy része számára az adott kép rögtön elkezd mást is jelenteni. Kell önnek ezzel foglalkoznia?

Ebben a műfajban az ilyen képek egészen mást jelentenek, mint ha egy realista előadásban jelenne meg egyszer csak egy meztelen test. A színház mégiscsak részben képzőművészet: a milói Vénusz sem botránkoztatja meg az embereket. Az ember számol vele, hogy

a közönség egy bizonyos része számára már sok a meztelenség,

ezért nagyon meg kell gondolni, mikor érvényes az élő test ilyen megjelenése.

A csodálatos mandarin című előadásomban én is játszottam, és a végén mind a ketten anyaszült meztelenek voltunk Ladányi Andreával. Gyűlöltem, hogy le kell vetkőznöm. Rettegtem attól a jelenettől, hiszen sosem könnyű ország-világ előtt levetkőzni. Én voltam a koreográfus, tehát egy szóval sztornózhattam volna az egészet. De nem tettem, mert úgy éreztem, ennek ott így kell lennie. A színház tud olyan hatásos lenni, hogy ezt a nézői prüdériát vagy intelligenciahiányt felülírja, ha a jelenet kellően erős.

A nézők egy része megrökönyödik azon is, ha a férfiszerepeket nem férfiak, a női szerepeket nem nők játsszák az előadásaiban.

A színházban ezt is szabad. A görögöknél eleinte nők a színpadra sem tehették a lábukat, akkor miért ne játszhatna ma is egy férfi női szerepet? Attól még annak a színésznek ugyanúgy meg kell formálnia azt a karaktert.

Minden benne van, csak a szexus nem - Andrássy Máté, Nagy Norbert és Krisztik Csaba A nagy füzet-ben Forrás: Dusa Gábor

Ugyanakkor arról is szó van, hogy például A nagy füzet-ben a nagymama jellemében aztán minden benne van, csak a szexus nem. Ő a centrum, egy robusztus, határozott, stabil figura, ellentétben a két fiúval, ezzel a két fűszállal. Egyértelmű volt, hogy a társulatból őt Andrássy Máté fogja játszani. Eszembe sem jutott, hogy hívjak egy idős színésznőt.

Máshogy kell egy férfinak színészkednie, ha nőt játszik?

Szerintem egyáltalán nem. Én legalábbis ugyanúgy instruálom. Ebben az esetben ráadásul nem is volt jelen a nagymama nőisége, csak az időssége, a másféle tudása, a zsugorisága és így tovább. Ezek mind nemtől független tulajdonságok.

Egy ötlet az annyi, mint hogy vegyünk egy fagyit Fotó: Szabó Gábor - Origo

Mivel tud több lenni egy testtel, látvánnyal megfogalmazott jelenet, mint egy „klasszikus” megoldás?

Mindig valamilyen mögöttes tartalmat szeretnék megfogalmazni ezekkel a megoldásokkal. Tehát nem arról van szó, hogy ötleteim vannak, mondjuk, hogy „A nagy füzet-ben legyen sok tök!”. Egy ötlet az annyi, mint hogy vegyünk egy fagyit. Én megoldásokat, megfejtéseket keresek,

amelyek előhozzák a mű lényegét, a darabban rejlő, le nem írt esszenciát.

Megfogalmazhatók szavakkal az ilyen jelképek? Lehet pontosan elemezni, mit jelent mondjuk A nagy füzet-ben a tök, vagy A te országod-ban a PVC-cső?

Ez változó. A te országod-ban a csövek a konkrét ipari környezet kellékei, amik aztán transzformálódnak a színházban, és lehet belőlük bármi. Az a jó, ha olyan tudatosan és konstruktívan épülnek fel ezek a színpadi szerkezetek, hogy a néző belelássa ezt a bizonyos mögöttest. A gyári kellékek szinte hozzánőnek a testhez: ha fizikai színházról beszélünk, miért ne lehetne egy géplakatos keze egy PVC-cső? Hiszen mégiscsak a lelke része.

Miért ne lehetne egy géplakatos keze egy PVC-cső? - A te országod a Trafóban Forrás: Major László

A nagy füzet egyik legfontosabb motívuma a hiány. A háborúban felértékelődik az élelem, így az maga a hiány vizuális szimbóluma. Ezt a hiányt akartam megjeleníteni: abból megcsinálni az előadást, ami nincs, ami a legfontosabb a szereplők számára.

