Változatok tejhabosítóra, hegedűre és zongorára

Igudesman & Joo, Origo interjú 2016.

Megfér-e egymással Mozart zenéje és a James Bond főtémája? Lehet-e játszani tejhabosítón, fekve zongorázni és szteppelve hegedülni? Igudesman és Joo szerint igen. A híres zenész-komikus párost, akiket nyugodtan nevezhetnénk a klasszikus zene Monty Pythonjának, és akik már több mint tíz éve turnéznak világszerte műsoraikkal, először léptek fel a magyar fővárosban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül. Nem kis sikerrel. Előtte még fél órával komoly dolgokról is beszélgettek az Origo riporterével, akit először ők interjúvoltak meg néhány magyar szó megtanulása végett. Gyorsan ment. 

Konrad Lorenz írta egy helyen: „A humort nem lehet eléggé komolyan venni.” Ti eléggé komolyan veszitek?

Aleksey Igudesman: Teljes mértékben. Mindig azt mondjuk, a humor nagyon komoly dolog. Viccesen hangzik, de néha sokkal többet dolgozunk ezeken a műsorokon, mint mások a komoly repertoáron, hiszen sok műfajt kell egybegyúrnunk: ott van a zene, a humor, a színházi elemek. Tehát komolyan kell vennünk, amit csinálunk, mert különben nem lesz vicces.

A humor komoly dolog Fotó: Polyák Attila - Origo

Szoktátok mondani, hogy a klasszikus zene nem temetés, de úgy gondolom, sok komoly, képzett zenész és kritikus létezik, akik azt mondanák, hogy azért választottátok ezt az utat, mert nem volt elég tehetségetek az igazi klasszikus zenéhez vagy legalábbis nem tudtatok megélni belőle. Megvádoltak benneteket valaha ilyesmivel? Mit reagáltatok?

Hyung-ki Joo: Nem volt erre példa, de ha lenne, mi is biztosan meg tudnánk vádolni sokakat. Akik hasonló dolgot csinálnak, mint mi, nem biztos, hogy jó zenészek, vagy fordítva: nagyon jó zenészek próbálnak valami olyat művelni, ami nem igazán vicces. Számunkra az elsődleges szempont, hogy a zene jó legyen. Úgy gondolom, ez az, ami miatt komoly zenekarok, mint amilyen a New York-i, a Londoni Filharmonikusok, vagy a Chicagói Szimfonikus Zenekar szívesen játszanak velünk. Mivel felismerik, hogy a zenéért vagyunk. A humor csak másodlagos vagy harmadlagos. Sosem szoktunk leülni, hogy azon agyaljunk, mivel nevettetnénk meg az embereket, sokkal inkább azon, hogyan tudunk érdekes és kreatív zenét írni. Mindig ez az első.

A lemez egész szellemisége sokat köszönhet Radosnak Fotó: Polyák Attila - Origo

Nálatok ez a vád amúgy sem állhatna fenn, hiszen a közös fellépéseken túl a szigorúbban vett klasszikus műfajban is megmaradtatok, Hyung-ki Joo-nak például nemrég jelent meg egy lemeze a zongorástriójával (partnerei: Rafael Zambrzycki-Payne és Thomas Carroll), amelyen Johannes Brahms és Frank Bridge trióit játsszák. Milyen gyakran vállaltok ilyen jellegű klasszikus koncerteket, projekteket?

HJ: Ó, valóban. Ez azért is érdekes, mivel szintén két olyan kolléga van a trióban, akiket még a Menuhin Schoolban ismertem meg, a rögzített darabokra, illetve előadásukra pedig a véleményem szerint ma élő legnagyobb muzsikus volt hatással, aki ráadásul magyar: Rados Ferenc. A trióval gyakran jöttünk Budapestre, hogy órákat vegyünk tőle. Szóval a lemez egész szellemisége sokat köszönhet Radosnak, rengeteget tanultunk tőle, és a koncerten is itt lesz, izgatottan várom. Egyébként legalább kétévente egyszer eljátszom egy zongoraversenyt, továbbá állandóan kamarazenélek a komponáláson kívül. De számunkra nincs különbség az úgynevezett komoly, hagyományos koncertek és az úgynevezett Igudesman & Joo show-k között. Ugyanazok a folyamatok játszódnak le: mindkettőt ugyanolyan komolyan vesszük, amilyen komolyan vesszük egymást, és mindkettő ugyanúgy szórakoztat is, nem kategorizálunk.

Először adtok koncertet Budapesten?

