Két Seherezádé – melyiket szeressem?

Valerij Gergijev

Világszinten is ritkának tekinthető, hogy egy művet alig több mint egy hónap leforgása alatt két csúcskategóriás előadásban hallhatunk és hasonlíthatunk össze. Ez történt most Budapesten, ahol január végén Valerij Gergijev és a Mariinszkij Színház Zenekara, március 8-án pedig Vlagyimir Fedoszejev és a Moszkvai Csajkovszkij Szimfonikus Zenekar adta elő Rimszkij-Korszakov egyik leghíresebb művét, a Seherezádé-t.

Az elmúlt hónapokban – hála a szervezők és rendezők kitűnő munkájának – Budapest a világ egyik legpezsgőbb komolyzenei központjává vált. Olyan művészek sora lépett fel nálunk, akik közül már egy-kettő is bearanyoz egy hangversenyszezont. Csak néhány példa:

Boris Berezovsky, Grigorij Szokolov, Jesús Lopez Cobos, valamint Baráti Kristóf, Várdai István, Lendvay József és a Kodály Kvartett a Kaposfest szervezésében megtartott Stradivari-koncerten.

Két karmester, két zenekar

De még ebből az illusztris sorból is kiemelkedik a világ egyik legjobb és legfoglalkoztatottabb karmestere, Valerij Gergijev és zenekara, valamint a nem kevésbé híres Vlagyimir Fedoszejev és zenekara. Az meg már tényleg hab a tortán, hogy mindkét társulat Rimszkij-Korszakov Seherezádé művét választotta koncertje egyik darabjának.

Valerij Gergijev Forrás: Pályi Zsófia / Müpa

Ne tévesszen meg senkit, ha elsőre nem mond sokat számára a két zenekar neve. A Mariinszkij Színház az orosz kultúra történetében olyasféle fogalom, mint a németében a drezdai Semperoper, az osztrákéban a bécsi Staatsoper vagy az angoléban a londoni Covent Garden:

dicsőséges múltú, patinás intézmény, amely sokat tett és tesz az ország zenei életének felvirágoztatásáért.

A színház egyik legutóbbi nagy korszaka Jurij Tyemirkanov munkásságához fűződik: a magyar közönség számára is jól ismert, kitűnő karmester 1976-ban került a Kirov Opera és Balett élére. A Mariinszkij Színház mai főzeneigazgatója, Valerij Gergijev (*1953) asszisztensként már 1978-tól Tyemirkanov oldalán dolgozott (a színház karmestereként Prokofjev Háború és béké-jével debütált), és mellette vált karmester-világklasszissá.

A Moszkvai Csajkovszkij Szimfonikus Zenekar pedig 1930-ban alakult a Szovjet Rádió első szimfonikus zenekaraként, és

azóta is a világ egyik legjobb zenekarának tartják.

Fedoszejev majdnem fél évszázada (1974 óta) a zenekar művészeti igazgatója és vezető karmestere.

A verseny helyszíne: a Müpa és a Zeneakadémia

Ilyen előzmények után az ember óhatatlanul is felfokozott várakozással néz a koncertek elé, amit sokszor csalódás követ. De nem most!

Azt hiszem, senki nem vitatja, hogy két ilyen hangverseny a világ bármely táján kiemelkedő esemény lenne. A főszereplők pedig nem hogy teljesítették, de

messze felülmúlták az „elvárásokat".

És most lássuk a Seherezádé-t.

Rimszkij-Korszakov művében az Ezeregyéjszaka világa elevenedik meg. A szimfonikus szvit Seherezádé négy meséjét eleveníti meg a zene nyelvén. A mesés kelet világába kalauzolja el a hallgatót rendkívül gazdag hangszereléssel, szenvedélyes dallamvezetéssel, lüktető ritmusokkal.

Seherezádét ki akarja végeztetni a kegyetlen Sahriár szultán a volt felesége hűtlensége miatt, de a lány éjszakáról éjszakára elmondott meséivel elodázza az ítélet végrehajtását. Végül a szultánt teljesen rabul ejti a lány bája, és megkegyelmez az életének.

És a győztes...

Gergijev a Müpában egy gyorsabb, játékosabb Seherezádé-t adott elő. Fedoszejev Seherezádéj-a kicsit lassabb, méltóságteljesebb, drámaibb volt. Azt talán mondani sem kell, hogy mindkét zenekar fantasztikusan muzsikált.

A Zeneakadémia kicsit meghittebb akusztikája kedvezett a mélyebb hangzásoknak, amire Fedoszejev még rá is erősített a hét nagybőgő alkalmazásával. A fúvósok mindkét zenekarban rendkívül magas színvonalon játszottak és az ütősökre sem lehetett panasz. Érzésem szerint az első hegedűsök játszotta hegedűszólókban Gergijev muzsikusa felülmúlta a moszkvaiak hegedűsét.

Összességében nagyon nehéz választani a két előadás között, talán nem is kell. Nekem hajszálnyival jobban tetszett Gergijevék előadása a tüzesebb ritmus miatt, és azért, mert rendkívül emlékeztetett kedvenc lemezfelvételemre, amelyen Sir Thomas Beecham vezényli a Royal Philharmonic Orchestrát.

De senkinek sem kell búsulnia, ha csak az egyik előadást hallotta, mert mindkét koncert felejthetetlen élményt nyújtott.

Az alcímben feltett kérdésre válaszolva: a győztes a közönség!