Van, hogy korlátozzák az építkezésben a körülmények? Amikor például az egyetemi hallgatókkal rendezte meg a Vérnász-t, kizárólag székekből állt a díszlet, és azok voltak a kellékek is.

Goya csodálatos festményei is inspiráltak, amelyeken a torreádorok széken ülve küzdenek a bikával. De azt is igyekszem megértetni a hallgatókkal, hogy abból kell főzni, amink van. Határok nincsenek: ha az ember színházat akar csinálni, azt bárhol létre tudja hozni abból, ami a rendelkezésére áll. A diákoknak meg kell tanulniuk, mekkora értéke van magának a térnek és benne a testnek.

Nevezhetjük akár szegényszínháznak is - a Vérnász a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Forrás: Medvigy Gábor

A test által nyújtott lehetőségek sokkal inkább határtalanok és fontosak, mint a tárgyi világ hagyományos kelléktára. Ezt nevezhetjük akár szegényszínháznak is. Nem árt erre felkészülni, úgyis ebbe az irányba megy a független vagy általában a „valamit-akar-mondani színház”.

Tudatosan használja az előadásaiban a szélsőségeket, akár a test sanyargatását?

Ez műhelytitok, de valójában soha nincs szó sanyargatásról, csak olyan a hatás, mintha a színészek sanyargatva lennének. De soha semmi nem fáj jobban senkinek, mint amennyire az normális egy táncosnál vagy egy olyan melósnál, aki igénybe veszi a fizikumát a munkához. Nincs szadizmus, nincs szándékos határfeszegetés, nem azt akarom tudni, vajon Krisztik Csaba vagy Nagy Norbi bírja-e még ezt vagy azt is.

Bírják-e még? - Krisztik Csaba és Nagy Norbert A nagy füzet-ben Forrás: Dusa Gábor

Az lehet, hogy egy-egy jelenet ilyen hatást gyakorol a nézőre, de ez jó: a test használatával ezt is el lehet érni. Annak a fizikai munkának, amit a néző lát, a lélekre kell hatnia. A szándék az, hogy a fizikum megerősítse egy karakter drámáját, groteszkségét, vagy éppen humorát. De ez nem egyenlő azzal, hogy a színésznek fájjon bármi is.

Nem szabad beleesni abba a hibába, hogy meghatódunk a saját óriási teljesítményünktől, és aztán úgy maradunk,

azt gondolva, ez az „igazi” színház.

Aki fizikai színházzal foglalkozik, mindig szembesül azzal a kérdéssel, hogy a mozgás vajon csak illusztrálja-e a szöveget, a cselekményt, vagy önmagában is képes megfogalmazni valamit. Ön is foglalkozik ezzel a kérdéssel?

Folyamatosan ezzel foglalkozom. Az egyik legfontosabb feladat, hogy elkerüljem az illusztrativitást, illetve, ha megjelenik az illusztráció, annak legyen értelme, az legyen szándékos. Az én előadásaim nagyon alkalmasak arra, hogy beleessek az illusztrálás csapdájába. Nem akarok álszerény lenni: úgy gondolom, ezen a téren elég jól teljesítünk.

Ez az arányok kérdése is Fotó: Szabó Gábor - Origo

De ha folyamatosan azzal foglalkozik, hogy elkerülje az illusztrativitást, nem lehet, hogy a küzdelemben átesik a ló túloldalára, és „elvből” elvet olyan megoldásokat is, amiket adott esetben mégis megkívánna a szöveg?

Ez pontosan így van, de ez a munka egy fázisa: amikor még bátran jönnek az illusztratív ötletek, amik aztán szépen el is tűnnek. Vagy nem tűnnek el, de már nem fognak illusztrációnak tűnni ahhoz képest, hogy mi van előtte és utána. Ez az arányok kérdése is.

Mennyire befogadható ez a színház minden közönség számára? Hiszen az olyan független színházi bázisok mellett, mint a Szkéné, vidéken is dolgozik, például a székesfehérvári Vörösmarty Színház tánctagozatának vezetőjeként.

Fehérváron nagyon pozitív visszhangja volt a Forte vendégelőadásainak, és a nagyszínpadi előadásaimat is befogadta a közönség.

Nem kell ajtóstul rontani a házba - a Pillangó a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Forrás: Medvigy Gábor

Nem szoktam rettegni attól, vajon mit szólnak majd a helyi lakosok, akik amúgy csak annyiban különböznek a fővárosiaktól, hogy nincs akkora tapasztalatuk, akkora színházi rutinjuk. Nem kell ajtóstul rontani a házba, de adagolni lehet. És az internet korában talán már senki nem rökönyödik meg annyira, ha valami olyat lát a színházban, ami nem olyan megszokott vagy konvencionális.

