Borzalmas egy terrorista fiaként felnőni

Zak Ebrahim 2016.03.18.

Zak Ebrahim hétéves volt, mikor apja New Yorkban meggyilkolta Meir Kahane rabbit, a Zsidó Védelmi Liga vezetőjét, és tízéves, mikor kiderült, hogy apja is részt vett a World Trade Center elleni 1993-as robbantás kitervelésében. El-Sayyid Nosair, az első ismert dzsihádista, aki Amerikában gyilkolt, azóta életfogytiglani börtönbüntetését tölti, míg fia nevet váltott, járja a világot, és mindenhol az erőszakmentesség fontosságát hirdeti. De hogy lesz egy terrorista fiából a béke nagykövete? Erről is beszélgettünk Zak Ebrahimmal. 

• Az egész élete azzal telik, hogy próbálja megérteni, miért lett az apja terrorista.
• A fanatizmus bűvöletében nevelték, mégis az erőszakmentesség mellett döntött.
• A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással.
• Egy bomba nem fogja a probléma felismerésére bírni az embereket.
• A World Trade Center-robbantás után már nem volt több kifogás.

Mikor beszélt utoljára az apjával?

15 éve, telefonon.

Szándékosan szakította meg vele a kapcsolatot?

Igen, mikor 16 éves lettem, megváltoztattam a nevemet, megszakítottam apámmal a kapcsolatot, és gyakorlatilag újrakezdtem az életemet.

Teljesen összezavar, ha az, akit szeretsz, szörnyű tetteket követ el Fotó: Marton Szilvia - Origo

És mit gondol, fog még vele valaha beszélni?

Nem tudom. Pár éve váltottunk pár e-mailt egymással, mert meg akartam tudni tőle, miért választotta a terrorizmust a családja helyett. Azt hittem, ha kapok valami választ erre, valahogy jobban megértem a dolgot és a saját életemet is, de egyszer csak rájöttem, hogy sose fogok tőle megnyugtató választ kapni. Azt sem tudtam a leveleiből eldönteni, hogy komolyan gondolja-e a sorait, vagy csak írja, amit szerinte hallani akarok.

Biztos több derülne ki, ha személyesen beszélnénk, és közben az arcát is láthatnám. Mostanában nem tervezem vele felvenni a kapcsolatot, de lehet, hogy egy nap meglátogatom a börtönben. Persze nem biztos, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszem fel neki, lehet, hogy csak társalogni fogunk. Ezt majd az idő eldönti.

„A terrorista fia” - ez a könyve címe, de a végén mégis azt mondja, hogy már nem az apja gyermeke többé. Tényleg le lehet számolni egy ilyen mély kapcsolattal?

Ez az ív szépen megragadja azt a lelki utat, amit bejártam. Életem legnagyobb részében nem is voltam kapcsolatban az apámmal, újságcikkekből és interjúkból tudom róla a legtöbbet. Sokáig őrizgettem magamban a szerető és kedves apa képét, aki a radikalizálódás előtt volt. Csak jóval később gondoltam bele: lehet, hogy már akkor sem ismertem igazán, csak egy oldalát, amit a családja felé mutatott. Borzasztó nehéz egy gyerek számára, hogy ne szeresse a szüleit, egyszerűen nem így vagyunk programozva.

Teljesen összezavar, ha az, akit szeretsz, szörnyű tetteket követ el.

Be kellett látnom, hogy a két ellentétes érzés jól megfér egy emberben: lehetséges valakiket nagyon szeretni, miközben mások iránt hihetetlen gyűlöletet táplálunk.

Bizonyos szempontból mindvégig gyűlöltem azokért az iszonyatos élményekért Fotó: Marton Szilvia - Origo

És ön gyűlöli az apját, vagy képes volt megbocsátani neki?

A gimi után örültem, hogy nagyobb lelki sérülések nélkül megúsztam ezeket a borzalmas élményeket. A húszas éveim közepén ébredtem csak rá, hogy mennyi sértődöttség és düh halmozódott fel bennem az apám iránt. Ekkor láttam be, hogy hiába próbáltam egész életemben szeretni őt, bizonyos szempontból mindvégig gyűlöltem azokért az iszonyatos élményekért, aminek minket és másokat is kitett. Viszont arra is rájöttem, hogy ha túl akarok lépni ezen az érzésen, akkor át kell fordítanom valami pozitívba.

