Eötvös Péter: Ha két idegen kultúra találkozik, az ma is konfliktust okoz

„Eötvös ereiben színházi vér folyik, pontosan tudja, hogyan nyűgözze le és mozgassa meg a közönségét" – írta A szerelemről és más démonokról című előadás világpremierje után a Neue Zürcher Zeitung. Az opera 2008-as, glyndebourne-i ősbemutatója után január 27-én a Magyar Állami Operaházban debütál Eötvös Péter Gabriel García Márquez regénye alapján írt operája. A napfogyatkozás idején elszabaduló démonokról, az ördögűzés árnyékában szövődő tiltott szerelemről, valamint különböző kultúrák egymás mellett élésének máig aktuális kérdéseiről szóló művet a világhírű zeneszerző maga vezényli. Eötvös Péterrel a bemutató előtt beszélgettünk.

Eötvös Péter Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A szerelemről és más démonokról című opera 2007-ben felkérésre született. Önt mi ragadta meg először, mi inspirálta a legjobban a feladatban?

Már önmagában az fontos volt, hogy a Glyndebourne-i Operaház rendelte ezt az operát. Ismertem a közeget, mert néhány évvel korábban dirigáltam ott Janacek A Makropulos-ügy-ét. Így pontosan tudtam, akusztikailag milyen operaháznak írom a művet, és mire kell ügyelnem a téma kiválasztásánál ahhoz, hogy tematikájában, atmoszférájában az megfeleljen a közönségnek.

Nagyon speciális közönsége van ugyanis Glyndebourne-nak:

az operaházat az 1930-as években építtette az akkori earl, akinek nem vették fel más operaházakba énekesként a feleségét – erre építtetett neki egy sajátot!

Világhírű lett az operaház, pedig egy kastély mellett, a rét kellős közepén áll ma is, csak a birkák legelnek a környékén. A megépítése után Fritz Buscht hívták meg vezető karmesternek, aki máig etalonnak számító felvételeket készített Mozart-operákból. A közönség pedig egy főként gazdag emberekből álló, tradicionális közönség, akiknek kirándulásnak számít az operába kilátogatni. Azt máig csak autóval lehet ugyanis megközelíteni: előadások előtt jönnek sorban a Rolls-Royce-ok, megállnak, és kiszállnak belőlük az úriemberek.

A glyndebourne-i hagyományhoz hozzátartozik az előadás szünetében zajló piknik.

Miután véget ér az első felvonás, szép lassan kivonulnak a nézők, és vagy ők hozzák a kis kosarukat magukkal, vagy hozza utánuk a butler, az inas a nagy kosarat. Kiterítenek egy plédet a fűre, majd, amit különösen gyönyörűnek találok, délután, a napsütésben is letesznek a négy sarkába négy álló gyertyát, és ez egészen csodálatos atmoszférát nyújt. A közönség pedig letelepszik a plédekre, és

az, hogy a szünetben szertartásosan szendvicset és pezsgőt fogyasszanak, majdnem olyan fontos, mint maga az opera.

Természetesen ezt bizonyos humorral teszem hozzá, de tréfán kívül lényeges pont, hogy az első felvonás végének biztosan olyannak kell lennie, hogy ha kimennek a nézők, legyen miről beszélniük. Másfél órával később pedig, amikor a hosszú piknik után visszamennek, a második felvonásnak rendszerint rövidebbnek kell lennie. Dramaturgiailag is nagyon fontos, hogy gyorsabban peregjen a történet. Az előadás végén aztán előállnak az autók, és szépen sorban kocsiba szállnak az urak-hölgyek. Olyan ceremónia ez, amely teljesen más, mintha bármelyik nagyvárosi operaház számára írtam volna operát.

Jelenet a Szerelemről és más démonokról című opera budapesti változatából Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A másik lényeges pontja a megrendelésnek az, hogy én vagyok

az egyik első külföldi élő zeneszerző, akitől Glyndebourne-ban operát rendeltek.

