Soha nem volt még színpadon ilyen extravagáns kísérlet

"Csehov darabja az élet és az alkotás viszonyáról is szól."

Április 8-án mutatta be a Maladype Színház Csehov Három nővér című drámáját, amelyet legközelebb április 20-án játszanak a Maladype Bázison. A premier színháztörténetileg példátlan vállalkozásnak számított: Balázs Zoltán rendező a dráma minden egyes jelenetét más-más festő stílusában vitte színre. A Maladype vezetőjével még a rendhagyó bemutató előtt beszélgettünk az izgalmas kísérletről, a Három nővér által felvetett nagyon aktuális kérdésekről, valamint azokról a forradalmi eszmékről, amelyeket a színház képvisel itthon és a nagyvilágban: emberségről, jóságról és szeretetről.

Balázs Zoltán Forrás: Szabó Gábor - Origo

Amikor a Bárka Színházban játszotta Tuzenbachot a Három nővér-ben, már elkezdett azon gondolkodni, hogy ön hogyan rendezné meg a drámát, vagy egészen más forrásból származik a most készülő előadás ötlete?

Meglepetésként ér a kérdés, mert eddig nem gondolkodtam ezen. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor próbáltuk az említett előadást, amelyet Catalina Buzoianu világhírű román rendezőnő rendezett, furcsa dolgokra lettem figyelmes a környezetemben. Sokféle színészi és színházi ízlés találkozott a szereposztás kapcsán, de az előadás kivitelezése nem volt képes annyi integratív energiát képviselni, hogy a sokféle gondolkodást egységbe kovácsolja. Catalina Buzoianu néhány évvel korábban a bukaresti Bulandra Színházban nagy sikerrel rendezte meg Bulgakov Menekülés című, látomásos művét, amit az olvasópróbán levetített a Három nővér szereplőgárdájának,

hogy megérezzük, megértsük annak a bátor, szélsőséges, jelképekre, sajátos mozgásrendszerre és gesztusokra épülő játékstílusnak a lényegét,

amely abban az előadásban megnyilvánult. Vetítés közben azonban a kollégák elkezdtek kiszivárogni a teremből, és csak kevesen néztük végig a színházi felvételt. Nagyon csekély volt tehát az érdeklődés a nem sztanyiszlavszkiji alapokon nyugvó csehovi rendezés iránt, amit Buzoianu képviselt.

Úgy gondoltam, hogy a román színjátszás eme ikonjától nagyon sokat tanulhatok, ezért, komolyan véve a rendezőnő elképzelését, azt a feladatot adtam magamnak, hogy – konkrétan és jelképesen is –

féllábú ólomkatonaként játsszam végig Tuzenbachot,

akinek – Andersen meséje nyomán – Irina a balerinája. Csak akkor tettem le a lábam, amikor Tuzenbach utolsó sora elhangzott: „Én ma még nem is reggeliztem." Az Irinát játszó Varga Gabriella remek partnerem volt ebben a játékban, így mi teljesen különálló szigetként léteztünk az előadáson belül. A kollégák marslakóként néztek ránk, de meghatározó és fontos élmény marad számomra ez a színházi megközelítés, szemben mindazzal, amit a korábbi Csehov-feldolgozások képviseltek a maguk kellékeivel és nosztalgikus, szentimentalista játékstílusával.

A próbafolyamat legörömtelibb ajándéka azonban a Csebutikint játszó Sinkó Lászlóval kötött barátság volt.

A szó nemes és játékos értelmében „gazembernek" láttuk egymást, és bizalmat szavazva egymásnak sok mindenről kezdtünk el beszélgetni, együtt gondolkodni. Később többször volt alkalmunk újra dolgozni: felkértem a Maladypével közös munkára és rendeztem őt az Amalfi hercegnő-ben Bosolaként is, amely alakításáért – véleményem szerint – minden szakmai díjat meg kellett volna kapnia.

Sinkó László, Varga Gabriella és Balázs Zoltán a Három nővér egykori előadásában a Bárka Színházban Forrás: Maladype Színház

Ha nem a múltból, akkor honnan ered az inspiráció a mostani Három nővér-hez?

Azt gondolom, hogy mindaz, amiről a Három nővér szól – az értékazonosság, az értékek keresése, az értékek újrafogalmazása, az értékváltás dilemmája –

nagyon aktuális kérdések.

Honnan indul és hová érkezik az ember? Mi az, amit genetikailag magába kódolva hordoz, és mi az, amit otthonról hoz? Mit képes megérteni és beemelni szűk vagy tág környezetéből saját gondolkodásába? Milyen hatást tudunk gyakorolni másokra, és milyen hatásoknak engedünk?