Úgy érzi, sikerült?

Igen. Nem vagyok tökéletes, megvannak a magam hibái és szorongásai, de fontos, hogy ezeknek tudatában vagyok, és így képes voltam embernek maradni. Igyekszem a legjobbat kihozni magamból és a környezetemből. Ennél többet nem tehetek.

A fanatizmus bűvöletében nevelték, mégis az erőszakmentesség mellett döntött. Hogy tudta levetkőzni a szélsőséges nézeteket, amelyek között felnőtt?

Szerintem egy ember radikalizálásának leghatékonyabb eszköze az izoláció: el kell rekeszteni azoktól, akiket démonizálni akarunk. Nálam is az segítette a falakat ledönteni, hogy kapcsolatba kerültem olyanokkal, akiket gyűlölnöm kellett volna. Eleinte még büszke is voltam, hogy muszlimként zsidó vagy homoszexuális barátaim lettek, mintha ez valami nagy dicsőség volna.

Az arabok között én voltam a fehér gyerek, a fehérek között pedig az arab srác Fotó: Marton Szilvia - Origo

Az is fontos volt, hogy 16 évesen meghallgattam egy fiatalember előadását, aki hasonló élményeken ment át. Ő is nagy szegénységben nőtt föl, zaklatták az iskolában, és egyedülálló anya nevelte. Reményt adott, hogy valaki, aki hozzám hasonló, azt mondja, hogy jobbá lehet tenni az életet. Ez volt az egyik fő inspiráció, ami miatt később belevágtam a nyilvános beszédekbe. Szükségünk van ezekre a példákra, hogy ne tűnjön teljesen reménytelennek az életünk.

Könyvében arról is ír, hogy az állandó iskolai zaklatások mennyire megkeserítették a gyerekkorát. Miért lett vajon kedvelt célpontja a támadásoknak?

A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. 19 éves koromig hússzor kellett költöznünk, ebben a korban pedig még senki nem akar kilógni a sorból, a különcség iránti vágy többnyire csak később ébred fel. Én viszont mindig mindenhonnan kilógtam: az arabok között én voltam a fehér gyerek, a fehérek között pedig az arab srác. Emellett mindig én voltam az új fiú az osztályban, félénken, kövérkésen, fura vezetéknévvel, így könnyen céltáblává váltam. A folyamatos iskolai zaklatás volt életem legrosszabb élménye, és fogalmam sem volt, hogyan állítsam meg. Teljesen tehetetlennek éreztem magam.

Sokan még ma is legyintenek az ilyesmire azzal a felkiáltással, hogy „hisz csak gyerekek”. Ön szerint kezdjük lassan felismerni az iskolai zaklatás súlyát?

Sokáig tényleg szőnyeg alá söpörték a kérdést, de szerintem egyre többen belátják, hogy nem lehet legyinteni, mikor gyerekek öngyilkosok lesznek, vagy épp egymást ölik meg, mert véletlenül túl messzire mennek a „csínytevésben”. Persze még nagyon távol járunk attól, hogy hatékony megoldást találjunk a problémára. Az én gyerekkoromban még internet sem volt, így ha valahogy sikerült hazajutnom az iskolából, biztonságban érezhettem magam. El sem merem képzelni, hogy a manapság iskolai zaklatás áldozatául eső gyerekeknek milyen fojtogató lehet az életük.

Képtelen voltam végignézni a másik srác arcán ugyanazt a kínt, amit belülről már túl jól ismertem Fotó: Marton Szilvia - Origo

Megesett, hogy ön is erőszakkal reagált a zaklatásra?

Igen, egy-egy pillanatra elhittem: ha én is beszállok egy másik srác szívatásába, engem majd békén hagynak. De hamar rájöttem, hogy ez nem járható út. Mivel pontosan tudtam, milyen áldozatnak lenni, óhatatlanul együttéreztem a szenvedésével, és képtelen voltam végignézni a másik srác arcán ugyanazt a kínt, amit belülről már túl jól ismertem.