Nem a modern darabok jellemzik a repertoárt, és az, hogy egy most írt kortárs darabot mutattak be a közönségüknek, részükről is kimondottan nagy bátorságra vall. Nem tudhatták, hogyan fog a hallgatóság reagálni. De nyolc alkalomból állt A szerelemről és más démonokról első szériája Glyndebourne-ban, és mind a nyolc előadásra elkeltek a jegyek, boldog volt mindenki - úgyhogy működött a dolog.

Tehát illeszkedett a darab az atmoszférához.

Amikor megállapodtam a glyndebourne-iakkal abban, hogy A szerelemről és más démonokról-lal fogunk foglalkozni, nagyon boldogok voltak: Márquez neve, és magának a regénynek a tematikája is illett a közeghez. Alapvető fontosságú volt, hogy

a Márquez-regény tele van csodálatos elemekkel:

a történet nagyon gazdag és szerteágazó. Az opera számára bizonyos fokig össze kellett fogni azokat a szálakat, amelyeket egy regény formájában Márquez jobban szétterít, bizonyos részeket pedig szükségszerűen ki kellett hagyni. Azt kértem, hogy Hamvai Kornéllal készíttethessem el a szövegkönyvet, méghozzá két okból. Egyrészt dolgoztam vele korábban, amikor is gyönyörű fordítást írt angolból magyarra az As I Crossed a Bridge of Dreams-hez, amit Budapesten játszottunk, és már akkor tudtam, hogy nagyon szeretnék vele újra együtt dolgozni. Másrészt nekem sokkal egyszerűbb valakivel magyar nyelven egyeztetni, mintha egy angol dramaturgot kértem volna fel. Akkor felmerülhetnek nyelvi nehézségek, előfordulhat, hogy nem tudom pontosan elmagyarázni, mire van szükségem. Nagyon boldog és elégedett vagyok Kornél munkájával, és külön szeretném kiemelni, hogy ő ezt a librettót eredetiben, angolul írta. Tehát nem egy magyar író magyar librettójának angol fordításáról van szó, hanem

Márquez műve alapján készült egy olyan önálló lírai és drámai szöveg, amely visszaadja Márquez mágikus világát.

Eötvös Péter az egyik első külföldi élő zeneszerző, akinek operáját mutatták be Glyndebourne-ban. Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Maga Márquez stílusa, a rá jellemző mágikus realizmus mennyire áll önhöz közel, és a komponálásra milyen módon gyakorolt hatást?

Márquez stílusa természetesen nagyon közel áll hozzám. Azért is választottam az ő regényét, mert

az, hogy valami mágikus, már önmagában zene.

Minden olyan elem, ami Márquez leírásában előfordul, például a napfogyatkozás... az zenében rögtön megszólal! Az egyébként egy plusz rafinéria Márquez részéről, hogy az egész történetet még egy napfogyatkozásba is belehelyezi, mert

akkor történnek a gonosz dolgok, amikor napfogyatkozás van:

azért bukkan fel a kislányt megmaró kutya is, és még hosszan sorolhatnánk. Márquez sokszorosan egymásra rakja a katasztrófalehetőségeket.

A regény előszavában azt írja, hogy fiatal újságíróként sírok feltárásánál volt jelen, és

a kriptából kiesett egy hajfürt, amely 22 méter 11 centi volt.

Az ember akkor azt mondja: „Ó, álljunk csak meg! Na, akkor ebből csinálunk egy operát! Ki is ez a kislány, akihez a hajfürt tartozik?" És akkor kiderül, hogy a fehér bőrű, nemesi családból származó kislány, a 12 éves Sierva, anyja halála után egy fekete rabszolga-közösségben nőtt fel. Veszett kutya harapta meg, és olyan tulajdonságokkal rendelkezik a történet szerint, hogy fel tud futni a falon, aztán visszaugrik, aztán repül, közben összedől a ház... Nemcsak a démonokat, hanem általában a mágikus elemeket, a mágiát - amit leírva nagyon egyszerű és filmen sem nehéz megjeleníteni - színházban már sokkal komplikáltabb megvalósítani. Viszont zenében mindez megszólal!

