Csodálatosan szép Vidnyánszky Attila Csongor és Tünde-előadásának vizuális világa a Nemzeti Színházban. Nagy Viktória látványterve révén új, nem evilági tér jön létre a színpadon, egy folyamatosan mozgó, változó, formálódó életfával és körülötte a végtelenséget jelölő, körkörösen forgó két, égbe törő lépcsővel.
Az alsó szinten a gyökerek ragasztják a földhöz az embereket, a középsőn a fa törzse finom, a szereplőket körülfonó szalagokból áll, a fa lombja pedig inkább egyfajta rejtélyes égbolt, nem is almákkal, inkább megannyi csillaggal vagy kis nappal. A háromszintű díszlet ugyan nem egyedülálló a Csongor és Tünde-előadások díszletei között, de ez a folyamatos változékonyság nemcsak esztétikai értelemben lenyűgöző, de igazán különleges is.
Egy ilyen látványvilág új életre kelthet bármilyen szöveget: mivel a vizuális elemek – így a sosemvolt világokat idéző jelmezek is – képesek önálló univerzumot teremteni és így többletjelentést társítani a szöveghez, vagy akár ki sem mondott szavak helyett is beszélni, egy ilyen térben egy másik dimenzióban működhetne a dráma is. Csakhogy Vidnyánszky Attila adottnak veszi Vörösmarty Mihály művének működőképességét a színpadon, így az előadást mégis a szövegnek kellene elvinnie a hátán a „más dimenziók” helyett.
Pedig Vörösmarty költői, lételméleti fejtegetésektől sem mentes, a mai nyelvhez már csak kis mértékben hasonlító szövege, a sokszorosan összetett cselekmény, a metaforák, a filozofikus mondandó ma csak akkor érthető, ha a rendező és a színészek szóról szóra, képről képre, nagyon pontosan elemzik azt, és nemcsak meglátják benne a hol a színpadiatlanságból, hol a szövevényességből, hol a lélekrajz sajátosságaiból eredő kérdéseket, hanem igyekeznek meg is válaszolni azokat. A Nemzeti előadásában viszont ilyesmi nem, vagy legalábbis nem teljes egészében érezhető.
Amennyire szerteágazó a dráma, annyira széttartó az előadás. A legvégéig sem lesz érzékelhető valamiféle egységes gondolat, ami vezérelné ezt a Csongor és Tündét, azaz nem derül ki, miről szól Vidnyánszky számára elsősorban a történet. A fiatalok szerelmének természetrajzáról? Az élet értelméről? Egy szövevényes tündérmeséről? Egyáltalán vígjátékot látunk, vagy mélyen metaforikus lírai színházat? Egy kicsit mindegyik igaz, de igazán egyik sem.
Az egyes szekvenciák élesen elválnak egymástól. Az ördögfiak komédiázása, Balga lecsúszott nadrágos vicceskedése sehogy sem képez egységet Tünde melankolikus szólamaival vagy akár Mirigy egyszerre földhözragadt és elemelt áskálódásával – és mindezekről leválik a kisgyerekekből álló kórus nemcsak giccses, de az előadásból kizökkentő szerepeltetése. És a szinte folyamatosan szóló, de a háttérzeneségen túlmutatni nem tudó hangkulissza sem találja meg a kapcsolatot a játékkal, nem támogatja, inkább csak kíséri azt.
Ráadásul az arányokkal is komoly problémák vannak: a humorizálás indokolatlanul nagy súlyt kap, és néha a valóban szép, valóban találó képekbe is túlzottan belefeledkezik a rendező. Így bár az előadás hossza három és negyed óra, még sincs annyi tartalom, ami ezt biztosan megtámogatná, a nem kimondottan jól kidolgozott vicces jelenetek pedig sokszor unalmasak is.
Persze ennél komolyabb probléma, hogy sok kérdés megválaszolatlan marad a dráma és az előadás által felvetettek közül is. Alapkérdések sincsenek igazán artikulálva, mintha Vörösmarty alig mondható, veretes, ólomsúlyú szövege eleve egyértelmű lenne.
Miért akarja mindenképp megakadályozni Mirigy a fiatalok szerelmét? Mik a motivációi, és mit jelent ez? Mit jelent Tünde számára az alászállás a földre – és mit Csongor, és mit a kettejük kapcsolata szempontjából? Milyen viszonyok fűzik egymáshoz a különböző szereplőket, vagy hogyan kapcsolódnak ezek a mind a cselekmény, mind az előadás formanyelve szempontjából annyira különböző szereplők?
Mindezt nem segít világossá tenni az sem, hogy a színészek eszköztára sem egységes. A címszereplő Fehér Tibor és Ács Eszter például egyáltalán nem egyénítik soraikat, ehelyett úgy mondják el őket, mintha iskolai szavalóversenyen állnának. Fehér néhol még a sorvégeket is érzékelteti az értelmi hangsúlyozás helyett, Ács pedig többnyire színtelenül, egy hamar kiismerhető szomorúság-pózba merevedve mondja el mondatait.
Egészen más regiszterben szólal meg a három ördögfi, Olt Tamás, Rácz József és Bakos-Kiss Gábor: ők, mintha bohózatot játszanának, sokszor az olcsóságtól sem ódzkodva poénkodnak. A humorban más utat választ a Balgát játszó Szarvas József: ő sokkal inkább értelmezi saját szavait, de nem lép túl azokon a gesztusokon, amelyeket sokszor láttunk tőle vígjátéki szerepeiben.
A Tudós szerepében csak néhány percet a színpadon töltő Blaskó Péter elmélyültsége, sorainak átéltsége hiányzik több színészből. Rajta kívül Szűcs Nelli és Nagy Mari játékán látszik az átgondoltság úgy az egyes mondatok, mint a szerep teljes értelmezése tekintetében.
A Csongor és Tünde a Nemzeti Színház működésének kötelező, elengedhetetlen, kötelességszerűen teljesítendő darabja. A Színházi Intézet adatbázisa szerint csak a budapesti Nemzeti Színházban (vagyis abban az intézményben, amit az elmúlt százötven évben annak hívtak) tucatnyinál több bemutatót tartottak belőle, de a Soroksári úti épület rövid fennállása alatt is ez már a harmadik nekifutás, a legutóbbinak csak három és fél éve volt a bemutatója. Három igazgató is szükségét érezte, hogy az ő érájának is legyen egy „saját” Csongor és Tündéje. Ezt juttatja eszünkbe az is, hogy Vidnyánszky előadásában az Éj szerepét játszók közül a leginkább legendás színésznő, Lukács Margit mondja el a híres monológot, magnóról.
Ám a színházban az igazán nagy előadások általában akkor jönnek létre, amikor a rendező valamilyen saját, egyedi, fontos és belülről feszítő gondolatát szeretné kifejezni egy előadás létrehozásával. És nem olyankor, amikor valamiféle kötelességnek, vélt vagy valós elvárásnak kíván megfelelni.