Hétéves volt, mikor apja lelőtte Kahane rabbit. Mit értett meg gyerekfejjel az egészből?

Ez egy hosszú folyamat volt, apám évekig tagadta a gyilkosság vádját. Ráadásul a rabbi szerintem maga is egy terrorista volt, így sokan úgy tekintettek erre, hogy az egyik szélsőséges megölte a másik szélsőségest. Fiatalkoromban én is meg tudtam azzal ideologizálni apám tettét, hogy a rabbi egy rossz ember volt, és megérdemelte, amit kapott.

A World Trade Center után azonban már nem működött ez a kifogás, hiszen ott ártatlan emberek haltak meg.

Ekkor kezdtem el igazán megkérdőjelezni apám eszméit, és később eljutottam oda, hogy a rabbi megölésére sem tudtam elfogadható magyarázatot adni. Abból sem sült ki semmi jó, csak mártírt csinált egy terroristából, akinek még népszerűbbek lettek a szélsőséges nézetei. A gyűlölet és erőszak malmai így csak tovább őrölnek, és sosem lehet megállítani őket.

Nagyon jó munkát végeztünk a terroristák elpusztításában Fotó: Marton Szilvia - Origo

De azzal egyetért, hogy néha erőszakra is szükség van a még nagyobb erőszak megállításához? Mit gondol például a terrorszervezetek elleni katonai fellépésről?

Nem vagyok pacifista. Vannak pillanatok, amikor erőszakra van szükség, hogy magunkat vagy másokat megvédjünk. Viszont úgy látom, hogy az esetek túlnyomó részében nemhogy nem lenne szükséges az erőszak alkalmazása, hanem még tovább is rontja a helyzetet. Szeptember 11. után az al-Kaida vált Amerika és szövetségesei első számú célpontjává. Nagyon jó munkát végeztünk a terroristák elpusztításában, viszont katasztrofálisan leszerepeltünk azoknak az okoknak a felszámolásában, amely miatt az emberek ezekhez a szervezetekhez csatlakoznak. A helyébe lépő Iszlám Állam még brutálisabb és erőszakosabb, mint az al-Kaida volt.

Tehát inkább az okokra kéne koncentrálni?

Persze, hisz különben teljesen reménytelen a harc. Az Egyesült Államok régóta támogat szélsőséges diktatúrákat a Közel-Keleten, ami elképesztő dühöt generál az emberekben. Főleg, mikor azt látják, hogy amerikai politikusok a szabadságjogok szentségéről papolnak. El kéne fogadnunk, hogy az emberek dühe valódi igazságtalanságokon alapszik. Az viszont meggyőződésem, hogy az erőszak nem segít mindezt belátni.

Egy bomba nem fogja a probléma felismerésére bírni az embereket,

inkább csak tovább szítja a gyűlöletet. Szerintem ezzel egyre több ember tisztában van.

Trump ugyan reflektorfénybe került, de amit mond, az valójában egyáltalán nem új Fotó: Marton Szilvia - Origo

És nem riasztja meg a gyűlölködő megjegyzéseiről hírhedt Donald Trump nagy menetelése az amerikai előválasztáson?

Sokféle érzés kavarog bennem a mostani elnökválasztási kampánnyal kapcsolatban. Trump ugyan reflektorfénybe került, de amit mond, az valójában egyáltalán nem új. Majdnem az összes többi republikánus jelölt így gondolkodik, a párt elitje által támogatott Ted Cruz szerintem például még veszélyesebb választás lenne, mint Trump. Ő vallási fundamentalisa, aki ugyanúgy helyesli a kínvallatást és az egyéb erőszakos megoldásokat, mint fő riválisa.

Trump és a hozzá hasonló populisták sikerei annak tudhatók be, hogy egyre több amerikai érzi úgy: a politikusok nem képviselik az érdekeiket.

Ezért sokan jó ötletnek látják, ha megkerülik a nagy cégek hálójában lévő politikusokat, és inkább egyenesen egy milliárdosra szavaznak. De ez sem a demokrácia ügyét szolgálja, legfeljebb gazdasági stabilitást biztosít néhányaknak, míg a többiek szenvednek.