"Az, hogy valami mágikus, már önmagában zene." Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Adódnak maguktól értetődő pontok: a főszereplő kislány számomra nyilvánvalóan koloratúrszoprán az előadásban, mert egy szoprán hang önmagában még nem volna eléggé fájdalomkeltő azokban a jelenetekben, ahol erre van szükség.

Egy gyerekhang, amelyik minden alkalommal sikít, amikor az ördögűzéssel szemben védekezik, kimondottan koloratúrszopránra van kitalálva.

Az, hogy a püspök basszus, a szerelmes fiatal pap bariton, az örmény-zsidó orvos egy magas tenor legyen, az kézenfekvő. Az, hogy Dominga, a történetben megjelenő fekete „mama" egy olyan meleg hangú angyal legyen, mint például Fodor Bernadett, szintén adva van.

Minden figurának annyira egyértelműen megvan a maga hangkaraktere

és kinézete is, hogy ilyen értelemben nagyon könnyű volt vezetni a történetet, azt, hogy ki hogyan szóljon, kinek milyen legyen a zenei stílusa.

A mágikus elemek tehát alapvetően lehetőségek arra, hogy az ember zenét csináljon belőlük. Az pedig már az én feladatom, hogy dramaturgiailag mindezt hogyan helyezzem el. Például rögtön a nyitányban Sierva álomképe keveredik a piaci atmoszférával, ahová a kislány elment sétálni, és ahol később megharapta a kutya. Az operában megszólaló négy különböző nyelv pedig zeneileg arra adott lehetőséget, hogy különböző stílusokat alkalmazhassak.

Az, hogy az operát a glyndebourne-i, különleges közeget figyelembe véve szerezte, még izgalmasabbá teszi a tényt, hogy ezúttal a Magyar Állami Operaházban készülnek bemutatni. Mit és miért kellett átdolgozni? Az új részekre, amelyeket kifejezetten a budapesti változathoz írt, hatott a másfajta atmoszféra?

A glyndebourne-i előadás sikerét követően több operaház átvette ugyanezt a produkciót. A Vilniusi Állami Operaház kooperációs partnerként három szezonban is játszotta az előadást, aztán a kölni operaházban is bemutatták, ugyanebben a rendezésben: de az énekesek és a zenekar mindenhol helyiek voltak. Majd Strasbourgban került sor egy olyan sorozatra, amelyet én dirigáltam: számomra az volt az első vezénylés ebből az operából. Aztán játszották a darabot Mulhouse-ban, Strasbourg mellett is, úgyhogy a budapesti előadás alapvetően a glyndebourne-i előadás ötödik ismétlése.

"A mágikus elemek alapvetően lehetőségek arra, hogy az ember zenét csináljon belőlük. Az pedig már az én feladatom, hogy dramaturgiailag mindezt hogyan helyezzem el." Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Ezenkívül volt még két másik rendezés is Chemnitzben és Bremerhavenben. Ezeknek az előadásoknak a tapasztalata alapján feltűnt, hogy

van két-három olyan rész az operában, amelyeken még tudnék dolgozni, javítani.

Ezért elterveztem, hogy ha lesz még következő előadása az operának, akkor ezeket a kis javításokat elvégzem.

A darab elején van két olyan jelenet, amelyekben a glyndebourne-i bemutatón még külön használtam a színpadon a kórust, a szólistákat és a zenekart. Ezek szimultán voltak jelen a maguk módján. Ebből készítettem most egy olyan jelenetet, ahol az egyes elemek majdnem ugyanazok, mint korábban, de megteremtődött az egység. Ez a két átdolgozott jelenet most már marad ebben a formában a jövőbeli előadásokban is.