Az értékrendek tisztázásából és újragondolásából kiindulva lett az előadás műfaja metamorfózisjáték, átváltozásra épülő képjáték.

Ez egy egészen extravagáns kísérlet, amelyhez hasonlót még soha nem valósítottak meg színpadon:

minden egyes jelenetet más-más festő stílusában fogalmazunk meg,

az 1200-as évek ikonfestőitől napjaink street art művészetéig. A történetet és a színészeket így nemcsak folyamataiban, hanem fázisrajzaiban is megfigyelheti a közönség, váratlan, nem szokványos hangsúlyait villantva fel a különböző szerepalakoknak – aszerint, hogy Ghirlandaio, Jan van Eyck, Rubens, Chagall vagy Magritte stílusában közelítünk egy-egy jelenethez. Különösen izgalmas felfedezni, hogy mit jelent test és lélek azonossága vagy különbözősége az adott festői kompozícióban, hogyan jelenik meg a perspektíva, az egyén és a tömeg viszonya vagy számos egyéb, a festészetből vagy a színházi kultúrából ismert vándormotívum.

A képzőművészetben alkotók mindegyike arra törekedett, hogy korábbi felismerésekből vagy törekvésekből továbbgondolja a számára lényegeset, értékeset, de csak nagyon keveseknek sikerült valami radikálisan újat létrehozni. Ha mégis megtörtént, hamarosan felbukkant egy újabb "elvetemült álmodozó", aki felülírta azt: túlhabozta, túlbolyhozta vagy épp minimalizálta. Ily módon Csehov darabja számomra az élet és az alkotás viszonyáról is szól, ahol a Prozorov nővérek egyáltalán nem szentek és áldozatok,

sokkal inkább szörnyetegek, akik mindenkit elpusztítanak maguk körül.

Ha nem teljesítik be a determinált folyamatot, amely az apai örökségből, a prozorovi szellemiségből, a rengeteg fölösleges, "hatodik ujj"-nak nevezett tudásanyagból és abból a feszültségből táplálkozik, hogy a kor nem megértő és elfogadó velük, soha nem jutnának el saját lényegükhöz. Ahogy Csontváry Kosztka Tivadar, Hantai Simon vagy Ország Lili is, minden igazi alkotó, csak rétegeket lefejtve és falakat bontva juthat el valamiféle belső fényhez, a hőn áhított Moszkvához.

"Csehov darabja az élet és az alkotás viszonyáról is szól" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Kimondottan a Három nővér ért ennyire szervesen össze ezzel a fajta „festői" színpadra állítással, vagy másik drámát is feldolgozhatott volna ugyanígy?

Ezen rengeteget gondolkoztam. A próbákon állandóan heurékaélményem volt, és ordibáltam a boldogságtól, mert

olyan, mintha Csehov kifejezetten ezzel a szándékkal írta volna a drámát.

Az egész első felvonás a reneszánszról és a humanizmusról, az ember dicsőítéséről szól. A második felvonás maga a barokk, a manierizmus, a romantika, a realizmus: a gyertyával járkáló Natasa, a betegesen magába zárkózó Andrej, a furcsa titkokat rejtő és egyre szövevényesebb kapcsolatokat generáló szokatlan helyzetek. A harmadik felvonás az avantgárd művészeteké: a tűz lángba borítja a birtokot és az egész várost, jelképes értelemben is lángol mindenki; a felvázolt jövőképekhez a futurizmus és egyéb izmusok is remekül illenek. A negyedik felvonás a kortárs művészet széteső, szétmálló, egységekre bomló, töredezett mozaikvilága, élén a szürrealistákkal, akik teljesen új alapokra helyezték látásmódunkat. A Három nővér tökéletesen illeszkedik a „képzőművészet mint metamorfózis" játékhoz, illetve fordítva.

Amikor a Bárka Színházban, Tim Carroll rendezésében játszottam a Hamlet-et, sokszor megkérdezték Timtől és tőlem is, hogy egy másik darabot is be lehetne-e mutatni ugyanolyan improvizatív módon, ahogy mi játszottuk a mára már legendássá vált előadást. Mindketten azt feleltük, hogy nem. A Három nővér minden ízében és szegmensében, korábbi feldolgozásai és saját olvasatom alapján is tökéletesen alkalmas speciálisan "festői" elképzeléseim színrevitelére, de nem hiszem, hogy ugyanezt a tartalmi-formai játékot más darabbal is meg lehetne csinálni.

