Baráti Kristóf: egy mű a hangjegyek mögött található

Baráti Kristóf interjú. Újságíró: Mágó Károly

"Hogy egy adott művet magas fokon lehessen előadni, a művet meg kell érteni, az egész valahol a hangjegyek mögött kezdődik" - többek között ezt mondta az Origónak adott interjújában Baráti Kristóf. A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas hegedűművész sokáig nem ismerte az otthon fogalmát. Ma már igen, újra Budapesten él, igaz, az évnek csak kicsi részét tölti odahaza, mivel rengeteg koncertje van.

Első hegedűtanára édesanyja volt. Sikerült a szülő-gyerek és a tanár-növendék kapcsolatot különválasztani?

Édesanyám hegedűs, édesapám csellista volt. Kiskorom óta komoly zenei hatások értek. Természetes volt, hogy valamilyen hangszeren elkezdek tanulni. Végül öt évesen kezdtem el hegedülni - édesanyám rendkívül türelmes és pozitív szemléletű ember -, és az egész nem úgy indult, mint egy kötelező mutatvány, hanem, mint egy játék. Gyakorlatilag néhány éven keresztül fel sem fogtam, hogy ez egy tanulás. Fontos egy kisgyereknek, hogy a játékosság sokáig megmaradhasson, ne egy követelményekkel teli feladat legyen.

Baráti Kristóf Fotó: Mudra László - Origo

Japánban sok helyen alkalmazzák a Suzuki-módszert, amelyben a gyerekek játékosan tanulnak. Mit gondol erről?

A Suzuki módszernek ezt a részét pozitívnak értékelem. Ott a gyerekek együtt tanulnak meg valamit, ami azt is eredményezi, hogy nem az egyén kapja meg a figyelmet, hanem egy nagy csoport. Ezzel a stressz gyakorlatilag teljesen kizárható, hiszen nincs az a teher, hogy egyedül kell valamit produkálni. Gyakorlatilag az egész úgy működik, mint egy kórus. Ez jó is lehet, ettől függetlenül

szerintem a hegedűtanulásból az egyéni képzés nem zárható ki.

Két éves korától 12 éves koráig Venezuelában élt a szüleivel, aztán tanult Párizsban, közben Budapesten élt, most pedig évek óta járja a világot. Hol érzi magát otthon?

Nagyon sokáig nekem az otthon egy kialakulatlan fogalom volt.

Venezuelában magyarként sohasem érzetem azt, hogy oda való vagyok. Aztán hat évig Budapesten, a Zeneakadémián tanultam, de a szüleim még néhány évig Venezuelában maradtak, így a nyarakat ott töltöttem. Amikor hazajöttek a szüleim, én kimentem Párizsba, így megint nem volt egyértelmű, hogy hol fogok kilyukadni.

Aztán egy hosszú párizsi lét után úgy döntöttem, hogy Magyarországon fogok élni.

Nem csak a nyelv, a kultúra, a család, és a barátok miatt, hanem mert szerintem Budapest egy nagyon élhető város. Párizs nekem túlságosan nyüzsgő. Amúgy is, amikor az ember a fél életét nem otthon tölti, mert koncertezik, fontos, hogy amikor hazaér, jól érezze magát.

A Zeneakadémián a kiemelt tehetségek osztályába járt, ahol Szenthelyi Miklós volt a tanára. Milyen volt tőle tanulni?

Szenthelyi Miklóssal talán 1990-ban találkoztam először, és már akkor azt a képet vetítette elém, hogy nekem a Zeneakadémián a helyem. Aztán egy olyan pedagógia hátteret tudott nekem biztosítani, amely abszolút előkészített a későbbi versenyekre illetve a zenekarokkal való közös munkára. Nagyon pozitív karakterű ember és a növendékeit is maximálisan ebbe az irányba vezeti.

Soha nem volt olyan érzésem, hogy „ő a tanár úr, akivel távolságot kell tartani”.

Olyan hangulatot, olyan kapcsolatot teremt a tanítványaival, amelyben a barátság érződik. Amikor egyre többet koncertezett külföldön - részben a kamarazenekarával, részben egyedül -, Tátrai Vilmos is elkezdett velem foglalkozni. Ő teljesen másként adott pozitív impulzusokat. Nagyon bízott bennem, a tehetségemben, mindig végtelenül emberi környezetet teremtett, ami egy fiatal művész számára nagyon fontos.

