Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Már a koncert előtt kissé rossz érzés fogott el, amikor a színpad mellett, mögött, felett hiába kerestem kivetítőt. Ó, a manóba – gondoltam – megint 200 méterről kell meregetni a szememet, hogy kivegyem a le és föl rohangáló gyufafej nagyságú figurákat. A ráhangolás azonban megnyugtatott: halkan és andalítóan szólt a '80-as évek operisztikus alternatívjainak legjobbja, a Cocteau Twins. Nem véletlen, hiszen a Cure énekese, Robert Smith ódákat zengett a zenekar első albumáról még a múlt században, sőt saját bevallása szerint az esküvőjén is felcsendültek Cocteau-dalok.
Ahogy elhalkult a ráhangolódás, és elkezdett ömleni a füst a színpadra, majd besétált az öt zenész, és
felsikított 1984-ből a Shake Dog Shake, utána egy még borultabb lemezről a Fascination Day,
hirtelen leesett a tantusz. Ugyanis az eddig látott egyik legzseniálisabb kivetítő jelent meg, de nem oldalt, hanem a zenészek mögött félkörben elhelyezve. Öt hatalmas, legalább 10 méter magas felület, amelyre a több tucat HD kamera segítségével külön-külön vetítették ki a muzsikusokat.
Minden zenészről tűéles, UHD, vagy talán 4K felbontású mozgóképet lőttek. Ehhez pedig olyan fényszekciót programoztak, amely leírhatatlan színeket varázsolt a színpad különböző pontjaira. Tehát míg derékig benettonzöld színben álltak, addig fölöttük vérbordó fényzuhatag villódzott. Majd fordult a kocka, és a kivetítők közé ékelt kamerák a közönséget mutatták, amint éppen szembeverték őket a tucatnyi ötezres spotlámpa sugarával.
Fél órával a kezdés után robbant fel először a közönség, amikor belecsaptak az In Between Days-be. És hogy még meg is őrüljenek a rajongók, a kivetítőn már fekete-fehér negatívban zenéltek, így Robert Smith kissé megkopott fekete haja is totál fehérben villódzott a röntgenképek meglehetősen ijesztő tónusában.
Majd jött a Pictures Of You, a Lullaby, ez utóbbi egy óriási és nagyon is élő pók hálójával a kivetítőn, ahol le, föl mászott a nem túl barátságos lény. És innentől már beszippantotta az embert a koncert. Bár játszottak eddig meg nem jelentetett dalt is, és volt olyan szám, amelyet a stúdiólemez után élőben nem, vagy nehezen lehetett csak azonosítani, mégis a zene, a látvány és fény kavalkádja nem engedte, hogy az ember levegye a szemét a színpadról. Kifejezetten mókás volt, amikor Robert Smith néhány szám végén – kedveskedve – magyarul köszönte meg a tapsot, valahogy így: „Köci! Köci!”
A zenészek gyakorlatilag egy helyben állva (a dobos ülve) tolták végig a majdnem 3 órát. Ez alól csak a basszista, Simon Gallup volt kivétel, aki úgy rohangált a színpadon, mint egy hiperaktív alsó tagozatos, viszont a biztos basszus hangzással simán vitte a hátán a dalok alapjait. Vélhetően azért merevedtek szoborrá a többiek, mert egy fix ponton álldigálva tudták csak adni a kamerák róluk az elvárt kivetített képet.
Másfél óra elteltével vége lett a koncertnek. De a turné előző állomásainak setlistjeit, vagyis végigjátszott dalainak sorát előzetesen tanulmányozva már nagyon hegyeztem a ráadásokra. Ugyanis Robert Smith híve a magyaros megoldásoknak, ezért mindjárt 3 ráadás jött, több mint egy órán át. Rögtön indítva a Seventeen Seconds lemez időszakával még a '80-as évek elejéről.
Érdekes, hogy a folyamatos játék mellett nem voltak buta, öncélú, más koncerteken rendre visszatérő szólók, amelyek ahelyett, hogy elemelnék, inkább szétrepesztik a dalokat. Nem volt 12 perces dobszóló, sem földön fetrengő gitárhúrtépés fogakkal vagy dzsesszbe hajló improvizáció a szintetizátoron. Volt viszont az első ráadás végére tartogatott, érdekes gitárbetétekkel megtolt, hosszított játékidejű sláger, az A Forest.
A második visszatéréssel csak turbózták a hangulatot, amit hihetetlen színvilágú pszichedelikus háttérformákkal dobtak fel, hogy aztán a végére tartogatott Cure-slágerekkel bombázzanak le mindenkit. A mindig is kissé nyálasra koreografált Lovecats-et a Friday I'm in Love követte, ahol a kivetítőn South Park-hangulatú szívecskék sorjáztak, minimalista grafikák és fotók kombinációjával.
Azt hittem, a Boys Don't Cry teszi fel a koronát erre a közel 3 órás zenei időutazásra, de a végén a Why Can't I Be You? lett a záródal – legnagyobb fájdalmamra. Hiszen az überslágert várta mindenki, vagy legalábbis a legtöbben. Csalódtam kissé, hogy a The Walk miért nem fért be e közé a harmincvalahány dal közé. Mindegy, így is zseniális teljesítmény nyújtott a Cure, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy az 57 éves Smith mindenféle erőlködés nélkül végigvitte és -énekelte a show-t.
Kifelé ballagva néhány boglyahajú grufti és cure-os gótnak öltözött fiatal mellett az jutott eszembe, hogy egyszerűen jó volt hallani a zenekar 40 évének legjobb dalait, amit ugyanolyan könnyedén, fesztelenül, lazán adtak elő, mint amikor 1989-ben a Kisstadionban léptek föl. Csak akkor, még a hőskorban örömzenéltek, most viszont a profizmusukat ültették fel a XXI. század zsír profi színpadi technikájára. De ettől még ez volt az év koncertje eddig Magyarországon.
