„Elb....ták az egészet a decibellel!" – mondja az az ősz hajú úr, aki a Jean-Michel Jarre-koncert kellős közepén belekarolt a feleségébe, és elindultak hazafelé. Nem ők voltak az egyetlenek. Körülöttünk az emberek folyamatosan szállingóztak el a helyükről, nagyjából a show felétől kezdve.
A fent idézett úr nagyon csalódott volt, mert Vangelis mellett Jarre a kedvenc előadója. „Imádom a zenéjét.
De ez egész egyszerűen sok volt.
Még be is torzított.”
A hangerőt sokallta az a 30 körüli fiatalember is, aki a barátnőjével lépett le idő előtt. „Inkább most megyek el lefeküdni, mint éjfélkor zúgó fejjel. A fiatalember is arra panaszkodott, hogy a zene olykor már annyira hangos lett, hogy betorzított.
Persze voltak egyéb kivetnivalók is.
Ezt én is simán lejátszom, csak nem ilyen hangos a szintim”
– mondja az egyik tizenéves srác az apjának. Ők is idő előtt távoztak.
Szerintünk azért ennyire nem volt rossz a Jean-Michel Jarre-koncert, de tény, hogy akadtak gondok.
Még 10 percet adok neki, aztán elhúzok.
Nekem dolgoznom kell holnap. Ez nem szilveszter” – mondta az egyik szektorban egy ötven év körüli hölgy. Szó, ami szó Jarre megvárakoztatta a közönséget.
Pedig az elmúlt egy-két évben elszoktunk ettől. Az Arénába jövő előadók rendre hajszálpontosan kezdték el a koncertjeiket.
JMJ 38 percet késett.
Fél 8-tól 8-ig egy felejthető előlemezlovas tolta a show-t, majd olyasfajta álmosító zene jött a hangszórókból, ami sokkal inkább illett volna egy David Attenborough-dokumentumfilm elejére, mint az Arénába.
Ezen a koncerten a küzdőteret is szabályos széksorok foglalták el. Utoljára a BB King-koncerten láttunk ilyesmit. A közönség nagy része legalább 35-nek tűnt, sok volt közöttük a tisztességben megőszült úr és hölgy.
Végre-valahára kihunytak a fények. Beindult a sejtelmes intró, majd kb. 6 percig kellett néznünk egy kivetített, ide-oda forgó hatalmas kockát. A színpad elé valami megvilágítható rácsszerkezetet tettek.
A kocka ezen táncolt ide-oda. Majd az egész szerkezet szétnyílt, és mögötte ott figyelt a művész, egy olyan szintetizátor- és kütyübokorból, ami még a Star Trek díszletei közé is beillett volna. Hárman voltak a színpadon: Jarre, egy dobos és egy másik kisegítő szintetizátoros.
A zene nem volt rossz, de valahogy az volt az érzésünk, hogy
kicsit eljárt felette az idő.
Ez már annak a fényében is érdekes, hogy például a szintén nem túl fiatal Black Sabbath zenéjét nem éreztük ódonnak pár hónapja ugyanitt.
Talán érezhetnek is ebből valamit a producerek, mert a hangerőt olyan szinten csutkára keverték, hogy többször is majdnem berúgta az ember dobhártyáját.
Ezt mi is rosszul viseltük, de a körülöttünk ülő ötvenes-hatvanas házaspárok még inkább.
Ennek a hangbéli tunningnak pedig volt még egy átka. Idegenszerűvé tették Jarre merengős, meditálós, relaxációs dalait.
Olyanok voltak, mint a szadomazó páncélba öltöztetett plüssállatok.
Az első pár dalnál még az volt az ember érzése, hogy a régi Windows Media Player-vizualizációkat látja a színpad mögött táncolni a falon.
Azután szépen lassan jött a füst, a szórófények meg persze a stroboszkóp. A koncert közepe felé már egészen káprázatos víziókat láttunk megelevenedni a színpad előtti füstfalon. A végére már ezt is sokalltuk egy kicsit. A villogó fények tűként szúrták át még a csukott szemhéjunkat is. A kezünkkel meg nem árnyékolhattuk el a látószerveinket, hiszen azokat rég a fülünkre tapasztottuk már addigra.
Jarre a koncert közepe táján éltette egy kicsit Edward Snowdent,
akiről még egy kis videóbejátszást is láthattunk.
Az első nagy kivándorlási hullám szépen lassan eloszlott a koncert első felében. Azután amikor a show végén megint kihunytak a lámpák, és a közönség fele igyekezett visszatapsolni a DJ-t,
egy csomóan elindultak kifelé, meg sem várva a ráadást.
Ilyet se láttunk még a Papp Laciban.
Összességében ez a koncert elbukott, és nem a zene miatt.
Azzal végig semmi baj nem volt. Ha egy kicsit halkabban szól, és ha egy kicsit visszavesznek a megalomániából a látvány megtervezésekor, ez a cikk is más lett volna. Így viszont nem állt össze a dolog. Ha telerakjuk az Aréna küzdőterét székekkel, és teleültetjük őket középkorú emberekkel, akik békés meditatív Oxygen-hallgatásra vágynak, nem bombázhatjuk le őket csak úgy hangorkánnal, és napkitöréseket megszégyenítő villogással.
Persze, ha meg a zene stílusához illő szerényebb visszafogottsággal vezetik fel a dalokat, akkor meg az a kérdés merült volna fel, hogy
ehhez minek egy Aréna?
De ez a kérdés amúgy is felmerül. Jean-Michel Jarre zenéje nem az a stadionzene.