Háromszoros Oscar-díjas operatőr képeiből nyílt kiállítás

A Writing with Light (azaz Fénnyel írni) című, különleges kiállítás a legendás filmklasszikusokat fényképező operatőr, Vittorio Storaro világát mutatja be - ezzel megidézve jó néhányat a huszadik század filmtermésének legfontosabb alkotásaiból. Storaro kutatásaiból Fénnyel írni címmel egy háromkötetes tanulmány is született, amely a festészet, a mozgókép és a fotográfia komplex viszonyát vizsgálja. Részben ennek lenyomata a budapesti kiállítás is, amely a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében nyílt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban. A háromszoros Oscar-díjas operatőr személyesen tartott tárlatvezetést a sajtónak a megnyitó előtt.

Vittorio Storaro fotóiból nyílt kiállítás Writing with Light (Fénnyel írni) címmel, ahol az operatőr maga tartott tárlatvezetést. Fotó: Mudra László - Origo

Vittorio Storaro a sajtóbejárás előtt tartott beszédében elmondta, hogy

a kiállítás hosszú pályafutása harminc évének vizuális megjelenítése,

három fejezetre osztva - amelyek a szakma három különböző megközelítése, illetve három nagy rendezővel való találkozás köré szerveződnek.

Az első fejezet azt tükrözi, ahogyan Storaro elmélyedt a fény tanulmányozásában – hiszen az operatőr hivatásának lényege valójában a fénnyel való írás. A második fejezet a fény természetében való további kutakodás eredménye – hiszen, ahogy Leonardo da Vinci fogalmazta meg, fény és árnyék találkozásából születnek a színek. A harmadik fejezet pedig különböző, látszólag ellentétes elemek egyesítéséről és az ezekből születő új elemekről szól.

Vittorio Storaro azt is hangsúlyozta, hogy a filmkészítés igazi csapatmunka, ahol egy nagyzenekarhoz hasonlóan

vannak ugyan kiemelkedő szólisták, de szükség van mindenkinek a munkájára, továbbá egy karmesterre, aki mindezt összefogja.

Ezek közül a „karmesterek", azaz a pályáját meghatározó remek rendezők közül az Oscar-díjas operatőr a bevezetőjében hármat emelt ki: Bernardo Bertoluccit, Francis Ford Coppolát és Warren Beattyt. Tony Palmert pedig azért tartotta fontosnak megemlíteni, mert vele éppen Magyarországon forgatta a Richard Wagner életét feldolgozó, Wagner című filmet, Richard Burton főszereplésével. Vittorio Storaro azt is elárulta, hogy a közeljövőben is egy olyan filmen (A Rose in Winter) dolgozik majd, amely Budapesten fog forogni, Joshua Sinclair direktor irányításával. Éppen ezért azt sem titkolta, hogy a tervei között szerepel még egy, a mostanihoz hasonló kiállítás összeállítása, amely az életműve Carlos Saura, Woody Allen és Joshua Sinclair által meghatározott fejezeteit tekintené át.

A fénnyel író nagymester

Vittorio Storaro 1940-ben született, Rómában. 11 évesen kezdett el fotográfiával foglalkozni, majd 18 évesen iratkozott be operatőr szakra. 1968-ban kapott először lehetőséget arra, hogy önállóan fényképezzen egy filmet - attól kezdve felsorolni is nehéz a filmtörténet meghatározó alkotásait, amelyeknek ő volt az operatőre. A háromszoros Oscar-díjas Storaro többek között olyan filmek készítésénél állt a kamera mögött, mint Az utolsó tangó Párizsban, a Huszadik század, az Apokalipszis, most, a Tarzan, a majomember, a Vörösök, a Wagner, a Sólyomasszony, Az utolsó császár, az Ishtar, a New York-i történetek, az Oltalmazó ég, a Dick Tracy, A kis Buddha, a Taxi, Madrid, a Goya vagy a Dűne című, háromrészes minisorozat.

Vittorio Storaro Writing with Light (Fénnyel írni) című kiállításán

nemcsak a legendás operatőr által fényképezett filmklasszikusok képkockái szerepelnek, gyakran egymásra vágva,

hanem

azoknak a híres festményeknek a reprodukciói is,

amelyek valamilyen módon az adott film képi világát, az azt átható filozófiát ihlették. Ezért kezdődik a tárlat Michelangelo a Sixtus Kápolnában látható, híres mennyezetfreskójának egyik legismertebb, Ádám teremtése című részletével, amely szimbolizálja mindazt, amit a fény – ezáltal pedig az energia és a tudás - átadásáról gondol és vall a művész, de megjelennek a kiállításon Caravaggio, Leonardo da Vinci, Raffaello, Carpaccio, Otto Dix, Pupino Samona, Dante Gabriel Rossetti vagy éppenséggel Henri Rousseau művei is.

Vittorio Storaro a megnyitó előtti sajtóbejáráson az újságírókkal. Fotó: Mudra László - Origo

1. A fény

Az operatőr elmondta: szerencsésnek érzi magát, amiért első önállóan fényképezett filmjét, a Fiatalság, fiatalság-ot fekete-fehérben forgathatta, így még hangsúlyosabban, a maga teljességében tudta megmutatni a fény és az árnyék játékának sokszor univerzumokat elválasztó jelentőségét.
De úgyszintén az első fejezethez tartoznak A megalkuvó, A huszadik század, Az isten veled, kegyetlen testvér! vagy a Giordano Bruno című filmek is, amelyeknek világát hasonlóképpen áthatják az ellentétpárok.