Ön optimista a világbékét illetően? A híreket nézve olyan, mintha egyre több lenne a konfliktus pár relatíve békés évtized után.

Európában vagy Amerikában így érezhettük, de a világ nagy része számára eddig sem volt adott a béke. Egyiptomban vagy Szaúd-Arábiában hiába volt politikai stabilitás, a többség elnyomásban élt, a Közel-Keleten pedig gyakorlatilag állandósult a háborús állapot. Ennek ellenére mégis azt hiszem, hogy összességében helyes irányba tartunk. Vannak ugyan visszaesések, de ha az elmúlt ezer évet nézzük, megfigyelhetünk egyfajta lassú fejlődést. Az internet nagyon kinyitotta a világot, sokkal több emberben tudatosul, mi zajlik körülöttünk.

Vannak például, akik elhiszik, hogy minden muszlim terrorista Fotó: Marton Szilvia - Origo

A tisztánlátás szerintem előreviszi az emberiséget, csak az a baj, hogy sokszor a kapzsiság felülírja a helyes cselekvést. Az USA messze a legnagyobb fegyverexportőr a világon, az első tízben pedig hat európai ország van. Mindezt úgy, hogy Szaúd-Arábia a világ legnagyobb fegyverimportőre, márpedig ma ők állnak állami szinten a legközelebb ahhoz, amit az ISIS is szeretne megvalósítani.

Gondolom, nem volt könnyű kilépni a reflektorfénybe, és nagyközönség előtt beszélni a gyerekkoráról és a traumáiról. Miért hagyta abba a rejtőzködést annyi év után?

Azt éreztem, hogy sokan tanulhatnak abból, amin keresztülmentem. Vannak például, akik elhiszik, hogy minden muszlim terrorista. Meg akartam mutatni, hogy én abból a szélsőséges ideológiából jövök, amitől ők rettegnek, és így is képes voltam a békét választani. Pedig az én esetem egyáltalán nem tipikus,

a muszlimok túlnyomó részének semmi köze nincs a radikalizmushoz.

A mindnyájunkban rejlő hihetetlen lehetőségeket mutatja, hogy nemet tudtam mondani a gyűlöletre. Mindig szerettem volna valami olyat csinálni, amitől kicsit jobb hely lesz a világ, nem számít, hogy egy vagy egymillió emberre gyakorol pozitív hatást.

A Közel-Keleten is tart beszédeket?

Sajnos ott nem tudok, mert ateistaként számos közel-keleti országban bűnözőnek számítok. Szaúd-Arábiában börtönbe vetnének, és jó eséllyel le is fejeznének amiatt, hogy elhagytam az iszlám hitet. Ezzel sok muszlimtól is elzártam magam, és nem csak a szélsőségesektől.

Egyszerűen nem tűnt meggyőzőnek egy végtelenül bölcs Isten képe Fotó: Marton Szilvia - Origo

Miért hagyta ott az iszlámot?

Ez nagyon fontos kérdés. Szeretném, ha mindenki megértené, hogy nem apám rémtettei miatt fordultam el a hittől. Tudtam ugyanis, hogy a tetteinek semmi köze nem volt az iszlám tanaihoz. Azért lettem ateista, mert sokakhoz hasonlóan én is feltettem magamnak az élet alapvető kérdéseit.

Egyszerűen nem tűnt meggyőzőnek egy végtelenül bölcs Isten képe,

aki megteremt minket, hogy aztán az örökkévalóságig ítélkezzen felettünk a bűneinkért. Mindez nagyon emberi ötletnek hangzott számomra, annak összes véletlenszerűségével és gyengeségével együtt. Sokakat a természettudomány fordít el a vallásos hittől, engem viszont a történelem bizonytalanított el.

Az ezer évvel ezelőtti kereszténység például semmiben sem hasonlított a maihoz, arról már nem is beszélve, hogy ötezer éve teljesen más istenekben hittek az emberek ugyanilyen makacsul. Azt éreztem: ha a részletek nem számítanak a vallásban, akkor semmiféle abszolút bizonyosság nem lehet benne, így elvesztettem a hitem.

A terrorista fia című könyv magyarul is megjelent a HVG Kiadó gondozásában.