Mit ért adagolás alatt?

Nem érzem úgy, hogy megfosztanám magamat az önmegvalósítás valami nagyon fontos részétől azért, mert mondjuk Székesfehérváron Móricz Zsigmond egy szerelmi történetét viszem színpadra, ami azért tényleg nem egy ördöglakat. Nem: ott az anyag, azt kell megmunkálni, és ebben ugyanannyira örömömet lelem, mint a játékot egy kortárs dráma esetleg szélsőségesebb helyzeteivel.

A kritikusok mennyire nyitott befogadói az ön színházának?

Kritikusa válogatja. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha valaki leragad annál, hogy ez fizikai színház, amihez biztosan másként kell hozzáállni. Az előítéleteket kint kell hagyni a ruhatárban, ami biztosan baromi nehéz, de attól még muszáj.

Én a konstruktív visszajelzést szeretem, akkor is, ha az negatív. Konstruktívnak azt tartom, ha nem a kritikus véleménye, hanem a látott előadásról megfogalmazott gondolatai olvashatók ki a szövegből.

Sokszor kaptam már kifejezetten rossz kritikát,

de volt köztük néhány, amelyekből egy bizonyos idő elteltével le tudtam vonni a tanulságokat, aztán még egy kis idő elteltével igazat is adtam nekik.

Ínséges időkben - A te országod a Trafóban Forrás: Major László

Olyan ínséges időkben, amikor sem a kritikusoknak, sem a színházaknak – vagyis bizonyos színházaknak – nincs túl sok pénzük, minden félnek sokkal nagyobb felelősséggel kell tennie a dolgát.

Törekednie kell arra egy rendezőnek, hogy az előadása megváltoztassa a világot?

Kell, de ezt könnyeden, lazán is meg lehet tenni – ami nem egyenlő a flegmasággal –, és úgy is, hogy valaki túlmisztifikálja a saját személyét. Hiszek abban, hogy a színház tud hatni a világra. Ez a lényege az egésznek.

Ön hogyan próbálta rendezőként megváltoztatni a világot?

Talán hülyén hangzik, de azt hiszem, gyakoroltam hatást a szakmára, pró és kontra is. A Forte Társulatnak szerencsére évről évre egyre nagyobb a közönsége, ami számokban is kimutatható.

A Forte hatást gyakorolt a világra Fotó: Szabó Gábor - Origo

Innentől kezdve talán már el lehet mondani: a Forte hatást gyakorolt a világra vagy a társadalomra, mert valamiért egyre több ember tartja fontosnak, amit csinálunk. De ezen felül nem az én tisztem ezt megállapítani.

Amikor az új bemutatókról dönt, befolyásolja a társadalomra, a világra gyakorolt esetleges hatás? Érv volt például a Tar Sándor műveiből írt A te országod bemutatása mellett, hogy fontos a rendszerváltásról is beszélni a színpadon?

Ilyen konkrétan nem kimondott célom, hogy az embereket jobban érdekelje a rendszerváltás. De az célom, hogy ami engem érdekel, azt megosszam az emberekkel.

Megtalálni az ábrázolásmód megoldásait - az Irtás a Szkénében Forrás: Mészáros Csaba

Az anyagnak mindenképpen annyira kell izgatnia engem, hogy megtaláljam az ábrázolásmód megoldásait, és így juttassam el a nézőkhöz az egyébként társadalmilag-politikailag is fontos történetet.

Ha Tar Sándor szövegéhez nyúl az alkotó, kell foglalkoznia a szerző ügynökmúltjával?

Szerintem ez mellékes, mert nem hiszem, hogy ilyen távolságból erkölcsileg ítéletet mondhatnánk egy zseniális művész felett, aki ráadásul már nem él, így nem tudja magát megvédeni. A hangzatos álerkölcsi szózatokkal manapság nagy eredményeket lehet elérni, de én ezt egyáltalán nem tartom erkölcsösnek. Engem annak az esszenciája érdekel, amit a művész leírt.

Művészként tudja vagy akarja magát függetleníteni a mai magyar színházi élet „botrányaitól”?

Ezeket elég nevetségesnek tartom.

Bartók szelleme száz év alatt fajult addig a kabaréig, addig a viccig, ami ma megy.

