Szerda este övék volt a harmadik fellépés a Nagyszínpadon. Az első két zenekar, és főleg a közönség nem járt jól a zuhogó esővel, de a Die Antwoord elejére már éppen csak szemerkélt, majd lassan teljesen elállt. Ettől függetlenül hideg volt, mindenhol sár, de gyűlt a tömeg placcra...
A színpadon sötétség, de már morajlik valami a hangfalakból, lassan elkezdődik. Még egész kényelmes, jól el lehet férni, az ember kinéz magának egy kevésbé sáros helyet, ha már leszorult a műanyag borításról. Aztán egyre többen jönnek oldalról, de az együttes még sehol.
A két perces hangfalzúgás végén a színpadon lévő LED-falon hirtelen megjelenik a néhány klipükből már jól ismert Leon Botha dél-afrikai festő és DJ, aki sokat dolgozott együtt a zenekarral. Botha 2011-ben halt meg 26 évesen - progériás volt. Ebben a gyógyíthatatlan betegségben a legtöbben 10 éves korukig élnek az emberek, a testük sokkal gyorsabban öregszik a normálisnál. Botha volt a világ egyik legöregebb progériása a maga 26 évével. Neki még volt egy kis ideje alkotni és egyáltalán élni.
Botha arcképét
a közönség elképesztő üdvrivalgása fogadja.
Aztán megjelenik a színpadon God, azaz DJ Hi-Tek, a fején egy eltorzult arcú, lapátfogú álarc. Beindítja a zenei alapot, a tömeg egy testként kezd bele az ütemes mozgásba. Aztán a LED-ek Yolandi, az énekesnő alakját mutatják, ennek is örülünk, de meglepetésre mégis Ninja, a fickó szalad ki a színpadra. Kezében a rave-es sárgába bugyolált mikrofon, az ő gatyája ugyanilyen, jobb szárán a japán írásjelekkel, ő maga pedig félmeztelen.
Egyből rappelni kezd, egymás után jönnek ki a fuckok belőle, amit a közönség egyérteműen díjaz, és néhány pillanat múlva már a törékeny Yolandi is a színpadon van és beszáll a vokálba. Ő egy szál pólóban van, Ninja félmeztelen, a tömeg meg lent áll pulcsikban, dzsekikben, sokan még az eső ellen tákolt esőkabátjukban. A színpadon megjelenik a zenekar két táncosa, olyan gida-félék, velük teljes a formáció.
Épp csak elkezdődik a második szám, mikor Ninja fogja magát és
beugrik a közönségbe.
A LED-ek őt mutatják, aztán mikor visszamászik a színpadra, újra a zenekarra és klipjeire jellemző képeket és animációkat látunk. A harmadik számnál már alig lehet elférni a placcon. A fesztivál különböző helyeiről már mindenki ideért, aki kinézte magának a koncertet. Egyre jobban összenyomódunk, összeérnek a csapzott karok, csípők, a legtöbben már ugrálnak a zenére. A közönség vokálja viszont nagyon ergya. Sokan csak óbégatnak, van, aki sikít, sehogy sem találják még a ritmust sem, igaz, tényleg nehéz követni Ninjáékat.
Ninja a következő szám előtt gyorsan bemutatja Godot, a DJ-t, aki a LED-falon is megjelenik:
that's my f*ckin' DJ!
('Ez az én kib..szott DJ-m!')
A tömeg ennek nagyon örül.
Mintha mindenki csak most jött volna rá, hogy honnan is olyan ismerős ez az ember. God indítja is a következő szám alapját, megy tovább a show. Mellettünk az egyik lány értelmezhetetlen táncba, rángatózásba kezd. Alig lát valamit a színpadból a fejek, vállak alól, vigyáz is rá a barátja, ő (még) nem adta át magát a koncertnek. El sem engedi a lány kezét, aki tovább pörög a fél négyzetméteren. Aztán egy kicsit ők is pihenhetnek, mert a következő pillanatban ketten vágják át mellettük a tömeget, a színpad elől indulhattak. Egy lány jön teljesen kábult arccal, akit a barátja húz ki a koncertről.
Lemegy még egy szám, Ninja újra szól a tömeghez. Azt üvölti:
Budapest!
Úgy tűnik, ennyi elég is, mindenki őrjöng, üvölti, hogy yee, yes, vagy csak fütyül, sikít, mert örül, hogy szólnak hozzá. Aztán kiegészíti, bemutatkozik ő is rendesen:
Én vagyok az afrikai apátok!
A tömeg üvöltéssel fogadja a jó hírt. Ninja már csak ezért is arra kér mindenkit, hogy mondja,
Daddy, daddy, daddy!
És mindenki mondja is. A család végül úgy lesz teljes, hogy rámutat Yolandira, és azt mondja, "ő a nővérem!" Ennek is örülünk. (Egyébként Ninja és Yolandi korábban egy pár voltak, van is egy Sixteen nevű kislányuk, de igazából már nincsenek együtt.)