A korszak lezárása pedig

Vittorio Storaro egyik legemblematikusabb munkája,

Francis Ford Coppola Apokalipszis, most című filmje. Ennek a klasszikusnak az esetében nemcsak a Rousseau festményén ábrázolt dzsungel és a civilizált világ ellentéte meghatározó, hanem a koncepció, amelyet a film alapját képező regény, Joseph Conrad A sötétség mélyén című műve szolgáltatott. Storaro még azt a történetet is megosztotta a filmhez kötődő képek kapcsán, hogy addig, amíg Francis Ford Coppola figyelmébe nem ajánlotta a regényt, visszautasította, hogy háborús filmet készítsen. Pusztán azután vállalta el a felkérést, miután a regényből megismerte a civilizációk összeütközéséről szóló, univerzális erejű gondolatokat.

2. A színek

Mielőtt életművének következő fejezete elkezdődött volna, az Oscar-díjas operatőr egy teljes éven át ismét a fény és a színek összefüggéseit tanulmányozta, majd saját szavaival élve „új utazásra" indult. Ennek első lépése a Hová tűnt Agatha Christie? című film volt, amelyben a tudat és a tudattalan kettőssége és misztériuma volt meghatározó. Storaro ezzel a munkával összefüggésben fedezte fel a 2:1-es képarány tökéletességét is. Ennek a korszaknak a kiemelkedő alkotásai közé tartozik a többek közt Budapesten, Kecskeméten és Sopronban forgatott Wagner, vagy a Storaro pályáján szintén

mérföldkőnek számító

Vörösök című Warren Beatty-film is, amely John Reednek, a Tíz nap, amely megrengette a világot című könyv szerzőjének Oroszországban, az 1917-es forradalom idején szerzett tapasztalatait dolgozza fel, Warren Beatty és Diane Keaton főszereplésével. A film – tartalmától, hatásától és jelentőségétől függetlenül – azért is bizonyult Vittorio Storaro számára emlékezetesnek, mert az Apokalipszis, most után két évvel ismét a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjjal tüntették ki – ráadásul éppen egy magyarországi forgatásról utazott a díjátadásra, így

egy Oscar-szobrocskával a kezében térhetett vissza Budapestre.

A fény és az árnyék ellentéte néha teljes univerzumokat választ el. Fotó: Mudra László - Origo

Az alkotói korszak jellemzőjeként említett ellentétpárok jelenléte különösen markánsan jelentkezik az 1984-es Sólyomasszony című, Michelle Pfeiffer főszereplésével készült Richard Donner-filmben. Itt a szerelmes nőt és férfit egy átok választja el egymástól: éjjel egyikük, nappal másikuk kénytelen állati testet ölteni, hogy emberként soha ne lehessenek együtt, egészen addig, amíg Nap és Hold együttállása fel nem oldja az átkot. A második szakasz aztán Bernardo Bertolucci Az utolsó császár című klasszikusával zárult, amely szintén Oscar-díjat hozott az operatőrnek – és amely arra is lehetőséget adott számára, hogy a főszereplőnek az élettel való számvetése során az élet különböző pillanatait különböző színekkel társítsa, és az életutat a Nap útjához hasonlítsa.

3. Az elemek

Újabb egyéves szünet után a kiállítás harmadik szakaszában bemutatott felvonás kezdődött el Storaro pályáján: ennek kezdetét ismét a Warren Beattyvel való együttműködés fémjelzi, ezúttal a Dick Tracy elkészítésének formájában, ahol alapmotívumként ezúttal jó és rossz ellentéte jelenik meg. A korabeli amerikai életforma egyik megtestesítője, Preston Tucker áll a korszak soron következő jelentős filmjének, a Tucker, az autóbolond-nak a középpontjában, amelynek szintén teret szentel a kiállítás, akárcsak az Oltalmazó ég című filmnek, ahol a John Malkovich és Debra Winger által megformált férfi és a női karakterek útjával a Nap és a Hold útja analóg, és ez a képeken is visszaköszön.

Vittorio Storaro képkockái illetve a képi gondolkodást ihlető alkotások reprodukciói Fotó: Mudra László - Origo

Vittorio Storaro nevéhez fűződik a Tosca 1992-es tévés közvetítésének fényképezése is, amelynek egyik különlegessége, hogy az eredeti, római helyszínen Catherine Malfitani és Placido Domingo főszereplésével forgatott filmet nemcsak az olasz televízió nézői követhették élőben, hanem további száz ország tévénézői is – ennek a műnek a képkockái és ihletője szintén helyet kaptak a kiállításon. Akárcsak A kis Buddha, a legkifejezőbb megtestesülése Storaro azon életszakaszának, amikor az elemek közti egyensúly felkutatására törekedett. Mind a film, mind a kiragadott képek a reinkarnáció tanának azt az elgondolását jelenítik meg, mely szerint minden eltávozó nagy szellem visszatér egy újszülött testében a földre – azonban elképzelhető, hogy egy nagy tanító reinkarnációját csak többen alkothatják, együtt,

ezáltal teremtve meg az egyensúlyt és a szükséges energiát.

Vittorio Storaro a kiállítás ünnepélyes megnyitóján Kőrösi Orsolyával, a Capa Központ ügyvezető igazgatójával és Káel Csabával, a BTF Operatív Testületének elnökével, a Müpa vezérigazgatójával Fotó: Mudra László - Origo

Vittorio Storaro Writing with Light című kiállítása június 25-ig lesz látható a Nagymező utcai Capa Központban.