Fotó: Mudra László - Origo

Amikor néhány hete interjút készítettem Szenthelyi Miklóssal, fölvetettem a sokak által használt megállapítást, miszerint: egy zenésznek mindössze 30 százalék tehetségre, ugyanakkor 70 százalék szorgalomra van szüksége ahhoz, hogy sikeres legyen. Ő azt mondta, még ennél is több szorgalom kell. Ön mit gondol erről?

Szerintem ezt nem lehet százalékban mérni. Én azt hiszem, mindenkinek egyéni útja van.

Tehetség nélkül fölösleges a szorgalom, de szorgalom nélkül nem megy az egész.

Minél inkább tehetséges valaki, annál nagyobb az igénye a maximalizmusra, és arra, hogy a legapróbb részletekre is odafigyeljen. A munka minősége az, ami meghatározó. Rengeteg fiatal zenésszel találkozom, akik nagyon tehetségesek és rendkívül szorgalmasak, viszont nem tudják, hogy azt a gyakorlásmennyiséget, amit elvégeznek, milyen fókuszokkal érdemes kitölteni. Azt azért ne felejtsük el, hogy a végeredmény a legfontosabb. Sokkal több értelme van tudatos munkamódszerrel négy órát gyakorolni, mint nyolcat rosszul. Ha valaki ésszel gyakorol, átgondolja, hogy mi az, amit egy művel csinálni kell, az sokkal hasznosabb, mint ha mechanikusan gyakorol.

Mennyire volt éles váltás a budapesti Zeneakadémia után a párizsi oktatás?

Nagyon nehéz beskatulyázni egy-egy hegedűsiskolát, mert minden nagy művésznek teljesen egyéni látásmódja van. Azt hiszem, hogy párizsi tanáromnak, Eduard Wulfsonnak pont az az erőssége, hogy sok mester vonalát kovácsolta össze.

A fejlődés bizonyos időszakában, az a legfontosabb, hogy az ember meg tudjon feledkezni a hangszeréről, és a hangszeres problémáiról, és elkezdjen gondolkodni azon, hogy a zeneszerző mit akart mondani azzal művel, amit pont játszik, és a művet saját magán keresztül hogyan tudja a közönség felé közvetíteni.

Mielőtt egy művel a színpadra lép, elkezd gondolkodni azon, hogy mit akart kifejezni a szerző?

Aki hangjegyeket, dinamikákat, utasításokat vesz csak figyelembe, az valószínűleg el fog menni a mű mellett.

A mű a hangjegyek mögött ött található. Egy mű megtanulása nem egy analitikus folyamat. Nagyon nagy szerepet játszik benne, hogy az emberben milyen érzések jelennek meg az adott művel kapcsolatban. A konkrét folyamat nagyon sokszor úgy indul, hogy az ember már ezerszer hallotta az adott művet korábban, tehát már van egy elképzelése róla.

De ez önt nem befolyásolja?

Nem mindegy, hogy az adott művet az ember kitől hallotta.

A korábban keletkezett impressziókat sokszor érdemes minél inkább háttérbe szorítani, ha egy mód van rá, teljesen ki kell törölni.

Úgy kell kezelni az egészet, mintha az adott művet most kaptam volna és a szerző azt kérdezné tőlem, hogy mit szólok hozzá.

Egy adott korig megmondják a tanárok, hogy milyen műveket kell megtanulni és hogyan. Később a művész saját maga választja ki, hogy mit szeretne játszani. Ez egy éles váltás?

Ha a tanár mindent aprólékosan megmond a tanítványának – mondjuk, hogy itt élesebb legyen a crescendo, vagy milyen legyen a vibrátó – akkor a növendék egyszer csak ott áll egy diplomával a kezében és nem tudja, hogy egy feladatot hogyan kell megoldani.

Egy jó tanár, kérdéseket tesz föl, hogy gondolkodásra késztesse a növendéket, és segítse a saját nézőpont kialakítását.

Természetes, hogy bizonyos technikai dolgokat olyan mértékben kell tudatosítani, hogy egy idő után ne kelljen ezekkel foglalkozni. Ha az ember bizonyos technikai megoldásokkal van elfoglalva a tanulási folyamatban, nem jut arra kapacitás, hogy a műről gondolkodjon.