A Dada Cabaret kapcsán korábban úgy fogalmaztam, hogy igény(em) támadt a lomtalanításra. Érzékelve korunk zaklatott szellemét, hozzátenném, hogy létezik egyfajta értékrendező alkotói igény is.

Meg kell fogalmaznunk, hogy honnan jövünk, hová tartunk, és milyen szellemi, lelki relikviákat cipelünk magunkkal.

A különböző festői látásmódok önálló világnézetek is, amelyek kölcsönhatása egymásra vitathatatlan, így ezek a legszabadabb és legszélesebb körű asszociációs játék terepei is. Mi pedig, akik egymásba fésülve nézzük őket, azt mondjuk: mindegyik felvetésben van valami érvényes, így ma, számunkra egymás összefüggéseiben vagy kontextusaiban a leghitelesebbek. A három nővér története Natasához, a férfiak szerepe a nőkéhez, a prozorovi hagyaték pedig a Protopopov-vonalhoz képest lehet érdekes, hiszen semmi sem tud túlmutatni önmagán, csak a viszonylatok összjátékában. A Maladypének mindig sajátja volt a variabilitással való igényes kísérletezés; nincs ez másképp a Három nővér esetében sem.

A Három nővér főszereplői - különböző festői stílusokban Forrás: Kleb Attila

Gyakorlatban hogyan lehet mindezt megvalósítani, a Maladype Bázis terében fizikailag kivitelezni? Kérdezem mindezt különös tekintettel arra, hogy ezúttal az előadás díszletét is ön tervezte.

Az előadás Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező emlékének adózik, akivel tíz termékeny éven át volt szerencsém együtt dolgozni. Ő egy hatalmas átváltozóművész volt. Tőle tanultam azt, hogy nincs lehetetlen: ha egy értékes gondolat megfogalmazódik, annak előbb vagy utóbb megmutatkozik a formája, még ha ez rengeteg lemondással, újratervezéssel vagy átalakítással is jár. Nincs elvesztegetett energia, csak olyan, amelyik inspirálja ezt az átalakulást.

Gombár Judit szellemi hagyatéka nagymértékben meghatározta az előadáshoz választott formát és annak kivitelezési módját.

Annyira szabad, bátor és kreatív volt az a fajta "szellemi pingpong", ahogyan együtt dolgoztunk, hogy a halála után nem találtam hozzá hasonló alkotótársat, hiába kerestem az új generáció képviselői között is. Egy idő után rá kellett döbbennem: sokkal egyszerűbb, ha én magam fogalmazom meg a játékteret, annál is inkább, mert csak úgy tudok rendezni, ha pontosan látom a tér, a színészek és az események kapcsolódásait. Szerencsémre ráleltem egy csodálatos építészmérnökre, Czirják Ágnesre, akivel a Dada Cabaret után ezúttal a Három nővér-en is módom van együtt dolgozni. Ő pontosan érti a gondolkodásomat, és le tudja fordítani számokra, méretekre, arányokra és anyagokra is mindazt, amit én elképzelek.

Csehov Három nővér-története a négy felvonás során egyre szűkülő terekbe kényszerül, ezért alaposan végig kellett gondolni, hogy milyen lehet az a nagyon egyszerű, a mi anyagi feltételeinkhez és lehetőségeinkhez is alkalmazkodó

szerkezet, vagy másképp fogalmazva „térlény",

amely nem akadályozza a színészi játékot, ám apró szcenikai trükkökkel segíti a folyamatos átváltozást, a néző újabb és újabb felismeréseit.

Ezt az előadást nem lehetett volna kiterjedt és alapos képzőművészeti ismeretek nélkül létrehozni. A befogadásához is szükségesek előismeretek?

Szerintem nem szükséges hozzá extra kulturális előképzettség, de semmiképp sem hátrány, ha valaki már látott életében legalább egy Botticelli- vagy Caravaggio-festményt; az sem baj, ha Leonardo Utolsó vacsorá-ját felismeri. De ha mindez hiányzik is,

az adott szituáció, a szereplők létezésének ereje és a festői-drámai kontextus meg fogják teremteni a befogadó számára a helyzet igazságát.

Persze, nem mindegy, hogy az előadás során hová kerülnek a szerzői-rendezői-színészi hangsúlyok. Nagyon más jelentéssel bír például Szoljonij keze Rubens vagy Picasso világában. Veronese, Velázquez vagy éppenséggel Vermeer stílusában beszélni arról, hogy mi a szerelem, szintén eltérő megoldásokat és színészi jelenlétet igényel. Minden szempontból érzéki játék: gondolatilag, érzelmileg és fizikailag is.