AI: Tulajdonképpen először játszunk itt (pedig már sok éve csináljuk a showt). Nem is értem, hogy miért. Biztosan a magyarok nem akartak bennünket egészen mostanáig. Feltételezem, nemkívánatosak vagyunk itt, de mivel hallottam, hogy itt Magyarországon annyira nyitottak vagytok a menekültekkel szemben, biztos úgy döntöttetek, egy oroszt és egy koreait legalább egy napra beengedtek az országba koncertezni. (nevet)

Talán Bartók Béla van a legnagyobb hatással mindkettőnkre Fotó: Polyák Attila - Origo

Magyarországon persze már jártatok [tavaly felléptek Szombathelyen – a szerk.], és Bécsben éltek, ami nincs messze. Milyen emlékeitek, gondolaitok vannak az országról és a magyarokról?

AI: A legerősebb, legmélyebb emlékem a gulyásleveshez köthető. Nagyon sok magyar barátunk és ellenségünk van. Csak viccelek. Tudod, minket lenyűgöz a magyar kultúra. Mivel mindketten zeneszerzők vagyunk, az Universal Edition ki is adja a műveinket, nyíltan kijelenthetem, hogy talán Bartók Béla van a legnagyobb hatással mindkettőnkre. Rendkívüli és nagyon fontos, amit ő megteremtett a zenéjével, és mi is valahogyan Bartók szellemében próbáljuk meg beépíteni a különböző populáris kultúrákat a klasszikus zenébe, vagy a klasszikusokat a popba, ahogyan ő beépítette a népzenét a saját műveibe. Egy barátom mondta egyszer, képzeljük el, ha Schönberg tanítványai Bartókéi lettek volna, mennyivel szebb lenne a zenei világ. Azt hiszem, ezzel egyetérthetünk. (nevet)

Erről jut az eszembe, hogy Schönberg összejárt Gershwinnel teniszezni. Ebbe szintén mindig érdekes belegondolni.

HJ: Bizony.

AI: Bár inkább csak teniszezett volna.

Ne feledkezzünk meg Bartókon kívül Kodályról, Ligetiről és Kurtágról sem Fotó: Polyák Attila - Origo

Noha rengeteget turnéztok, milyen az életetek a klasszikus zene fővárosában?

AI: Csodálatos. Igazán imádunk Bécsben élni, különleges hely, pláne, hogy a zeneszerzők, akikkel szórakozunk és szórakoztatunk, onnan jöttek: A Little Nightmare Music című show-nk nagy részét például Mozart teszi ki, aki ma este sajnos nem tud jönni, mivel épp máshol játszik, de a show folyamán többször is bemutatjuk őt.

Mikor és hogyan találtátok ki, hogy ebben a formában ötvözzétek a klasszikus zenét a humorral? A korábbi nagy komikusok, mint például Victor Borge vagy Dudley Moore hatással voltak rátok?

AI: (Elgondolkodik) Igen. Tizenkétévesen találkoztunk Hyung-kival, mindketten a londoni Yehudi Menuhin School növendékei voltunk. Természetesen Victor Borge volt az egyik nagy hatás, de sokan mások is. Itt meg kell említeni a nagy Yehudi Menuhint: szerencsések vagyunk, hogy tanulhattunk tőle és együtt játszhattunk vele. De imádtuk a Queent, a Pink Floydot, különböző pop csapatokat, inspirált a dubstep, az elektronikus zene is. Nagyon sokféle zene megtalálja a helyét a programjainkban, ahogyan Bartók is nyitott volt más műfajokra.

HJ: De ne feledkezzünk meg Bartókon kívül Kodályról, Ligetiről és Kurtágról sem.

Ligeti különösen jelentős Fotó: Polyák Attila - Origo

AI: Természetesen, Ligeti különösen jelentős, ugyanis történetesen a mi zeneszerzéstanárunk, Malcolm Singer, aki a Yehudi Menuhin School zeneigazgatója, Ligeti-tanítvány volt. Vagyis zeneszerzés tekintetében a Ligeti-iskola tagjai vagyunk.

HJ: Mondhatni ő volt a nagyapánk.

Elárulnátok néhány műhelytitkot? Hogyan dolgoztok együtt egy új programon?

HJ: Psszt...(nevet). Egész folyékonyan, szervesen megy a munka. A mi kapcsolatunkat szeretjük egyfajta pingpong kapcsolatként leírni. Gyakran az egyikünknek támad egy ötlete, szervál egyet, a másikunk pedig visszaüti egy újabb csavarral, szó szerint. A Monty Python nagyon nagy hatással van ránk. Amikor írunk, azt gyakran döglött papagáj módszernek hívjuk, utalva az egyik leghíresebb Monty Python-szkeccsre, amit Michael Palin története inspirált, akinek az autószerelője nem volt hajlandó elismerni, hogy probléma van az autójával. És aztán jött Graham Chapman ötlete, hogy csinálják meg ezt a sztorit egy halott papagájjal. Tehát ha van egy ötletünk, mindig azon gondolkodunk, hogyan adhatnánk hozzá a papagájt, hogyan tudnánk még egy fokkal abszurddá tenni, amit írunk.