A második felvonás végén pedig egy olyan jelenet van, ahol Silviu Purcarete rendezéséből adódott a változtatás lehetősége. Az ördögűzés-jelenetben, amikor a főhősnő, a kislány már nagyon szenved, a másik főszereplő, a fiatal pap leül a színpad előterében, a jobb oldalon egy fotelbe, és úgy tűnik, mintha messziről nézné a múltat. Eredetileg ő ott már meg sem szólalt, csak a kislány vonalát vezettük tovább. Most viszont nekem úgy tűnt, hogy ha ő ott ül, akkor szólaljon már meg, mondjon már valamit! Így került az operába egy egészen új rész, amely már nemcsak korrektúra, hanem

kimondottan hozzáírtam egy kis áriafoszlányt.

Ezzel vezeti be a pap Sierva korábbi áriáját, ahol Sierva elmondja, hogy a páva rikoltása jelzi az ő halálát. A bevezető félárián kívül a pap az ária végéhez még egy spanyol szonettet is hozzáénekel: ez a megoldás most egy kicsit jobban összekötötte őket. Az ötlet, ahogy mondtam, konkrétan a rendezésből adódott, és én boldogan használtam ki az alkalmat.

Eötvös Péter instrukciót ad a zenekarnak A szerelemről és más démonokról próbáján az Operaházban. Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Nagy öröm volt számomra a magyar társulattal, az énekesekkel és a zenekarral együtt dolgozni. A próbák alatt mindenki nagyon nyitott volt erre az új stílusra, magas szinten tudták realizálni a zenei és színpadi feladatokat.

Az Origo részt vehetett az előadás egyik próbáján, amelynek utolsó fél percében elhangzott, hogy a zenekari próbán mindig ön a parancsnok. De egyéb, a színpadra állítást érintő kérdésekben, amikor együtt dolgoznak az előadás rendezőjével, jelen esetben Silviu Purcaretével, vagy az őt helyettesítő Rares Zahariával, akkor ki a parancsnok? Biztosan előfordul, hogy más szempontot venne figyelembe ön, és mást a rendező.

Igen, van ilyen, persze.

Ilyenkor ezt hogyan hangolják össze? Hogyan zajlik a munkamegosztás?

Ez több szálon fut. Az eredeti betanulás Glyndebourne-ban Purcarete jelenlétében történt meg. Ő mindig jelen volt, látta, beállította a dolgokat. Abban a fázisban kevés kapcsolat volt köztem és Purcarete között. A rendezőkkel általában bizonyos dolgokat megnézünk együtt, de hagynom kell a saját elképzeléseiket érvényesíteni. De ez már csak a kialakult tapasztalat eredménye, mert

eredetileg én mindent szerettem volna kontrollálni.

Csakhogy ez már nem az első operám, és időközben megtanultam, hogy hagyjam békén azt a szegény rendezőt! (nevet) Az ember muszáj, hogy bízzon annyira a rendezőben, hogy tudja: a maga módján, de vele azonos irányba megy. Ha az irány homlokegyenest ellenkező, akkor szólok, általában sikertelenül. (nevet) Nem lehet általánosítani, de ezekben az esetekben gyakran magából az előadásból is kiderül, ha valamilyen elem nem oda való. Ezt a rendező felelőssége észrevenni. Mindenesetre

mindig sokkal nehezebb egy ősbemutató színpadra állítása,

mert ott a rendező aránylag későn tudja meg, hogy miről van szó zeneileg. Ez nem hasonlítható egy már meglévő repertoáropera rendezéséhez, amelyet már mindenki ismer, és a rendező számára az a kihívás, hogy kitalálja, mi legyen az ő változatában új. Egy ősbemutatónál minden új, minden nullánál kezdődik.