Visszatérő kérdés: szabad-e kottából játszani? Sokan azt mondják, ha az előadó azzal van elfoglalva, hogy milyen hang következik, akkor magára a műre nem tud figyelni.

A kottából vagy nem kottából való játszás komoly szakmai vita.

A kottának nem az a szerepe, hogy az ember bogarásszon benne és miközben bogarászik, próbáljon valamilyen élményt nyújtani.

A kotta kicsit olyan, mint egy térkép. A térképet indulás előtt az ember alaposan áttanulmányozza, aztán útközben néha vet rá egy pillantást, mert az egy adott szituációban sokat segíthet.

Ha nagyon zsúfolt koncertnaptárral van megáldva az ember, akkor segítő érzés, ha bele tud nézni a kottába.

A kívülről való játszásnak nyilvánvalóan vannak előnyei. Ilyenkor a szemkontaktus a karmesterrel, a zenekari kollégákkal pluszt tud jelenteni. Az azonban, hogy átéléssel adjon elő az ember valamit, nem kotta vagy nem kotta kérdése.

Nyolc évesen adta az első koncertjét Venezuelában. Emlékszik arra, hogy mit játszott?

Vivaldi a-moll hegedűversenyét játszottam, ami viszonylagosan egyszerűnek mondható, bár

mai fejjel egyre inkább azt gondolom, hogy olyan, hogy egyszerű nincs is.

Ezt a művet nyolc évesen eljátszani, ma már nem is számít nagy dolognak. Nagyon fiatal korban hihetetlen teljesítményre képesek a zenészpalánták. Én azonban nem feltétlenül hiszem azt, hogy a bravúrelem az, ami döntő a későbbi fejlődés szempontjából.

Fotó: Mudra László - Origo

Később rengeteg helyen adott koncertet. Van kedvenc koncertterme, vagy olyan, ahová szívesen tér vissza?

Ami számomra mindig élményszerű, az maga a zenei tartalom. Legyen az egy nagyon jó együttműködés a zenekarral, vagy zenészbarátokkal való kamarazenélés, mindig az ad energiát, amit a zenéből lehet meríteni és az a sokféle látásmód, ami a másokkal való együtt játszásból kinyerhető. Az ember folyamatosan körbejárja a repertoárját.

A hegedűs repertoár nem olyan monstrum, mint mondjuk a zongoristáké, ahol szinte kötelező jelleggel kell valamilyen keretben működni.

Nálunk nagyon fontos, hogy egy darabot, amit korábban már játszottunk, úgy tudjunk előadni, hogy az valami újat adjon.

Hegedűjét a chicagói Stradivari Alapítványtól kapta. Mitől különleges ez a hangszer?

Ez a hangszer 1703-ban készült. Elképesztő, hogy a hegedű, amin játszom, 15 évvel korábban született, mint Bach szóló hegedűre írt művei, amiket mi hegedűsök egyfajta alapként kezelünk. Még abba is furcsa belegondolni, ha 1703-ban egy hegedűs a kezébe fogta ezt a hangszert, milyen repertoárt próbálgathatott rajta.

Rengeteg versenyt nyert. Van, amire különösen büszke?

Nem gondolom azt a versenyekről, hogy ezek különösebben meghatározóak a zenei világban. Egy-egy verseny megnyerése persze a zenész kapcsolati tőkéjének kialakításában sokat segít.

Milyen koncertekre készül most?

Június végén egy standard szezon ér véget, illetve ilyenkor indulnak a fesztiválok. Én a tavalyi nyaramat gyakorlatilag csak fesztiválokon töltöttem. Az idén igyekeztem úgy alakítani, hogy legalább a nyár egy részében pihenni tudjak. A következő fellépésem Szentpéterváron lesz június 24.-én: Valerij Gergijevvel fogjuk Stravinsky hegedűversenyét előadni. Július végén pedig – némi pihenés után - a Verbier fesztiválon lesz egy nagyon fontos fellépésem, ahol Bach hat szóló művét fogom gyakorlatilag egy koncerten előadni. Aztán augusztusban Kaposváron a Kaposfesten lesznek koncertjeim: többek között Várdai István csellóművésszel fogunk fellépni.