Ha már az abszurditásnál tartunk: sikerült-e már levédetni a tejhabosítót mint hangszert?

AI: Ó, arra nincs szükségünk, mivel szeretnénk, ha mindenki használná!

Hogyan tudnának a hasonló ambíciókkal rendelkező zenészek követni benneteket anélkül, hogy ne váljanak egyszerű utánzókká?

HJ: Mi csak ösztönözni tudjuk a kreativitást! Valójában egy versenyt is alapítottunk, amit kétévente rendezünk meg, legközelebb idén augusztusban a svájci Sion Festival keretein belül, amelyet annak idején egy másik nagy magyar művész, Varga Tibor alapított, most pedig egy nagyszerű tanár – szintén hegedűs – Pavel Vernikov vezet. Vele együtt alkottuk meg ezt a versenyt Feast of Duos (Duók ünnepe) címmel, amelyre hegedű-zongora duókat várunk, nincs korhatár, illetve de, van: nyolcvannyolc éves korig várjuk a jelentkezőket.

Nincs bajunk az utánzókkal, csak arra bátorítjuk őket, hogy ne pusztán utánozzanak Fotó: Polyák Attila - Origo

A versenyzőknek fel kell készülniük a sztenderd repertoárból, a mi darabjainkból, valamint kell eredeti, önálló darabot is hozniuk, amely tartalmaz színjátékot, mozgást, improvizációt, koreográfiát, komédiázást, amit akarnak. Valahányszor azt mondják az emberek, hogy ők is azt akarják csinálni, amit mi, azt válaszoljuk, csinálják, de tegyék hozzá a magukét. Nincs bajunk az utánzókkal, csak arra bátorítjuk őket, hogy ne pusztán utánozzanak. Lopjanak bármit, amit akarnak, de tudják értékesíteni! Mindenki lopott mindenkitől: Beethoven Bachtól, Liszt Beethoventől, nincs ezzel baj.

Azt olvashatjuk a honlapotokon, hogy közös álmotok elérhetővé tenni a klasszikus zenét egy szélesebb és fiatalabb közönség számára. Történt olyan, hogy valaki, aki esetleg azelőtt nem szerette a klasszikus zenét, a ti show-tok után kezdett el koncertekre járni?

HJ: Igen, történt. A mai koncert kapcsán persze nem tudok nyilatkozni, mivel még nem játszottunk korábban Budapesten, de a legtöbb helyen, ahol már játszottunk, van egy rajongói körünk, és általában az ötven százalékuk nem állandó hangversenylátogató. Rengeteg visszajelzést kapunk a közösségi médiafelületeken, a honlapunkon még a szülőktől is, akik arról számolnak be, hogy a zenét tanuló gyerekük eljött a koncertünkre, nagyon élvezte, nézi a videóinkat a YouTube-on, és azóta többet gyakorol, vagy épp megvett egy Brahms-lemezt, vagy elkezdett új hangszert tanulni, operába járni, de volt olyan is, aki húsz év után újra leült a zongorához. Szóval nagyon sok pozitív visszajelzésünk van.

Először is ne magad vedd túl komolyan Fotó: Polyák Attila - Origo

Olvasni lehet a honlapotokon a 8-tól 88-ig elnevezésű oktatási projektetekről is. Mit gondoltok, hogyan lehet még izgalmasabbá, vonzóbbá tenni magát a klasszikus zenét?

HJ: Úgy gondolom, hogy van néhány aranyszabály. Először is ne magad vedd túl komolyan, csak a zenét, amit csinálsz, de közben élvezd, szórakozz vele, oszd meg másokkal és kommunikáld. Nem gondolom, hogy olyan show-kat kell csinálni, mint a mieink, hogy az embereket megnyerjük a klasszikus zenének, lehet azt hagyományos módon is, de úgy, ha megszabadulsz az egész ceremóniától, elitizmustól, felsőbbrendűségtől és egyéb komplexusoktól, és ha a közönség tagjaihoz egyenként viszonyulsz, legyen az száz, ezer vagy két ember; ha szenvedéllyel csinálod, amit csinálsz, azt a közönség érezni fogja.

Nincs szükséged fényekre, ruhákra és gegekre, minden a szenvedélyed minőségétől, irányultságától és teljességétől függ, és ez az, ami igazán fontos, nem az ötletek. Az emberek azt gondolják, milyen okos ötleteink vannak, de nem erről van szó, csak egyszerűen szenvedéllyel tesszük, amit teszünk. És nagyon fontos embernek maradni. Liszt – hogy még egy magyart megemlítsünk –, aki tulajdonképpen feltalálta a szólóest műfaját, beszélgetett a közönséggel, lement hozzájuk, megivott egy pohár bort, majd visszament játszani. Tehát ha Liszt Ferenc ezt meg tudta tenni, talán érdemes lenne ezen nekünk is elgondolkodnunk.