Ehhez a nagy kiterjedésű játékhoz

elengedhetetlenek Benedek Mari minimalista, ötletes és többfunkciós jelmezei.

A Maladypének sajnos nincs megfelelő anyagi kerete, hogy a színészek minden pillanatban átöltözhessenek, jelenetről jelenetre mégis újabb és újabb világoknak kell megszületniük. Nem mindegy, hogy valaki Stuart-gallért visel-e, vagy turnűrrel jelenik-e meg, mint Rippl-Rónai József festményén A lilaruhás nő, vagy abroncsos szoknyában jár, mint egy levenduláktól bódult hölgy egy Gainsborough-képen. Ezek komoly kihívások, de

az alkotógárda és a színészcsapat olyan kreatív és eltökélt, hogy mindezt sikerült időben, sok ötlettel és fantáziával, gazdaságosan megvalósítani.

A jelmezek, ruhák színét illetően maga Csehov is ad néhány instrukciót a drámában. Ezeket a színeket megtartották?

Persze. Például Natasa első megjelenésénél. Az ő alakja tudatosan az egyetlen kakukktojás az előadásunkban, ugyanis átváltozásait nem festői stílusok szerint, hanem a divat szempontjából gondoltuk végig. A divat által rajzolja meg saját magát és sikertörténetét. Megjelenése hol ellenpontozza az adott festői stílust, hol egybeolvad vele – erősítve ezzel kaméleontermészetét.

A három Prozorov nővér és Natasa: Szilágyi Ágota, Fátyol Kamilla, Huszárik Kata és Tankó Erika Forrás: Attila Kleb www.klebattila.com/Attila Kleb

A próbák kezdetén kiadtak egy sajtóközleményt, amelyben az szerepel, hogy az előadással „rohamot intéznek a színházi hagyományok ellen". Ez a beszélgetésünkben eddig elhangzottakra vonatkozik?

Igen. Ebben az előadásban nincs jelen sem az eredeti, sem a mára már kissé deformálódott és elhasznált Sztanyiszlavszkij-módszer; egyik színészünk sem tolja "sztanyiból". Nagyon feszes ellenben a tempó, jól kell modulálni a különböző szándékokat, és pontosan időzíteni a megszólalások és az eltérő karakterű jelenetek ritmusát, tónusát. Az egyik fülledt, testes, a másik zaklatott, staccatós.
Az előadást különben nem csak a Maladype Bázison szeretnénk játszani: itt mutatjuk be, de a cél az, hogy nagyobb színházi térbe kerülhessen, ahol legalább 150-200 néző láthatja esténként.

A színházművészetben már előfordult, hogy egy bizonyos festő, stílus, alkotás vagy gondolkodás- és látásmód határozza meg az előadás összképét, de

olyan őrültségre, hogy minden egyes jelenetet másik festő stílusában állítson valaki színpadra, még senki nem szánta el magát.

Korábban én is csak a Platonov próbáin dolgoztam így a Maladype színészeivel. Mostanra érett meg bennem az igény, a tudás, és mindaz, ami ehhez a merész és kockázatos játékhoz még szükséges.

A Maladypével kapcsolatban a közelgő premiertől függetlenül is sok jó hír kapott szárnyra mostanában: több előadásukkal, például a Remek hang a futkosásban-nal is nemzetközi porondra állhattak. Milyen volt a darab fogadtatása?

Nemrég Svájcban jártunk a Remek hang a futkosásban című előadásunkkal, amelyet itthon és külföldön már számos helyen bemutattunk. Sáry László „félig komoly operáját" generációs eloszlástól és kulturális háttértől függetlenül

óriási figyelem és elismerés övezi a nézők körében.

Svájci vendégjátékunk során is igazolva láttam, hogy az emberi tényezőt semmi nem pótolhatja. Az elitista svájci közönség előtt döbbentem rá arra, hogy ők is ugyanúgy ki vannak éhezve

a legmodernebb, legforradalmibb eszmékre, amelyek: emberség, jóság és szeretet.

Ma ezek a legprogresszívabb eszmék, mert hiányoznak a világunkból. Amikor egy előadásnak köszönhetően a közönség újra felfedezheti mindezt, akkor megerősödik bennem a felismerés, hogy a művészetnek, a kultúrának, a játéknak az a feladata, hogy mindennapi valóságunkat valamiképp absztrahálja, új dimenzióba helyezze. Ezt tapasztaltuk Genftől Bécsig, és mindenütt, ahová a Remek hang a futkosásban, vagy valamelyik másik darabunk eljutott. Az emberi tényező figyelmen kívül hagyása az egész tervet csak tragikus pazarlásba fullasztja.

