A magyar, aki tegezte Wagnert 2.

Vágólapra másolva!

Ókovács szerint az Opera - 2/8. levélária

- -

Vágólapra másolva!

opera Ókovács Szilveszter

Drága Tatjána Néném!

Múlt héten Bécsben hagytam abba ennek a nagyon elfelejtett Richter János nevű magyar úrnak az élettörténetét. Mert oly sok minden köti Bécshez. Amikor 54 évesen agyvérzésben elhunyt édesapja, Richter Antal, Haydn egykori eszterházai hegedűse, a jóval fiatalabb mama a két fiúval (János volt az idősebb) azonnal Bécsbe megy, így kerül a mi leendő világsztárunk konviktusba, és egyből a Wiener Sängerknabenek közé, a maga abszolút hallásával. (Mert naná, hogy ez is volt neki...) Aztán itt kiforrja magát, zongorázni és karmesterkedni is tanul, ami abban az időben nagy szó, mert jószerivel még nem is oktatják azt a tudományt, hisz alig létezik... És koncertképesen kürtöl, ami hangozhat by-the-way, csakhogy a kürt pont olyan problémás hangszer az állandó, a csövek fizikája okozta gikszerveszély miatt, hogy a könnyű siker reményében kár elkezdeni bárkinek. (Amíg el nem felejtem, dermesztő összefüggése a sorsnak, hogy a fiúk anyukája profi énekesnővé képzi magát, és a bécsi színházban pont fellép Wagner Tannhäuser-ének női főszerepében, a mű ottani bemutatóján... és akkor még mit sem sejteni a kis János oder Hans későbbi Wagner-hátszeléből!)

De haladjunk most vissza, úgy értem, megint előre a századvégre. 1895-re két dudás lesz egy csárdában: a még mindig ifjú Mahler érkezése vet véget a bécsi Richter-egyeduralomnak: utóbb Jánosunk már az ottani Zenebarátok amatőr együttesét is vezette, tehát tényleg egyszemélyes és lokális zenei isten volt, igaz, ekkor már negyven éves is megvan... De volt hová mennie! El ne felejtsük, hogy azon kevesek egyike, akik tegeződtek Wagnerrel, és sírig tartó barátságot tarthattak vele – ez szintén unikális, még apósának, Lisztnek se mindig sikerült. És igen, Néném tudja a sok életrajzból, hogy Wagnert könnyebb volt annak őszintén szeretnie, akinek a feleségét véletlenül nem szerette el. (Richterét, úgy tudni, nem.) És eljött az 1876-os nyár, és Richter János a főpróbákon még csak a tömegiszonyos Lajos királynak magának, utána viszont esténként 1800 kiválasztottnak mutathatta be a meghaladhatatlant, a Nibelung gyűrűjé-t, „a" művet!

Ókovács Szilveszter Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Nem szabad kimaradnia Richter komplett operaházi tevékenységének (mármint nálunk, a Királyiban), de erről majd írunk egyszer külön. Viszont ott az a húsz év is, amelyet az angol zenei élet felpörgetésére áldozott, családostul. Először csak nyaranta járt ki Manchesterbe, a Hallé Zenekarhoz, az albioni „vidékre", aztán gondolt egyet, és Bécset elhagyva áttette székhelyét Londonba családostul. Azért azt jó, ha tudjuk, hogy nemcsak pl. Elgar köszönhet neki sokat, de Richter ottani zenész rajongóiból, levakarhatatlan holdudvarából alakult a Londoni Szimfonikus Zenekar...

Hát így állunk, kedves Néném. Ezért a hihetetlen, halhatatlan, de nálunk ismeretlen és hallhatatlan művésznek a kedvéért mentem el Győrbe, az ottani Filharmonikus Zenekar igazgatójának, Fűke Gézának kedves hívására, és próbáltam meg nekik beszélni az ő büszkeségükről, a Richterről elnevezett hangversenytermükben, egy kiválóan sikerült ádventi koncerten. És mi is készültünk műsorral Pesten: míg ők pár nap múlva újra a Brahms-programmal álltak ki (a Tragikus nyitány-t és a III. szimfóniá-t is Richter mutatta be, természetesen), mi arra kértük Pinchas Steinberget, hogy az est első felében különböző Wagner-operák részleteiből, a második részt tekintve pedig a Ring pompás csúcsait jelentő muzsikákból dirigáljon műsort.

Pinchas Steinberg Forrás: AFP/Attila Kisbenedek

Hallgattam a Maestróra, és a Columbus-nyitány-t elengedtem e hosszú programból, pedig ahhoz a fiatalkori zenéhez nemcsak rengeteg trombitás kell, de benne vannak a Tetralógia oroszlánkörmei, motívumkezdeményei is. (Elképesztő, hogy Wagner az első vázlatokhoz képest negyedszázaddal később tudja megírni és bemutatni a 15 órát meghaladó hosszú Ring-et. Na mindegy, jövőre úgyis eljátsszuk a Columbus-t, Steinberg maestro nem háborút nyert, csak csatát!) De a Bolygó hollandi és a Tannhäuser-nyitány, no és a Trisztán-előjáték és a Szerelmi halál megidézte a Wagner-apostol Richtert, a szünet után pedig jöttek a Rajna kincse- és az Istenek alkonya-részletek: azért ezek, mert a Walkür és a Siegfried amúgy is mennek a futó évadban. Sikerült megszervezni, hogy a Rádió mindkét koncertet vegye, és összekapcsoltuk a két termet: a győriek Richterről hallgattak engem, és Aczél András rendezőnk képösszeállítását nézhették közben lebilincselő, régi fotókkal, mi pedig belehallgattunk az ő Brahms-nyitányukba, míg ugyanazon fotókat néztük, aztán rágyújtottunk a magunk nótájára.

Néném kifogásolta, miért énekelt keveset a vendég svéd sztárszoprán, Iréne Theorin. Hát nem tudom... aki az Izolda-halált abszolválja, utána pedig a gigantikus Istenek alkonya-zárómonológot is, már nem jött hiába Budapestre! És az a jó, ha még hallgatná az ember, semmint hogy már unja a szólistát. Vagy tévednék? És hogy kevesen lettek volna? Azt se hinném. 1200 nézőnk volt, ez épp egy dugig tömött Operaház, és most azok jöttek el, akiknek amúgy nem lenne pénzük operaházi jegyárú hangversenyt megfizetni. Én erre büszke szoktam lenni, Néném elnézését kérem ezért – Steinberg pedig, aki elég sok mindent látott már a világban, ugyancsak iszonyú lelkes volt, hogy Richter 100 éves emlékhangversenyén vezényelhet, az OperaCafé című tévéműsorunkban is repkedett, sztorizott.