Ha Bartók látná az innen-onnan, gyorsan magukra rángatott nemzeti identitással nyerészkedők miként tűzik őt is a lobogójukra, azt sem engedné meg nekik, hogy kiejtsék a nevét. És vannak olyan köpönyegforgatók, akik tíz évvel ezelőtt még hangzatosan szapulták azt, amit ma nemzeti értéknek hívnak, most pedig ott tollászkodnak a húsosfazék körül.

A hatalomhoz dörgölőzők megtömik pénzzel a saját zsebüket - a Pillangó a székesfehérvári Vörösmarty Színházban Forrás: Medvigy Gábor

Az a pofátlanság viszont szégyenteljes, ahogyan a hatalomhoz dörgölőzők megtömik pénzzel a saját zsebüket. És ennek nagyon rossz következményei lesznek. Felháborító, mennyire háttérbe szorult napjainkban az értékalapú finanszírozás:

egyáltalán nem fontos, mit csinál az ember, és ennek milyen szakmai háttere van. Ezt a mai pénzosztók maximálisan figyelmen kívül hagyják. Ez vicc.

Ahogyan vicc az is, mennyire szétszedik ezt az idézőjelben vett magyaros kultúrát: ennyire üres, hangzatos és egyben semmitmondó módon talán még soha nem zsigerelték ki azt a fogalmat, hogy „magyar kultúra”. És ezzel a saját tudatlanságukat, a saját kulturálatlanságukat fedik el. Elkeserítő és vérlázító, mennyire a kultúra felszínén csónakáznak ma, és ez már a színház területére is beférkőzött. Az ember már csak mosolyog ezen.

Tud rajta mosolyogni?

Kínomban tudok.

Soha nem voltunk elkényeztetve Fotó: Szabó Gábor - Origo

Még akkor is, ha a konkrét megélhetését, a társulata működését is veszélyezteti ez a csónakázás?

Soha nem voltunk elkényeztetve, úgyhogy nem az a kérdés, kapunk-e pénzt, vagy sem. Annyit kapunk, mint eddig, azaz nem arányosan a produktummal, a nézők számának növekedésével. De biztos nehéz a helyzet, biztos van mindenféle magyarázat. Sosem gondoltam, hogy nekünk a szociális helyzetünk miatt kéne siránkoznunk.

Inkább arról van szó, hogy bizonyos,

magukat művésznek nevező emberek annyi pénzt tömnek a zsebükbe, amennyit csak bírnak,

miközben vannak társulatok, színházak, művészi csoportosulások, akik meg nagy ívben le vannak szarva, hiába van érdeklődő közönségük, és hiába dolgoznak minőségi alapon. Ilyen szempontból elég nagy bajban van az ország, hiszen a kultúrpolitika nagyon ritkán szólít meg minőségi alapon dolgozó művészi közösségeket.

Nem akarok a sértett társulatvezető szerepében tetszelegni - a Bűn és bűnhődés a Szkénében Forrás: Mészáros Csaba

Persze ez most úgy tűnik, mintha magunkról beszélnék, pedig nem akarok a sértett társulatvezető szerepében tetszelegni. Épp elég az az arcátlanság, ahogyan az NKA meghívásos pályázaton elosztott több mint 200 millió forintot mindenféle ködös projektre, miközben például A te országod hatszázezer forintot kapott.

Mi jön ki hatszázezer forintból egy nagyszínpadi bemutató esetében? A jelmezek?

Még az sem.

A kőszínházban evidensnek tekinthető a szembenállás, vagy mondjuk úgy, a kettészakadás. Ez jelen van a független színházban is?

Én sosem voltam tűzközelben, sosem kuncsorogtam olyan helyeken, ahol pénzeket osztottak, így mindig távol tartottam magam az ilyen ügyektől. De most csúnyán bejött ebbe a szakmába is a politika. Ilyen szempontból talán még a független színház vigyáz leginkább a függetlenségére.

Nem hagyja magát tönkrevágni - az Irtás a Szkénében Forrás: Origo

Aki komolyan csinálja, amit csinál, az nem hagyja magát tönkrevágni. Tehetség vagy képesség hiányában nyilván jobban él az ember azokkal az eszközökkel, amiket a politika felkínál: ha lojális vagy, kapsz, ha nem vagy lojális, nem kapsz. Művészi tartás kérdése, hogy ki folyamodik ehhez, és ki az, aki elzárkózik az ilyen lehetőségektől. És ez nem korfüggő.