"A legmodernebb, legforradalmibb eszmék: emberség, jóság és szeretet" Fotó: Szabó Gábor - Origo

Hogyan tervezhető a színház következő évada most, a függetlenek működési pályázatának eredményhirdetése előtt?

Az ebből fakadó bizonytalanság része az életünknek. Minden évben komoly kihívást jelent a működési pályázatok eredményhirdetése előtti-utáni időszak. Az évnek ebben a szakában minden színház tudja már, milyen keretből fog gazdálkodni, kiket fog meghívni, milyen darabokat mutat be. Nekünk még elképzelésünk sincs arról, hogy miből és hogyan tervezhetünk. Teljesen lehetetlen helyzet, még úgy is, hogy a független szférán belül mi ahhoz a maroknyi csoporthoz tartozunk, akik még életben vannak és dolgoznak.

Ez a társulat tizennyolc évnyi komoly teljesítményt tudhat maga mögött itthon és külföldön,

ezért fogalmam sincs, hogy mit kellene még bizonyítanunk ahhoz, hogy stabilabb és kiszámíthatóbb működést tudjunk ajánlani a velünk dolgozóknak. Szeretnék távol maradni a közegtől, ahol a jövőnkkel kapcsolatos döntések születnek, de a társulatomért való felelősséget nem tudom és nem is akarom elhárítani magamtól, hiszen azok, akik a Maladypében dolgoznak, nap mint nap az idegrendszerüket, az idejüket és az energiájukat kölcsönzik a közös értékteremtéshez.

A működési pályázatunk elbírálásánál úgy tűnik, sem sikereink, sem fejlődésünk, sem állandó játszóhelyünk fenntartása és működtetése nem esik kellő súllyal latba. Tavaly 18 millió forintot kaptunk egy évre, és idén is csak remélhetjük, hogy legalább ennyit megítélnek számunkra. Évi működésünk biztosításához ennek a háromszorosát, 55 millió forintot kell előteremtenünk. Természetesen bezárhatnám a kaput, generálva némi katasztrófaturizmust, mielőtt feledésbe merülünk, de

meggyőződésem, hogy ennél sokkal több érték és potenciál volt, van, és még lehet mindabban, amit képviselünk.

Személy szerint jöhetnék-mehetnék a világban – rendezőként a jövő évadra két külföldi felkérést is elvállaltam: az egyik Washingtonba, a másik Bukarestbe szól –, de a Maladype, a gyerek, akit a színészekkel, kollégákkal és a közönséggel együtt neveltünk fel, még mindig sokat jelent az embereknek. A nézők tudnak rólunk, szeretnek minket és kitartóan járnak hozzánk.

Bizonyos értelemben a Három nővér is ezekről az értékkérdőjelekről, máshová kerülő hangsúlyokról szól. Néha úgy érzem, mintha elsodort volna a parttól az áramlat, még úszom, a víz felett tartom a fejemet, és tempózok, de a karomat egyre nehezebb mozgatni.

Igyekszem nem elveszíteni a humorérzékemet, és hűnek maradni magamhoz és azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a Maladype társulatát összetartják.

Az eddigi történetük tanúsága szerint bármilyen kiúttalannak tűnik a helyzet, mindig van egy következő évad.

Igen, ezen a ponton egy kicsit el is rontjuk dolgainkat, mert sokan úgy gondolják, hogy bármilyen kilátástalan is a helyzet, mi úgyis megoldjuk. Ez köszönhető kitartásunknak, belső hovatartozásunknak és azoknak a munkatársaknak és magántámogatóknak, akik szeretik a színházunkat, és a föld alól is előteremtik a folytonos munkánkhoz szükséges minimumot. De ez valóban csak a túléléshez elegendő, infrastrukturális fejlesztésről ilyen körülmények között szó sem lehet.

Ha kizárólag szakmai fejlődésünkre tudnám fordítani azokat az iszonyatos energiákat, amelyeket felemésztek, hogy a legszükségesebbeket garantáljam alkotótársaim számára, művészileg is máshol tartanánk.

Ehelyett elképzelésünk sincs a jövőről.

Most még a Maladypére jellemző kereső-kutató, merész és kreatív játék jelenti az inspirációt: annyi teremtő energia és tudás adódik össze a kíváncsiság jegyében, hogy még érdemes vállalni a nehézségeket. Jó lenne, ha ezt mások is észrevennék és támogatnák – úgy is, hogy nem kérjük.