Eötvös Péter operáját Glyndebourne-ban az európai színházi élet egyik legelismertebb rendezője, Silviu Purcarete állította színpadra. Fotó: Adrián Zoltán - Origo

A szerelemről és más démonokról többi operaházi ismétlésénél Purcarete már nem vett részt a próbákon: a felújító előadásokat Rares Zaharia vezeti, aki végig ott volt Glyndebourne-ban az előkészületeknél, tehát mindent tud a darabról, és az eredeti rendezésben meghatározott irányt képviseli. Tekintve, hogy ez már az ötödik ismétlés, Rares minden egyes lépést kívülről tud. Mi ketten állandó kapcsolatban vagyunk, de csak a már meglévő verzióhoz igazodva egyeztetünk: új elem nem kerül az előadásba. A produkció színpadi megjelenítése, a díszlet, a kosztüm és a világítás, Purcarete állandó munkatársának, Helmut Stürmernek a munkája, ami hatásosan hozzájárul a sikerhez. Ő is itt volt a budapesti próbákon.

Ön is említette, hogy A szerelemről és más démonokról cselekménye igencsak szerteágazó. A regénynek filmfeldolgozása is készült, és sokan próbálják megfejteni, hányféle olvasata lehet a történetnek. Mit mond a szerelemről? Mit mond a másság elfogadásáról? Ön a sok értelmezési lehetőség közül melyikről szeretné, hogy a középpontban álljon most, a 2017-es, budapesti bemutatón?

Úgy tűnik, minden században nagyon aktuális kérdés a különböző kultúrák akceptálása egy másik kultúra által. Ha két, egymáshoz viszonyítva idegen kultúra találkozik, az ma is konfliktust okoz – ugyanúgy, ahogy Márquez szerint 1750-ben.

Ma pontosan ugyanazt éljük meg, amit az operában.

Még annyiban is, hogy továbbra is a fehérek és a feketék közti konfliktus az alaptéma. Márquez még azzal is megfűszerezi a problémát, hogy bizonytalanságban tartja az olvasót: a kislányt nemcsak egy fekete kultúrába helyezi fehérként, de még meg is haraptatja egy kutyával, amelyről végül is soha nem derül ki, hogy veszett volt, vagy nem. Erről mindenki maga döntheti el, mit gondol. Viszont kétségtelenül ez az a pont a történetben, amelyik segít a kislányt hamis vádak alapján elítélni. Hiszen, ha kiderül, hogy megveszett, akkor már erre lehet apellálni, és nem arra, hogy ő egy idegen kultúrából jön.

"Ma pontosan ugyanazt éljük meg, amit az operában." Fotó: Adrián Zoltán - Origo

Tulajdonképpen a politikának máig ez a lebegtetés az alapja: ezt nagyon aktívan láthatjuk az utóbbi 10-15 évben, az egész világon. Most nem a magyar politikáról van szó, mert a magyar politika része a világpolitikának: mindenütt ugyanez történik, globálisan megfigyelhető ez az újfajta irány. 2008-ban, amikor bemutatták az operát, vagy 1994-ben, amikor Márquez megírta a regényt, még nem ugyanígy jelentkezett a probléma, noha, ahogy az előbb is jeleztem,

évszázados problémákról beszélünk.

Nyugodtan kimondhatjuk, hogy mai szemmel mekkora disznóság volt annak idején Kolumbiában a fekete rabszolgák behozatala, és lényegében ma isszuk ennek a levét. Ami most történik a migrációval, az egyszerűen a megfordított állapota annak, hogy 200-300 évvel ezelőtt több tízmillió embert elhoztak Afrikából, és eladták őket rabszolgának fillérekért.

Kihasználták őket, de mindig idegennek tekintették.

A jelenlegi európai migránshullám jövője ugyanígy az eltérő kultúra befogadása, de nem elfogadása miatt kiszámíthatatlan.