Újabb szám indul, mikor elrepül egy pörgő, fröcskölő sörös doboz a közönség feje fölött. A legtöbben még esőkabátban állnak, ezért belefér, a jobbakról úgyis lepereg. Megint nyílik egy kisebb folyosó, mert újabb lány hagyná el a zsúfolt tömeget. Ezúttal a párja sincs sokkal jobb állapotban, de azért rendületlenül megy előre.
Lement pár szám, mikor kiszalad két pokémon a színpadra, az egyik Yolandi, a másik a két gida közül valamelyik. Nem ez az első ruhacsere a koncerten, folyamatosan váltogatják az öltözéküket. A rap betétre már megérkezik Ninja is,
természetesen Pikachu-jelmezben.
Ez ugye egy egész cuki, kis méretű pokémon, jó gag, hogy éppen Ninjára adták. Yolandi termete tökéletes lett volna a szerepre, de az általa közvetített lelkiséggel nem fért volna össze. Ő a klipekhez képest jóval visszafogottabb a színpadon, de nehéz elfelejteni a videós alakításait. Azokból az ember inkább úgy gondol rá, mint aki tökéletes lenne egy Omen-remake-hez, ha valamiért Damient lánynak szánnák. Ninja tehát tarol Pikachuként. Tényleg működik ez a viccesen keménykedő, valahogy mégis csak kedves Daddy szerep.
Újabb sörök repülnek át a tömeg fölött, nem tűnnek üresnek. A koncert már bő egy órája megy, a közönség
a Die Antwoord markában van az első perctől.
Viszont érezhető, hogy a vége felé járunk, egyre több ütős slágert lőnek el. Először a Pitbull, aztán a Baby's on Fire. Ninja természetesen a klipben is hordott pitbull maszkban énekli végig számot. Mindenki sejti, hogy lassan itt a vége, éppen ezért iszonyatosan tombol a közönség. Főleg, mikor megszólal az I fink U freeky. A ritumust is jobban követik a testek, a szöveg is jól megy már, sokan kívülről fújják a sorokat.
A számnak vége. Elsötétül a LED-fal, kialszik a fények nagy része, és akkor mind az öten letérdelnek, meghajolnak. Hosszan. Sokan már tapsolnak, többen el is indultak, mert azt hitték, vége. Aztán a hosszú csend után beindul az igazi búcsúszám, az Enter the Ninja. És ezzel tényleg elköszöntek. Yolandi vékony hangján megáldja a tömeget, miközben sortján ott virít elöl egy lefordított kereszt:
Budapest, be happy! Bye bye!
Ki kell jelenteni, hogy a Die Antwoord szerda este egyszerűen
zsebre vágta a közönséget.
Egyrészt nem volt nehéz dolguk, mert hihetetlenül népszerű a karakterük és ők maguk is világszerte. Másrészt pedig mindent megtettek azért, hogy a színpadon valami nagyon alkossanak, és odavágjanak. De ez a show mégsem lett most akkora . A hangulattal nem volt gond, Ninja szédületes volt, hozta magát, Yolandi alacsony termete ellenére beugrálta, -táncolta és -rappelte a színpadot. A koncert viszont hosszú volt ahhoz, hogy végig élvezhető legyen vékony hangja. Nagyjából az első 40 perc után vált néha bántóvá.
A színpadi látvány nem volt olyan erős, mint amit a videoklipekből feltételezne az ember. A LED-falon persze folyamatosan mentek a felkavaró képsorok, és tény az is, hogy
a két frontember és a táncosok kitettek magukért.
De az egész inkább egy kedves, aranyos bemutató lett, amire kőkemény rave alapokra rappelnek változó-színes ruhásemberek. A sok kiszámolt ruhacsere már a ritmikus gimnasztikai csapatgyakorlatok precíz koreográfiájára emlékeztetett.
A kommunikáció a közönséggel nagyon egyszerű, de tökéletesen időzített és felépített volt. Működött is. Az apró budapestezések, középsőujjak az égbe,
egy letolt nadrág és fenékmutatás untig elég volt
ahhoz, hogy mindenki barátként tekintsen a dél-afrikai együttesre.
Érdekes észrevétel, hogy a Die Antwoord zenéje - és koncertje - nem a legszebb mozgást hozza ki az emberekből. A fiúk nagy része persze ugyanúgy mozog minden dallamra, náluk ez talán nem is feltűnő, de a lányokból a legrosszabbat hozza ki a Die Antwoord. Nem tánc ez, hanem sokszor ütemtelen rángás, de nyilván nem is kell arra számítani, hogy egymásba karolt emberek dúdolják és ringják végig a koncerntjüket. Nem is ezt akarják. Hanem azt, hogy velük együtt tomboljanak az emberek, és közben legalább olyan jól érezzék magukat, mint ők a színpadon. Ez mondjuk, szerdán
tökéletesen sikerült.