Leningrádi excowboy tolta a bluest az A38-on

Először Gary Moore emléke hozta ide. Most maga miatt jött. Szőke, finn, blues-t játszik. Ki az? Ben Granfelt koncertjén jártunk az A38 Hajón. 

Igazi klasszikus, egy személyre kihegyezett blues produkciót láthatott hallhatott az A38 Hajó közönsége hétfő este. Ben Granfeltet leginkább a 90-es években katakombakultúrának számító (és amúgy finn) Leningrad Cowboysból ismerheti a magyar közönség, na meg Gary Moore tavaly emlékestjéről, amit szintén az állóhajón tartottak (amúgy lesz idén is, és Granfelt megint itt lesz rajta).

„Ezúttal annyit játszhatok, amennyit csak akarok" – mondta felvezetésként a finn gitáros. Két órát játszott. Két óra tömény blues, némi rockos felhanggal. A banda háromtagú volt, de a dobos és a basszusgitáros kis túlzással bárki lehetett volna. Nagy néha volt csak olyan pillanat, amikor valami egyénit hozzáadtak show-hoz.

Granfeltet nem kellett félteni. Elvitte a vállán a koncertet. Tényleg kivételes gitáros.

A hangszer a kezében sír, ,nyög, sikoltozik, énekel, amit csak a gazdája akar.

Ben Granfelt Forrás: Origo

Granfelt stílusát nem mondanám egyedinek, de a blues-ban újat csiholni szinte lehetetlen küldetés (legutoljára Gary Clark Juniornak sikerült, annak is kb. 5 éve már). A szólókat jó volt hallgatni.

Az ének már neccesebb volt. A koncert elején kifejezetten rosszul szólt Ben hangja, majd a 3.-4. szám magasságában megjött az effekt az énekre, és helyükre kerültek a dolgok. Ez azért így nem volt elegáns, de az nem árt tudni, hogy manapság minden koncerten effekt van az éneken, és sok lenne a csalódott morgolódás világszerte, ha ez valamiért megszűnne. Persze Granfelt elsősorban gitáros, és csak másodsorban énekes, az ő műfajában nem kell senkinek Freddy Mercurynak lenni, ezt maga a blues sem követeli meg.

A lelkes amatőröknek tűnő (de ahhoz képest egész ügyes) előzenekar, a Thin Lizzy showját elrontotta, hogy túltolták a hangosítást, és túlvezérelték a torzítás. A koncert végére már valamiféle pokolbéli sivalkodás töltötte csak meg a termet.

Granfelték a megfelelő hangerőn, a megfelelően kiegyensúlyozva, kristálytiszta hangzással szólaltak meg. Egymást követték a lüktető középtempós, és a balladisztikus lassabb blues dalok, a végére pedig aduászként bedobtak néhány klasszikust: Deep Purple-t, Jimi Hendrixet, Derek and the Dominoes-t, sőt még Pink Floydot is.

Ezeknél a daloknál azért kilógott a lóláb:

Granfelt ügyes gitáros, de messze nem egy Gilmour, szóval talán bölcsebb lett volna a saját daloknál maradni, mert a Layla, meg a Mule után lejátszott saját számon érződött, hogy közel sem pirít annyira. Igaz, a főleg középkorú rockerekből álló közönség értékelte a feldolgozásokat.